Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
16. oldal ERTESITO MAGYAR TÁJAK MAGYAR TÖRTÉNELEM 925 éves a TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL A finnugor nyelvcsalád ugor ágából kiszakadt magyar nyelvnek mintegy háromezer éves önálló története van. Arról# hogy anyanyelvűnk az Árpád-korig milyen volt# hogyan hangzott, szinte semmilyen adatunk nincs. Csak kevéssé és közvetve: a rokon nyelvek, az ősmagyarba került __ jövevényszavak, valamint a későbbi, már ismert nyelvállapot egyfajta visszaveti- tésével tudunk következtetni rá. A nyelv múltjának legfontosabb emlékei az Írott források, ezek megjelenése pedig nálunk az államalapitással. a kereszténység felvételével kezdődik. Persze Magyarországon eleinte igen kevés és külföldi származású tollforgató ember akadt, akik a korabeli európai gyakorlatnak megfelelően az állam és egyház legfontosabb ügyeit latin nyelven foglalták Írásba. Ezeknek az Írásoknak azonban nagy része elveszett, vagy csak későbbi másolataik ismertek. írásbeliségünk első eredetiben fennmaradt darabja a Tihanyi Alapítólevél, amelyet a pannonhalmi főapátság levéltára őriz. I. András király 1055-ben Tihanyban a- pátságot alapított, a kirányt és Dávid nevű fiát később ott is temették el. Az alapitó a szerzetesek ellátására különböző birtokokat, jövedelmeket, szolgáló népeket és jószágokat rendelt. A birtokok, vámok és révek a régi Somogy, Fejér és Tolna megye területén feküdtek, egy birtoktest pedig Csepel szigetén lehetett. A szolgálók és családjuk száznegyven házban laktak. Húszban a szőlő- művesek, hatvanban a szántók, húszban a lovas szolgák, tízben a halászok, a többiekben pedig állattartók, mesteremberek és női cselédek. Az alapítólevél elsősorben mint magyar nyelvemlék hires. Latin nyelvű oklevél és magyar nyelvemlék? Igen. A bir- kabőrhártyára irt latin szövegben ugyan is elszórva magyar szavak és szószerkezetek bukkannak elő. Az effajta nyelvemlékeket nevezzük szórványemlékeknek.Egykét külföldi munkában, s Szent Istvánnak egy 1109-es másolatában fennmaradt adománylevelében szintén akad néhány magyár személy- és méltóságnév vagy földrajzi elnevezés. A Tihanyi Alapítólevél azonban az első, amelyben ilyenek viszonylag nagyobb számban és esetenként nyelvtani szerkezetet alkotva fordulnak elő. Az oklevél nemcsak a magyarnak, hanem a finnugor nyelveknek is a legrégibb jelentős emléke. Az Alapítólevél, a hely- és személyneveket is beleszámítva. mintegy száz magyar szót tartalmaz. Hogyan kerültek ezek a latin szövegbe? Több személy- és földrajzi nevet nem is lehetett volna lefordítani, mert az eredeti jelentésük már elhomályosult vagy a latinban nem volt megfelelőjük. Egy- egy birtokrész meghatározásakor azonban nem volt tanácsos átültetni azokat a földrajzi neveket, vagy alkalmi megnevezéseket sem, amelyek élő magyar közszavakból keletkeztek. Mindez jogi szempontból volt fontos, nehogy később a latin szöveget többféleképpen értelmezhessék. A helybeli lakosság által ismert és használt nevek körül viszont nem lehetett vita. Például a Tolna megyei mortis nevű birtoknak a következő határpontjait említi: sár feu (egy mocsaras patak forrása, feje), éri iturea (érnél levő jószágitatóig)• ohut cutarea (ó ut kutjáig), holmodi reá (halmocskáig), gnir uuege homodia reá )a mocsár - vagy nyires - vége halmocskájáig), mortis uuasara kuta reá (Martos vásárterének kutjáig), nogu azah fehe reá (a nagy aszó fejéig, kezdetéig), castelic (eltűnt helység, csak nevében azonos a mai Kesztölccel), feheruuaru reá meneh hodu utu reá (a Fehérvárra menő had-ut- ig - ezt a Székesfehérvárra vivőhadi u- tat a régészek meg is találták). Más szórványok még: tichon (Tihany), fűk ( (Siófok), keuris tue (körisfa töve, lean syher (leánysir), ruuoz ricu (ravaszlyuk - rókalyuk), Woiteh, Béla (személy nevek). A rokon nyelvekkel és más, már említett közvetett forrásokkal együtt elsősorban ezek az adatok és társaik adnak fogódzót ahhoz, hogy a korai Árpád-kor nyelvére - és ennek előzményére - követ keztetni tudjunk. Mellőzve a bonyolultabb elemzést, csak néhány sajátosságra mutatunk rá. Mássalhangzóra végződő szavaink egyrésze akkor megánhangzóra végződött: éri, hodu, utu. A mai toldalé- kos formák (had-a-k, had-a-s) és a többi finnugor nyelv tanúsága szerint ez a szóvégi rövid magánhangzó ősi örökség. Az eredeti végmagánhangzók a magyarban később felső nyelvállással képzett magánhangzókká, i-vé, u-vá és ü-vé váltak majd a XIII század végéig lekoptak. Az Alapítólevél e folyamat utolsó szakaszát előrehaladott állapotban láttatja, a szavak nagyobb részében már megtörtént a lekopás, jónéhányban azonban még nem. A XI. században nincs még meg az o 1980. júl. - aug.