Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
1980. november ÉRTESÍTŐ 4. oldal STIRLING GYÖRGY: Mégegyszer és utoljára Kopácsiról Azt kérdezheti valaki: neu unalmas ennyiszer foglalkozni Kopácsi Sándorral, nem kár-e a papirért, időért? Érdemes-e ennyit irni egy volt partizánról, Rákosi volt főrendőréről? Szabad-e kommunisták viselt dolgaival megtölteni egy emigráci- ós lap amugyis szükreszabott oldalait, amikor annyi pozitiv alakról is lehetne cikkezni? A kérdés jogos és indokolt. Magam is úgy vagyok vele, hogy legszivesebben hagynám az egész Kopácsi ügyet, de az nem hagy engem...Úgy értem: Kopácsi az, aki nem tud békiben maradni és nem tartja magát ahhoz a tanácsomhoz, amit első vele foglalkozó Írásomban adtam neki: örüljön, hogy él - hogy a szabad világban élhet -, huzza meg magát csendben Kanadában, tenyésszen házinyulakat, vagy kertészkedjen, de ne akarjon szerepelni! Ne akarjon nekünk sem ötvenhatról, sem másról irni, ne akarja nekünk éppen ő megmagyarázni, milyen volt a forradalom, mert tudjuk mi azt nagyon jól őnélküle is! Nincs szükségünk rá, mint tanúra! Egyszóval: ne szerepeltesse nevét, ne álljon ki a fórumra, ne menjen ki a napra, mert akinek vaj van a fején, annak az ilyesmi nem ajánlatos! Mi az, ami most újra eszembe juttatta Kopácsi elvtársat? Hol találkoztam ismét a nevével? Nos a napokban uj magyar sajtóterméket hozott a posta: Szivárvány a cime és Chicagóba adják ki. Tetszetős kiállitás, olyan, amilyen egy "irodalmi, művészeti, kritikai" szemléhez illik. S a tartalom? Hát arról már nem tudnék i- lyen egyértelmű elismeréssel irni, de menjünk csak sorjába! Ami azt is jelenti ugye, hogy először lássuk a beköszöntőt! Néhány ilyenkor szokásos fordulat u- tán azt olvassuk ebben, hogy a negyedévenként megjelenő uj folyóirat mércéje a munkatársak megválogatásánál: "a becsületes magyarság, az irói tehetség és a felelősségteljes humánum". Mindez nagyon szép és nemes! Lássuk hát a tartalomjegyzéket, kik is estek bele ebbe a hármas kategóriába, kik tisztelhették meg Írásaikkal a Szivárvány első számát? Olvasom, olvasom a névsort, aztán egyszerre csak megüti a szememet egy név: Kopácsi Sándor! Még egyszer visszalapozok az előző oldalra, ahol a beköszöntő áll: jól emlékszem-e? Jól emlékszem. A folyóiratban csak annak az írását fogadják szívesen, aki irói tehetségből, magyarságból és humánumból jelesrendü. A többi névvel úgy nagyjából-egészéből nem is lenne baj, dehát Kopácsi hogyan kerül ebbe a társaságba? vájjon a három közül melyikben értékelik nagyra a főkapitány elvtársat? Vegyük csak sorra! Ami a humánumot illeti, azon a téren ugye nem lehet vita. Aki Rákosi Mátyás idejében, 19^+9-50-51-ben, a magyar történelem talán legsötétebb, legrosszabb emlékű korszakában, azokban az években, amikor Magyarországon lábbal taposták, keresztre feszítették és leköpdösték a humánumot, ismétlem aki ezekben az i- dőkben Budapest főváros főkapitányi székében őrködött a kommunizmus belső rendje fölött és többek között rendőreivel végrehajtotta a kitelepítéseket is, az ugye más nem is lehet, mint humanista. Mert köztudott, hogy Rákosiék csakis melegszívű, embertársaikon segíteni akaró és minden erőszaktól irtózó embereket tettek meg Budapesten főrendőrré, egyenruhás erőszakszervezetek vezetőivé, ezredesekké. Az embernek megáll az esze és ökölbeszorul a keze: fel kell hogy háborodjon a maga, hozzátartozói és családja nevében, de azok nevében is, akik 1951- ben végigszenvedték a kitelepítések borzalmait és mindazok nevében, akik már nem tudnak felháborodni, mert öngyilkosok lettek, amikor a rendőrök értük jöttek a kitelepítő teherautóval, vagy mert később pusztultak el a tiszántúli falvak és tanyák fütetlen fészereiben, ahová Kopácsi emberei deportálták őket. És fel kell háborodni mindazok nevében, akik azokban az években a börtönökben voltak, a budapesti rendőrkapitányságok pincéiben vagy az Andrássy ut 60. földalatti bunkereiben várták sorsukat. Akiket rendőrségi nyomozók - nem ávósok, hanem kék egyenruhás rendőrök őriztek és ütöttek-vertek. Kedvenc érve az emigrációban egyesek nek, hogy más volt az AVO és más volt a kék rendőrség. E sorok írója nem tart igényt ilyen kioktatásra, mert a külömb- ' séget nagyon jól ismeri - közelről ismeri -, sőt a saját bőrén - szószerint a saját bőrén - is tapasztalta. De az Andrássy ut 6C-ban, az ÁVO központjában 19^7. őszén kék egyenruhás besorozott rendőrök is őrizték és még négy év múlva, 1951.-ben is találkozott ilyenekkel ezekben a hírhedt pincékben, amikor pótnyomozásra visszavittékyoda a szegedi Csillagból. Az hogy az AVO verőlegényei rosszabbak voltak, senki sem vitatja: a kihallgatások alatt valóban azok kínozták az embert válogatott kínzásokkal. Az ávó mellé beosztott kékrendőrök,csak az őrszolgálatot látták el és csak akkor rúgtak az őrizetesekbe, ha nem végezte villámsebesen dolgát a mosdóban, vagy nem vette be elég gyorsan a napi
