Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

16. oldal ERTESITO MAGYAR TÁJAK MAGYAR TÖRTÉNELEM 925 éves a TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL A finnugor nyelvcsalád ugor ágából kiszakadt magyar nyelvnek mintegy három­ezer éves önálló története van. Arról# hogy anyanyelvűnk az Árpád-korig milyen volt# hogyan hangzott, szinte semmilyen adatunk nincs. Csak kevéssé és közvetve: a rokon nyelvek, az ősmagyarba került __ jövevényszavak, valamint a későbbi, már ismert nyelvállapot egyfajta visszaveti- tésével tudunk következtetni rá. A nyelv múltjának legfontosabb emlé­kei az Írott források, ezek megjelenése pedig nálunk az államalapitással. a ke­reszténység felvételével kezdődik. Per­sze Magyarországon eleinte igen kevés és külföldi származású tollforgató em­ber akadt, akik a korabeli európai gya­korlatnak megfelelően az állam és egy­ház legfontosabb ügyeit latin nyelven foglalták Írásba. Ezeknek az Írásoknak azonban nagy része elveszett, vagy csak későbbi másolataik ismertek. írásbelisé­günk első eredetiben fennmaradt darabja a Tihanyi Alapítólevél, amelyet a pan­nonhalmi főapátság levéltára őriz. I. András király 1055-ben Tihanyban a- pátságot alapított, a kirányt és Dávid nevű fiát később ott is temették el. Az alapitó a szerzetesek ellátására külön­böző birtokokat, jövedelmeket, szolgáló népeket és jószágokat rendelt. A birto­kok, vámok és révek a régi Somogy, Fe­jér és Tolna megye területén feküdtek, egy birtoktest pedig Csepel szigetén le­hetett. A szolgálók és családjuk száz­negyven házban laktak. Húszban a szőlő- művesek, hatvanban a szántók, húszban a lovas szolgák, tízben a halászok, a töb­biekben pedig állattartók, mesterembe­rek és női cselédek. Az alapítólevél elsősorben mint ma­gyar nyelvemlék hires. Latin nyelvű ok­levél és magyar nyelvemlék? Igen. A bir- kabőrhártyára irt latin szövegben ugyan is elszórva magyar szavak és szószerke­zetek bukkannak elő. Az effajta nyelvem­lékeket nevezzük szórványemlékeknek.Egy­két külföldi munkában, s Szent István­nak egy 1109-es másolatában fennmaradt adománylevelében szintén akad néhány ma­gyár személy- és méltóságnév vagy föld­rajzi elnevezés. A Tihanyi Alapítólevél azonban az első, amelyben ilyenek vi­szonylag nagyobb számban és esetenként nyelvtani szerkezetet alkotva fordulnak elő. Az oklevél nemcsak a magyarnak, ha­nem a finnugor nyelveknek is a legré­gibb jelentős emléke. Az Alapítólevél, a hely- és személyneveket is beleszámít­va. mintegy száz magyar szót tartalmaz. Hogyan kerültek ezek a latin szövegbe? Több személy- és földrajzi nevet nem is lehetett volna lefordítani, mert az ere­deti jelentésük már elhomályosult vagy a latinban nem volt megfelelőjük. Egy- egy birtokrész meghatározásakor azonban nem volt tanácsos átültetni azokat a földrajzi neveket, vagy alkalmi megneve­zéseket sem, amelyek élő magyar közsza­vakból keletkeztek. Mindez jogi szem­pontból volt fontos, nehogy később a la­tin szöveget többféleképpen értelmezhes­sék. A helybeli lakosság által ismert és használt nevek körül viszont nem le­hetett vita. Például a Tolna megyei mor­tis nevű birtoknak a következő határ­pontjait említi: sár feu (egy mocsaras patak forrása, feje), éri iturea (érnél levő jószágitatóig)• ohut cutarea (ó ut kutjáig), holmodi reá (halmocskáig), gnir uuege homodia reá )a mocsár - vagy nyires - vége halmocskájáig), mortis uuasara kuta reá (Martos vásárterének kutjáig), nogu azah fehe reá (a nagy aszó fejéig, kezdetéig), castelic (el­tűnt helység, csak nevében azonos a mai Kesztölccel), feheruuaru reá meneh hodu utu reá (a Fehérvárra menő had-ut- ig - ezt a Székesfehérvárra vivőhadi u- tat a régészek meg is találták). Más szórványok még: tichon (Tihany), fűk ( (Siófok), keuris tue (körisfa töve, le­an syher (leánysir), ruuoz ricu (ravasz­lyuk - rókalyuk), Woiteh, Béla (személy nevek). A rokon nyelvekkel és más, már emlí­tett közvetett forrásokkal együtt első­sorban ezek az adatok és társaik adnak fogódzót ahhoz, hogy a korai Árpád-kor nyelvére - és ennek előzményére - követ keztetni tudjunk. Mellőzve a bonyolul­tabb elemzést, csak néhány sajátosságra mutatunk rá. Mássalhangzóra végződő sza­vaink egyrésze akkor megánhangzóra vég­ződött: éri, hodu, utu. A mai toldalé- kos formák (had-a-k, had-a-s) és a töb­bi finnugor nyelv tanúsága szerint ez a szóvégi rövid magánhangzó ősi örökség. Az eredeti végmagánhangzók a magyarban később felső nyelvállással képzett ma­gánhangzókká, i-vé, u-vá és ü-vé váltak majd a XIII század végéig lekoptak. Az Alapítólevél e folyamat utolsó szaka­szát előrehaladott állapotban láttatja, a szavak nagyobb részében már megtör­tént a lekopás, jónéhányban azonban még nem. A XI. században nincs még meg az o 1980. júl. - aug.

Next

/
Thumbnails
Contents