Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
1979. január hó értesítő 5. oldal léről és csakis magyarul beszélő, magyar sorskérdésekkel, magyar témákkal foglalkozó előadók hazai meghivásáról beszélünk. Ez a mi kulturcserénk és nem más. Pontosabban: ez lenne az. A Magyar Találkozó kulturcsere-vitá.ja. Hogy ezen a november 17.-i értekezleten másról volt szó, mint ami bennünket, emigránsokat érdekel, azt az értelmesebb résztvevők hamarosan észrevették. De ami netán kétségbe maradt volna az értekezlet tárgyát illetőleg, az néhány nap múlva az egyik legilletékesebb résztvevő szájából hallhatta a kiábrándító valóságot; az értekezlet nem a mi ügyünket tárgyalta, hanem az amerikai kormány és a budapesti kommunista kormány közt létrehozott egyezmény alapján tervezett kulturális csereprogramm lebonyolítását. Amihez lényegében az emigrációnak semmi köze sincs. Nem volt köze a megkötéshez, miért lenne köze most a végrehajtáshoz?... Dehát az igazat megvallva, nem is érdekel bennünket. Azok számára, akik nem voltak ott a State Department-ben, Várdy Béla pittsburgh- i egyetemi tanár, a legutóbbi anyanyelvi konferencia vendége mondotta el, mi is volt tulajdonképen annak témája? Egy másik értekezleten került erre sor, mégpedig Cleve- land-ben, ahol a november végi Magyar Találkozó programmjában is szerepelt a kulturcse- re kérdése. Az emigrációs kulturcseréé, természetesen. A vitában - mely a Találkozó résztvevőinek többsége szerint - az idei Találkozó legizgalmasabb vitája volt, ellentétes nézetek csaptak össze, amelyeket egyrészről e sorok Írója (mint vitavezető) és több hozzászóló képviselt, másrészről néhány más felszólaló - köztük Várdy profes**» szór ur is - hangoztatott. Várdy Béla Cleveland-i megnyilatkozása. A hozzászólók közül többeknek jóakaratát és konstruktiv szándékát - mint például Haraszti Endre történészét, aki a kérdés minden vonatkozását felölelő kitűnő előadással járult hozzá a vitához - nincs okunk kétség bevonni, még Várdy Béláét sem, aki kijelentette: ő nem magyar emigránsként vett részt a State Department konferenciáján és nem is ilyen minőségben jár haza a budapesti kormány meghívására, hanem mint amerikai egyetemi tanár. - Es vegyék tudomásul - jelentette ki nyomatékosan -, hogy ezután is el fog oda menni, sőt Magyarországra is fogok utazni, mert ennek semmi köze az emigráció ügyeihez. Ő az amerikai-magyar kulturcsere- egyezmény jegyében teszi, amit tesz, mint amerikai állampolgár s következéskép ezt neki senki meg nem tilthatja. De - tette hozzá - a State department értekezlete sem az emigrációs kulturcsere-probléma ügyében ült össze. Az amerikaiakat, az amerikai admi- sztrációt egyáltalán nem érdekli - mondotta Várdy Béla - ez a kérdés. Ez az emigráció belügye: oldja meg az egészet maga, ahogy tudja. Ez nem kormánykérdés. (Zárójelben: aminthogy nem kormánykérdés pld. egy esetleges nyugati - nyugaton rendezendő - anyanyelvi konferencia ügye sem. Helyesen mutat rá erre Kovács Imre "Eszmecsere Washingtonban" cimü kitűnő cikkében,mondván: többen olyasmit javasoltak, mint a hazai és kinti magyarok találkozóinak megrendezése, ami nem a State Department feladata Annál meglepőbb hát, hogy az Amerikai Magyar Szövetség Tájékoztatási Bizottsága nem régiben körlevelet küldött szét, melyben egy ilyen találkozó részére nyújtandó, illetve Ígért amerikai kormánytámogatásról beszél. Egyben konkrét kérdéssel az AMSz vezetőségi (igazgatósági) tagjaihoz, hogy tegyenek javaslatot otthonról meghívandó személyekre, akiknek neveit ajánlásként be lehetne nyújtani az amerikai Külügyminisztérium illetékes osztályához. Ebből a furcsa és e- rősen egyéni izü kezdeményezésből csak az tűnik ki, hogy Török Dénes is alaposan félre értette a washingtoni eszmecsere célját, vagy egyszerűen félremagyarázta egyes túlbuzgó külügyi tisztviselők magánjellegű információit . ) Kik képviselték a magyarságot a külügyminisztériumban? Ez tehát az egyik ok, amiért a november 17.-i értekezlet - emigrációnk szempontjából nézve - nem végezhetett érdemleges munkát. A másik a meghívottak személyi összetételében rejlett. Mint a birtokunkban lévő listából kitűnik, éppen hat tucatot - 72 főt - tett ki a meghívottak száma, akik közül kb. a fele meg is jelent azon a bizonyos péntek délutánon a washingtoni külügyminisztériumban. Nézzünk most végig a meghívottak listáján, kik képviselték hát a State Department szakemberei szemében a magyar ’migráció véleményét? Azaz más szóval: kiket tartottak illetékeseknek arra, hogy nyilatkozhatnak egy háromnegyedmilliós amerikai nemzetiségi csoport nevében, mint a közvélemény képviselői? Egyesületi vezetők, sajtóemberek, közéleti szereplők, stb. Hát bizony furcsa képet kapunk egy ilyen vizygálódásnál! A 72 meghívott közül mindössze mintegy tucatnyi volt aktiv egyesületi ember, kereken tiz egyházi vezető és kb. ugyanennyien reprezentálták a magyarnyelvű amerikai sajtót, illetve rádiókat. S a többi? Nos a többi - Kovács Imre meghatározása szerint - "uj arcok, főleg akadémiai és intellektuális körökből", akik az égvilágon nem képviselnek mást önmagukon kivül. Olyanok, akiknek a magyar problémák iránt semmiféle érdeklődésük nincs és az emigrációs élettől "intellektuális" előkelőséggel távoltartják magukat. Olyanok, akik soha a magyar ügyre egyetlen órát, egyetlen dollárt nem áldoztak, azzal nem foglalkoztak. Olyanok, akik nem is ismerhetik az emigrációs magyarok tömegeinek érzéseit, álláspontját, véleményét. Anyanyelvi konferenciások előnyben. De akik pld az emigrációs egyesületek vezetői közül kerültek ki, vagy a sajtót képviselték a State Department-ben, azokban sem volt sok köszönet. Mert Elmer Charles,
