Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
1979. december hó értesítő 7. oklai nincs itt fenyőerdő?-Igazad lehet - tolta fel a kalapját menjünk a fenyves részhez.-Rókát lőttél, Ábel? - irigykedett Miska.-Mink aztán rókát! - állt mellém Ábel, és én megéreztem, hogy ezekután én Ábelhez tartozom elsősorban. Vagy ő hozzám? Nem tudom. Hátramaradtunk.-Kadét ur...hát én ezt el nem feledem.-Nem fontos, Ábel...szívesen.-Tudom. De ha egyszer elvetődne Csikba... Es széles, lágy mozdulattal nekem adta e- gész Csikországot. Ekkor már ott álltunk a sürü feketefenyves mellett. A feltámadt szél zsongva járta a tülevelek millió fésűjét. Szitálni kezdett a hó, a völgyekben némán úszott a köd, és néztem Ábelt. Ő pedig a. fenyvest.-Szép erdő, ugye, Ábel?-Kicsi... de azért fenyő... szép fenyő... -És arcához húzott egy ágat, megsimogatta, mint más a selyemkendőt, melyet szeretőjétől kapott valamelyik napfényes búcsú mámoros délutánján. De ekkor kürtszó szállt közénk messziről és elkezdődöt az utolsó hajtás. Ábel elengedte az ágat, mögém állt, és újra vadászok lettünk, akikben megfeszült a leselkedő várakozás. Hosszú ideig csend volt. Aztán kiabálás zűrzavarát hozta a szél, később pedig egy bagoly imbolygott át felettünk.-Disznókat kiabáltak - suttogta Ábel. Csendesen golyóra cseréltem az egyik csövet. Hallani lehetett már a hajtok kopogását. Egy-egy lövés pattant néha. Ábel pedig megfogta a karom, és csak a szemével intett hogy hallja a disznót. Feszült nagy izgalomban álltunk, de a disznó megállhatott valami sűrűben, mert Ábel is tanácstalanul intett, hogy nem hall semmit. A hajtok már közel jártak, sőt a balszárnyon egy már ki is ért a nyiladékra, de Ábel ököllel fenyegette meg, és a hajtó visszahúzódott. Egy nyúl vágtatott el mellettünk, aztán a hajtők csendes diskurálása hallatszott.-Visszament? - kérdezte egy hang.-Vissza nem ment - mondta egy másik -,én mellettem nem...-Akkor átcsúszott a lénián. Talán itt nem is áll puskás. Pedig marha nagy állat volt...Huj! Vigyázz! Valami robajló törés indult el előttünk, és balról kiugrott a disznó. Szürke, nagy teste átlódult a nyiladékon, de a másik oldalra már zuhanva érkezett, mert a goromba golyó szinte fellökte. Rúgott még egy-kettőt, aztán csend lett.-E hát födhő vágta magát - állapította meg az előbbi hang - de ne dugd ki az orrod te gyerek, mert te,is kapsz egyet... Összenevettünk Ábellal, aztán megráztam félszegen kinyújtott kezét, mert gratulációként azt mondta:-Csikban se lőnek különben, kadét ur... Az előszélen égett mér- a tűz. Pacolai elfoglalta az egyetlen vadászszéket, jobbról mellette vö-rös bor, balról fehér bor, kezében pálinkás üveg.-...odavágtam a golyót, és a darab feküdt. .. -mondta a hallgatóságnak, és estig talán meg sem állt volna, ha mi be nem vonulunk a disznóval. S a valóság mégis erősebb volt, mint Pacolai színes előadása. Egyedül maradt a tűz mellett, és csak később ballagott a disznómhoz, hogy egy fitymáló pillantással elintézze.- Na - mondta -, szép kis süldő...Miska, szedd ki a sortéit!- Ne erőltesd Miskát, Pác, a sörte már ’“égen a zsebemben van... Pacolai megvető pillantással mért végig aztán újra elfoglalta helyét a vadászszéken és vakmerő kalandokkal ejtette álmélkodásba hallgatóságát. Később elhamvadt a tűz, és a szánkó álmos csengéssel vitt bennünket az állomás felé. Feltámadt a szél, újra esni kezdett a hó, és éreztük, hogy valahol elindult felénk az ünnep, a jóság, az otthon. A vonaton elbóbiskoltunk. Amikor felébredtem, künt má^ sütött a hold, és a fehér tájon fekete kórószálak rohantak az estében a hideg és otthontalan éjszaka felé. Ábel jutott eszembe, a messze Székelyföld, a fenyők, és kimentem hozzájuk. Egyedül voltak a kis fülkében. Miska félrebillent fejjel aludt, Ábel pedig meredt szemmel bámult ki az ablakon. Szemében valami különös lobogás, távolság, tér és idő volt, kezében pedig a fenyőág, melynek gyantás illata velünk rohant az estében, mint az élő emlékezet. És Móric Ábel őrvezető megsimogatta a fenyőágat, arcához szorította, mint a szeretője kendőjét, mert a szivében hordta a földet, mely a Hargitához tartozott... &AA8.fi.g.9Jl.a » IULJO-ajUUL<LlLRJL^OJUlJLftJUej.JlJLiLg.^JUUUUajLiUL8 Gondolatok az emigrációban Az események széditően gyorsuló forgatagában mind nehezebb meglátni a lényeget. Mi is történik valójában a világban? Döbbene- tek,riadalmak, félelmek és aggodalmak nehezednek ránk...bármerre tekintünk! Mi lesz mindebből? Merre halad a világ? Mi értelme van annak, amit teszünk, vagy nem teszünk? Es...tehetünk egyáltalában valamit? Jó és szükséges ilyenkor kissé magunkban szállni és számot vetni, elsősorban - önmagunkkal. Közel száz esztendővel ezelőtt Ujházy László Sáros megye főispánja, Komárom várának polgári védője Klapka György tábornok mellett, 1863. október 1-én, mint az Amerikai Egyesült Államok konzulja a következőket irta Anconából egy Kossuth-hoz intézett levelében: "Nagyon elszomorodtam Maculaynak azon mondatán, hogy amennyire tovább tart a hontalanságnak időszaka, annál kevésbé nélkülözik a hazaiak száműzött jeiket, - de ezek viszont annál nevekedőbb vággyal kívánkoznak vissza a megszabadítandó hazába. Nem igen nemes indulat az elsők részéről,- de annál dicséretesebb a miénkről. De hiába, az első tény a történelmi igazság." Öt évvel később 1868-ban - mint Kossuth akkor irta: "Deák agyon-kiegyezett." Az elvhüségéről hires és közmegbecsülésben élő Ujházy 18É9-ben a detronizációs törvény megszavazásakor megesküdött, hogy so-
