Baltimore-i Értesítő, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1978-11-01 / 11. szám

2. oldal

értesítő

1978. november hó

koreatva, ökölbeszorított kézzel tűrő és szenvedő elnyomottak szivében nöttön-nött az elkeseredés, hoery előbb-utóbb elérkezzék a robbanáspont. S hogy ez bekövetkezett, azt a Méray Tibor által leirt események efgyre jobban siettették.

Szabad országban élők számára szinte hihetetlen, hogy egyik "független" ország bel- ügyeibe ennyire beleszólhasson a másik, de a kommunisták semmi meglepőt nem találnak ebben. A Szovjetunió a szocialista tábor vezető hatalma, következéskép pártjának joga van direktívákat adni a többi testvérpártoknak s azokon keresztül a kommunista diktatúrák vezetőit is jogában áll kijelölni. És ez szó- szerint értendő. így kivánja a pártfegyelem és a lenini világhódító program stratégiája.

Előző cikkünkben már idéztünk pár mondatot Méray "í’ibor "Nagy Imre élete és halála" cimü könyvéből. Hadd iktassunk most ide u~ jabb idézeteket ebből a dokumentumból, annak bizonyítására, hogy mikép tartja markában Moszkva a "birodalom" tagországainak vezetőit? Méray Tibor rögtön könyve első fejezetében ismerteti azokat a körülményeket, melyek közt Nagy Imre először került a miniszterelnöki székbe. Leirja, hogy "1953. júniusában, néhány hónappal a 17.-i berlini tüntetések után a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége sürgősen Moszkvába rendelte Rákosi Mátyást" és még másik öt személyt az ország vezetői közül, köztük Nagy Imrét is.

Moszkvában az un. Prezidium (a párt csucsvezetősége) előtt kellett megjelenniük.

S most adjuk át a szót ismét Méraynak: "A Prezidium ülése, amelyen a meghívottak alig- alig jutottak szóhoz, sokkal inkább hasonlított egy birósági tárgyaláshoz, mintsem két egyenjogú testvérpárt képviselőinek elvtársi tanácskozásához. A szovjet vezetők előtt részletes jelentés feküdt Magyarország poli- kai és gazdasági viszonyairól. Ez a jelentés rendkívüli módon elütött azoktól a jelentésektől, amelyeket Rákosi szokott a Prezidium elé terjeszteni. Az anyagot szovjet szakemberek állították össze, akiket Sztálin halála után küldött szét a népi demokráciákba az uj orosz pártvezetés, hogy reális képet kapjon a Birodalom állapotáról."

A továbbiakból megtudjuk, hogy a Prezidium hangadó tagjai - Malenkov, Mikojan, Hruscsov és Berija - Rákosi fejére olvasták bűneit és őt okoltak a Magyarországon uralkodó helyzetért. Mindez a sztálini korszak lezárását követő "olvadás" légkörében történt, amikor a szovjet vezetők mindenütt bűnbakot kerestek, akit felelőssé lehet tenni a szocializmus épitése közben elkövetett hibákért: a gazdasági ,csődért, a törvénysértésekért, mindenért. És Rákosi rá is szolgált erre a kritikára, amit elvtársaitól - főnökeitől - kapott.

Mint Méray Írja, Rákosi halálsápadtan hallgatta a vádak özönét, hogy úgy beszélnek vele, "mint egy kiszolgált cseléddel". Akadozó hangon megpróbált védekezni, de az orosz vezetők alig figyeltek rá. "El volt az már döntve előre, mit is akarnak" - Írja Méray, majd igy folytatja:

"Az intézkedések következtek. A Prezidium elrendelte, hogy a magyar népgazdaság terveit gyökeresen át kell alakítani. Utasításokat adtak a párt politikai munkáját illetően majd a személyi kérdésekre került sor. Közölték, hogy Rákosi megmarad a párt első titkárának, de a miniszterelnökségről le kell mondania. A kérdés az volt: ki legyen az uj miniszterelnök? A meghívott magyar vezetők hallgattak. A javaslatot a szovjet vezetők tették meg. Más rendszerekben élőknek talán furcsának tűnik, hogy Magyarország miniszter- elnökét Moszkvában nevezik ki. De a megbeszélés résztvevői számára ez volt a világon a legtermészetesebb."

A könyvben később még több utalás történik arra, mennyire megszabja a "testvérpártok" minden lépését a Prezidium. Az ember valóban alig képes elhinni azt a cinizmust, a- hogy más országok vezetőit hatalmi szóval ültetik a népek nyakára, döntenek leváltásukról, kinevezésükről. Semmi okunk sincs abban kételkedni, hogy ez ma is pontosan igy van: Kádárt is Hruscsovék nevezték ki magyar miniszterelnökké és azóta neki is éppúgy meg kell tennie jelentéseit a Prezidium előtt, mint Rákosinak. Ha nem szolgálná ki feltétel nélkül, vakon a gazdáit, őt is menesztenék, mint ahogy ejtették Rákosit, "Sztálin legjobb magyar tanítványát".

E hasábokon már számtalanszor megállapítottuk, hogy minden otthoni csalóka felszíni "liberalizálódás" ellenére hiábavaló lenne bármiféle alapvető irányváltozást várni - amit a forradalmi 16 pont teljesítése jelentett volna vagy jelentene ma -, mert a párt, a mindenható párt politikája ma is u- gyanaz, mint Rákosiék idejében volt. Csak a taktika és a személyek mások. De ezek a személyek éppúgy Moszkvától függnak minden mozdulatukban, mint ahogy függtek elődeik. Éppúgy a Kreml urai nevezik ki őket, mint ahogy azok nevezték ki Magyarország minden "vezetőjét" 1948., a Fordulat Éve után: Rákosit és társait, de még Nagy Imrét is, 1953.-ban.

A 16 pont legfontosabb követeléseiből - leszámítva néhány jelentéktelen és a lényeget nem érintő főleg gazdasági vonatkozású kérdést - semmi sem valósult meg. A szovjet csapatok mai napig is megszállva tartják az országot, azóta sem rendeztek többpártrendszerű választásokat, a sajtószabadság még ma is csak vágyálom otthon, nincs Kossuth- cimer, nincs Sztalin-szobor helyén 48-as emlékmű (de van Lenin-szobor!..) és két nagy nemzeti ünnepünk ma sem munkaszüneti nap.

De kitől is várhatnánk, hogy megvalósítsa, kiharcolja mindezt, azután, hogy a szovjet tankok legázolták a forradalmat és kivégezték annak vezetőit, Nagy Imrét és társait? Naivság lenne azt hinni, hogy Kádár János szivén viseli ezeket a követeléseket, mégha a hatalomrakerülése után égre-földre fogadkozott is, hogy megőrzi a forradalmi vívmányokat. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Amint megerősödött, elfeledkezett Ígéreteiről. De ha lenne, vagy lett is volna benne szándék ilyen irányban, akkor sem tehetné, mert a Prezidium minden lépését figyeli. Mert a módszerek a párton és az un. szocialista táboron belül ma is ugyanazok, mint 56 előtt voltak.

Abban semmi okunk kételkedni, hogy Méray