Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
1980. március hó ÉRTESÍTŐ ). oldal Miért nem engedték közölni Illyés Gyula válaszát a román hazugságokra? Ismeretes, hogy 1977 decemberében és 1978 januárjában Illyés Gyula folytatásos cikket írt a Budapesten megjelenő Magyar Nemzet című lapban. Az írásokban Illyés az európai nemzeti kisebbségek helyzetével, köztük a Magyarországon kívül élő magyar kisebbség nyelvi és kulturális kérdéseivel foglalkozott. Illyés mérsékelt és európai hangú cikkére válaszként a Román írószövetség lapjában, a„Lucea- fárul"-ban, támadó hangú írás jelent meg Mihnea Gheorghiu író tollából. Erre a részben személyes támadásra Illyés Gyula válaszolt. Írását közlésre ismét a Magyar Nemzetnek nyújtotta be, amely azonban — felsőbb utasításra — azt nem közölte Illyés Gyula válaszcikke kikerült Nyugatra és annak teljes szövegét az alábbiakban közöljük. A cikk címe: „FEGYELMEZETTEN“. Tartozásfélét érzek a Magyar Nemzetnek azok iránt az olvasói iránt, akik az év fordulóján itt megjelent írásomnak figyelmet szenteltek. Ehhez volna hozzátenni valóm. írásom visszhangot vert túl a határainkon is, keltve itt-ott sajnálatos félre-, azaz belemagyarázásokat is. Főképp cikkem második fele Akik még azzal is megtiszteltek, hogy az újságpéldányt megtartották, kérem, vegyék elő, terítsék maguk elé: megegyszerűsítik feladatomat. Fejtegetéseim alapja népünk történelmi teherbírása volt. Hadd világítsam meg ezt tüzetesebben. Magyarország lakossága a 16. század elején még annyi, mint Angliáé. Az ozmán betörés nyugat felé nem egy nemzetet gázolt le, átrohant rajtuk. Ezek mindegyike méltán tekinti magát Európa védőpajzsának. Az ország százötven évig lett olyasféle hadszíntér, mint az első világháborúban Verdun vidéke. A síkságnak — a Nagy Magyar Alföldnek —lakosságát szinte maradéktalanul elsöpörte a százötven éves állandóan mozgó háború. A nemzet ellenállása a határmenti hegyekbe húzódott, a Felvidékre és különösen Erdélybe: az utóbbiban élt tovább a magyar civilizáció, egy európai rangú író szerint itt vert a meggyötört magyarság szíve. A néppusztulás oly fokú volt, hogy a 18. század végén a nagy német filozófus, Herder, nem egészen alaptalanul írta le baljós mondatát: úgy lehet, a magyar anyanyelvű nép évei meg vannak számlálva. Ez nem következett be. A magyar nemzet bámulatosan gyorsan talpra állt, az Európában testvérietlen — mert csak a finnek kel rokon nyelv — rendkívülien megújhodott. Ez volt az alap, amelyre fejtegetésem épült. A további mondandó az volt, miképp őrizte meg életerejét és hitét ez a nép a 20. század folyamán. Ez ugyanis csaknem olyan mostoha volt hozzá, akár a 16. és 17. század. Az első világháború, illetve az 1919-es Tanácsköztársaság leverése után — hogy csak a summáját idézzük emlékezetbe — a magyar anyanyelvűek egyharmada, számszerint mintegy hárommillió lélek, azaz minden harmadik magyar más anyanyelvű államok keretébe került. Ez a korszak egyben a nemzeti vetélkedések páratlanul heveny ideje. A túlzott nemzeti büszkeség ás a nemzeti kisebbséges mind erősebb érzékenysége baljós ellentétbe került világszerte. Fejtegetésem záróköve, hogy súlyos körülményei között is a magyar nép anyagilag, szellemileg megingathatatlan biztonsággal halad történelmi útján. A jólét emelése nem propaganda, a demokrácia nem szólam. Szellemi életünk higgadtan és valóság- ismerően vizsgálja a történelemből még ittmaradt — s egy nemzedék által meg sem oldható nehézségeket. Nyelvünket és népünket tehát mégsem fenyegeti a herderi jóslat. Ezt azonban meg kell értetnünk azokkal is, akik mintha nem figyelnék meg az idők szavát. Herder, mint tudjuk, nyomósán visszavonta téves tűnődését. De mintha volnának még idült vé- lemény-csökevények, melyek nem azt vallják, hogy nemcsak a puszta élethez, hanem a virágzáshoz is joga van minden nyelvnek, mindenütt. Ennek megértése nem könnyű feladat. Előmunkálata minden országban, de főleg a történelem folyamán fájdalmas ellentétbe sodort országokban a szellemi, kiváltképp az irodalmi életre várt. Hiszen szerfölött összekuszált, sokszor csaknem érinthetetlenül finom szálak kibogozásáról van szó, politika az erőviszonyok tudománya De nagy segítséget kap, ha nem az erőhöz kell folyamodnia. Cikkemben véletlenül sem akartam a napi politika területét érintem. Minden nemzeti, faji, felekezeti elfogultság távol áll s állt mindig tőlem. Saját népem számára soha nem igényeltem több jogot, mint amennyit másiknak juttatni kívántam, küzdelemmel is. Harcos internacionalistának vallom magam. Ez tűnik — tűnt ki mindig — fejtegetéseimből, akkor is, amikor ez a nemzetközi tárgyilagosság arra bírt, hogy — mint irodalmunk egyik tapasztalt tagja — saját népem s a világban óriási számmal szétszakadt magyar anyanyelvűek helyzetét vizsgáljam. Érvelésem — a reményem — régóta az volt, hogy a világszerte élesedő nemzetiségi, „kisebbségi“ kérdés megoldását épp a kérdés világszerte mind nagyobb arányú elterjedése hozza meg. Hiszen hovatovább másról sem adnak hírt az újságok. Töredék népek követelnek maguknak egyetemet, általuk is érthető falunevet, tartományi önkormányzatot. Nem kellett tehát, ahogy a szólás mondja, a szomszédba mennem, hogy ne a lehető legáltalánosabban gondolva írjam le azt, hogy akad, ahol „százezer,sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját anyanyelvű egyeteme, illetve, ha volt, azt eltörölték“, meg, hogy rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája“ és hogy „a nemzeti kisebbségi ifjú a saját anyanyelvén ipart nem tanulhat“.Majd hogy „hatalmas tájegységekben tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi
