Amerikai Magyar Szó, 2007. január-április (105. évfolyam, 282-291. szám)

2007-04-11 / 289. szám

Kiálts rám! (28.) Mika Gizella Lehet, hogy nem kellett volna a Tibit meghívni, vajon mit akar annyira Sa­nyitól, csak nem megint elölről kezdeni azt a léhűtő életmódot? Lehetetlen - nyugtatta magát már csak azért is, mert nem hiszi, hogy Tibi vissza akarna menni abba a pokolba, biztos, csak, mint barát hiányzik neki. Azt sem gon­dolta volna sohasem a Lajosról, hogy el­tulajdonította volna az egész közösen szerzett zsákmányt, ez annyira nem rá vallott, de hát a tények önmagukért be­szélnek, hisz a Tibi is és a Sanyi is, mindkettő egymástól függetlenül azt ál­lítja, hogy nála volt utoljára. El kell terelnie ezeket a rossz gondo­latokat, melyek az egész hangulatát át­szövik, és mi lehet jobb, mint Lucával aktívan eltölteni egy pár órát. Ilyenkor csak az övé úgy szellemileg, mint fizi­kailag. Megálltak a cukrászda előtt, vettek egy kis süteményt a Jóska apjának, fog ő sütni mindenféle finomságot, majd abból is visz, most nem állíthat oda üres kézzel. Útjuk vége most is természete­sen a doki háza volt, tudni akarta, hogy nem jött-e közbe valami, át tud-e jönni holnap este. Mint mindig, most is ren­geteget beszélgettek, az idős férfi józan bölcsessége, élettapasztalata teljes mér­tékben pótolta Irma néni hasonló, sze- retetből sugárzó jóságos tanácsait. Megint teljesen kiöntötte neki, ami a szívét nyomta, olyan mélyről jövő pa­naszok hagyták el a száját, amit idáig még magában sem mert megfogalmaz­ni, most a problémák gyökerei szakad­tak fel. A dokinak a pénz eltűnésével kapcsolatban máris megvolt a határo­zott véleménye, akárhogy is akarták a szegény, szerencsétlen Jánosra terelni. Sanyi az első perctől gyanús volt neki és az azóta eltelt idő csak még jobban alátámasztotta gyanúját. Feltette magá­ban, hogy pár dolognak utánanéz. Többször látta Katával és szinte biztos benne, hogy nem dolgozik, nemhogy túlmunkákra járna. Aztán ott van a La­jos eltűnése körüli bonyodalom, majd az a tény, ahogy ide befészkelte magát. Túl sok idő eltelt azóta, nem bolygatta a témát, kinek lett volna az jó, hiszen úgy tudta, hogy Erzsikét szereti, ha még jól megvannak, mit számít a múlt. Most viszont látja, hogy a lány szenved több okból is, és akárhogy nézi, minde­zek a szálak a férfi köré csavarodnak. Mikor elbúcsúztak, besüppedt a fotel mélyére és gondolatban sorra vette az eseményeket. Próbálta időrendi sor­rendben, hátha megtalálja a hiányzó láncszemet. Lajos eltűnik, állítólag meglopva tár­sait, kis idő múlva feltűnik a Sanyi ele­gánsan, nagyképűen, nyilván a terepet jött felmérni, nem véletlenül találkoz­tak össze, majd akaszkodott Erzsikére. Utána ugyancsak meglepetésszerűen beállít hozzájuk és ott is ragad munka és lakáskeresés ürügyén. Az egész falut is­merte, miért pont az egyik barát házá­ban talál menedéket, most már épp oly csórón, szakadtán, mint annak előtte. Miért nem ment a Tibi anyjához, ő is egyedül élt és él jó nagy házban. - Szin­34 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2007. április 11. te belefájdult a feje, egyre jobban bele­bonyolódott a bogozásba. A hab a tor­tán Kata. Erzsikét legjobb barátnőjével csalja és a lány mindig úgy ki van öltöz­ve, mint egy divatbábu. Idáig érve má­ris összekapcsolta annak a rengeteg pénznek a hiányát, ami mellett nem szabad csak úgy elmenni szó nélkül. Szerinte, ha dolgozik a férfi, ha nem, a Katát ő ruházza. Mikor János problémájához ért, már forrt benne a düh. A nevetségesen el­szórt tárgyak, meg a megfélemlítés, ez, ami rá vall. Egy időben dulakodás, meg Erzsiké szétszórt holmija arra utal, hogy a tettes Jánosra akarja terelni a gyanút, hogy más házából eltulajdonít dolgokat. Kinek állt és állhat érdeké­ben? Csakis annak, aki igazán bűnös. Hajnalodott már, mire elálmosodott. Addigra megszületett az ötlet is, hogy hogyan intézze el Erzsikével a kép árá­nak átadását úgy, hogy nehogy meg­sértse vele. Keveset aludt, reggel első dolga volt, hogy felhívta a barátját, hogy ünnepek után küldje a lakására a képet, termé­szetesen kifizeti a közvetítési díjat, az üzlet az üzlet. 0 fogja felvásárolni a lány tudta nélkül.- Holnap megy egy kocsi, elküldöm, ha végképp nem tudsz várni - szólt az ismerős a telefonba. - Feltételezem, hogy ünnepek után jelentkezni fog az, aki idáig is megvette az előzőket. Nem várhatnánk mégis? Bizonyára erre is igényt tartana.- Árra nem várhatunk, hiszen a festő­nő vissza akarja hozatni, azt mondja, el­teszi magának. Nagy szüksége lenne most a pénzre, tudod, az ünnepek miatt.- Rendben. A kolléganőm, aki ezt szokta bonyolítani elutazott, így én tel­jesítve a kérésed, holnap leküldöm, de ha esetleg problémám lenne belőle, én rád hárítom.- Köszönöm, én pedig a sofőrrel kül­döm a tiszteletdíjat. Sanyival kapcsolatos kételyeit a déle­lőtt megosztotta fiával, aki csak egy pár pillanatra szaladt be hozzá. Percek alatt elhadarta azt, amit Erzsikével órákig tárgyaltak.- Majd átbeszéljük, csak legyen egy kis időm, tudod, hogy én is a szívemen viselem Erzsiké sorsát, bevallom apám, ilyen nőt szerettem volna magam mel­lett társnak, rendkívül vonzó és érté­kes.. ., de sajnos a szíve másért dobog.- Csak várd ki a végét, fiam! Ami ké­sik, az nem múlik. Szeretném, ha este átjönnél te is azzal az ürüggyel, hogy értem jössz. Jó lenne tudni, te milyen benyomást szerzel róla. Lefogadom, hogy ez az alak csak kihasználja az egész családot.- Miért gondolod, hogy első látásra rá van írva az emberekre, hogy ki a becsü­letes szándékú és ki nem?- A te szimatod még sohasem csalt meg, fiam! - mondta neki minden hízel­gés nélkül. - Különben Erzsikének annyi pénze tűnt el, hogy megérne egy feljelentést, de mindketten tudjuk, hogy talán nem is akar igazán szembe­sülni a valósággal. Nekünk kell felnyit­ni a szemét, hogy a vesztébe rohan. Túlságosan hiszékeny. Eközben Erzsiké Lucát győzködte, hogy menjen a nagyival szánkózni, ugyanis hozzá akart kezdeni a kará­csonyfa feldíszítéséhez.- Nem akarok most sehová menni. Lehet, hogy pont akkor ér hozzánk a Jé­zuska, szeretnék végre már vele talál­kozni és átadni neki az én ajándékomat. O mindig csak ad, szegény, és soha sem kap, hát én most megvárom.- Kislányom, Jézuskát a mi sze­münkkel nem lehet látni, csak érezzük a jelenlétét.- Akkor itt maradok, és érezni fogom, és akkor megmondom neki...- Tudod, neki rengeteg dolga van, millió kisgyerek várja, nem tud min­denkivel személyesen találkozni, nem kivételezhet, de hagyd az asztalodon a rajzot, biztos lehetsz benne, hogy mire hazajövünk, már elviszi, a te ajándéko­dat pedig a karácsonyfa alá teszi.- Nem tudom, hogy tud repülni annyi fával, meg ajándékokkal, segíteni akarok!- Őt nagyon sok angyalka segíti. Most pedig gyere, kicsim, meglátod, Bi- ri néniék melletti kis dombon mennyi gyerek fog szánkózni - gombolta össze rajta a kabátot a nagyi, közben össze­néztek Erzsikével. Látták a kislány ar­cán, hogy nem volt kielégítő a válasz, nagyon nem szerették, ha a gyerek kér­déseire nem tudnak egyenes és számára is érthető magyarázatot adni.- Milyen más a világ - gondolta Erzsi­ké, hiszen még ő is nemrég tudta meg, hogy nem a Jézuska hozza a karácsony­fát és rettenetes csalódott lett. A csodá­ban való hit nagyon fontos volt számá­ra, vizuálisan elképzelt magának min­den olyat, amire ilyen választ kapott és akkor többet nem kérdezett, mert bein­dult a fantáziája, melyet olyanná alakí­tott, ahogyan ő szerette volna. Lehet, hogy Luca most ugyan érthetetlennek találja, de biztos ugyanúgy fog nála is működni. Az állomás melletti dombon éppen egy kisfiú ereszkedett le a szánkóval, háta mögött egy férfivel. Mikor a gye­rek meglátta Lucát, otthagyta az apját és futott a nagy hóban a lányka felé. Lu­ca is elengedte a nagyi kezét és boldo­gan szaladtak egymás karjaiba, a nagy igyekezetben mindketten a hóba hup­pantak.- Apa, apa! Nézd, itt van Luca, tu­dod, ő az én legjobb barátom az óvodá­ban. Ekkor ért oda Tivadar, ki szívélyesen üdvözölte Mariska nénit.- De régen láttam már magát, fiatal­úr! Ez a kicsi fiú az öné?- Ő az én Gergő fiam, de nézem csak, csakugyan gyönyörű ez a kislány - ha­jolt le Lucához és megsimogatta a sapka alól kilátszó hosszú szőke loknikat. - Nekem is van ilyen kiskori fényképem, ugyanilyen volt a hajam, anyám ötéves koromig sajnálta levágatni. - Felemelte az ölébe. - Micsoda gyönyörű szemek, nem csodálom, hogy Gergőnek te tet­szel a legjobban.- Nem csak tetszik - húzta le a lányt lábánál fogva apja öléből, - Ő lesz az én feleségem. Ugye, Luca?- Aha. Menjünk szánkózni! - Majd a nagyi kezét húzta. - Nem úgy, nagyi, hogy te huzigálsz, én is a domb tetejéről szeretnék repülni.- Az nekem már nem megy, kicsim. Jó lesz így is, húzlak majd gyorsan.- Nem, nem! Ha felmegyünk a do­mbra, lehet, hogy láthatjuk a Jézuskát. Ugye, Gergő, te is akarod látni? Én csi­náltam neki egy szép rajzot.- Apuka, vigyük fel Lucát is! Ott mindketten látjuk majd. Jó?- Rendben, de most itt gyertek mel­lettem, én sem bírok felhúzni kettőtö­ket a parton. Nyugodt lehet, Mariska néni, ez jó nagy szánkó, elférünk rajta.- Csak óvatosan - huhukolt a tenye­rébe a nagyi, egy kissé átfázhatott, mert jó nagyokat tüsszentgetett.- Csak tessék bemenni a testvére házába, úgy látom fázik. Mariska néni szót fogadott, úgy érezte, mintha láza is lenne. A kapu­ban megállt.- Nem merem itt hagyni, nehogy valami baja essék.- Ugyan, ha mondom, legyen nyu­godt, úgy vigyázok rá, mint a saját­omra. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents