Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-07-21 / 261. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2006. JÚLIUS 21. Kiálts rám! (Folytatás előző számunkból) II. Fejezet A katonai teherkocsi férfiakkal meg- rakottan hazafelé tartott. Betegen, holt fáradtan, az éhségtől elkínzottan, mégis határtalan boldogan egymásra borulva énekeltek. Már majdnem a falu határá­hoz értek, mikor pár száz méterre észre­vette a sofőr, hogy valaki az út közepén áll és két kézzel integet. Azt hitte, egy bajtársuk, így lassítani kezdett. Mikor már majdnem leállt, a férfi zubbonya alól kirántotta a puskát és őrült lövöldö­zésbe kezdett. Tébolyult aggyal, fogát vicsorítva csak lőtt és érthetetlen szava­kat ordítozott. Arcát a düh teljesen el­torzította. - Most megdöglötök, rühes kutyák! Végetek! Győztünk, győztünk! Egyik lövés a kocsi tankját érte, mire az fülsiketítő robajjal felrobbant. A kato­nák a levegőbe szerte szétrepültek, több száz méterre zuhantak szét testrészeik. A huszonnyolc emberből hárman ma­radtak életben. A hatalmas robbanás darabokra szaggatta az őrültet is. Lajos órák múlva térden csúszva mászott ki egy búzatáblából. Csodával határos mó­don maradt életben, véres testét egyik fától a másikig vonszolta. Már egészen besötétedett, azt sem tudta, merre megy, hová tart és már mennyi ideje tántorog súlyos sebektől lázasan. A nyaka körül megmaradt ingdarabot le­tépte magáról, hogy leszorítsa a mellé­ből kiáramló vörös folyamot. Szájából ujjaival kikotorta a sáros vérdarabokat. Azt még hallotta, hogy két társa a nevét kiáltozza, még látta őket az egyik fánál. Valóban látta és hallotta? Már maga sem tudja biztosan. Lehet, hogy csak képzelődött, hiszen már órák óta fülel, de mindenütt néma csönd és teljes sö­tétség. Tehetetlenül vonszolta magát araszolva, botladozó léptekkel csak úgy előre, míg egy bokor tövébe lekuporo­dott. A hold ezüstös fénnyel szórta erőtlen sugarát, maszatos öklével dör- zsölgette szemeit, míg derengeni kez­dett előtte az ismerős környék és a táj. Örömében mosolyogni próbált, de ar­cába a rándulás görccsé állt össze. Az égre emelte tekintetét, miközben testét forróság öntötte el, mely pillanatok alatt hidegleléssé váltott és szomorú fáj­dalom járta át minden porcikáját. Véres rongyát kicsavarta, majd újra a mellé­hez szorította. Ezt mind gépiesen tette, szemét az égre szegezve egyfolytában. Most ajkai újra szétnyíltak, hangot pró­bált kiadni magából, de már nem volt benne egyáltalán biztos, hogy ezek a szavak az életbenmaradás hála szavai, avagy könyörgés legyen, hogy szabadít­sa meg végleg ettől az irgalmatlan nagy kíntól. Minden erejét összeszedte, hogy újra lábra álljon. Mennie kell, ha nem akar itt helyben elvérezni. Vagy éppen ezért, inkább maradjon? Az életösztön erősebb volt a tudatá­nál. Újra lábra állt. Egyik kezével rakta lábát a másik után. Bátorság! Csak ki­tartás! Még egyszer utoljára látnia kell a családját, gyermekeit és drága, dolgos, melegszívű kis feleségét.- Adj erőt Uram! Csak még egyetlen napot - fohászkodott. - Hiszen a lá­nyom még nem is ismer, a fiam meg már elfelejtett. Éljek még addig, míg őket átölelem - emelte fel mindkét kar­ját, majd melléhez húzta, mintha ott lennének mind. Ebben a pillanatban megfordult vele a föld és ő már nem látott, nem érzett semmit. Hajnalodott, mire újra esz­mélt. Langyos esőcseppek hullottak rá, a körülötte virító apró sárga kis virágo­kat pillanatok alatt a ver vörös tócsává változtatta. Valahol a távolból kutyaugatást hal­lott, mely irányába elindult.- Hát mégis! Újra itthon! Ez az ő fa­luja - döbbent rá, mikor meghallotta a harangok zúgását.- BIMM... bamm - Itt van, itt van. BIMM... bamm. Hát él. Bajtársaira gondolt, ahogy megkapaszkodott az első ház kerítésé­ben. Ők is túlélték azt a mocskot, az al­jas háborút, együtt megérték a végét és most egy elmebeteg jóvoltából még csak jeltelen sírba sem feküdhetnek, köddé váltak, semmivé lettek. Szíve mélyén egy kicsit megsajnálta azt a sze­gény ördögöt is, lám, mit tett vele a há­ború, magából kivetkőzve állati módon saját társait gyilkolta halomra, beleoltva azt a tudatállapotot, hogy hőstettet visz végbe, mert valami ilyesmit kiálthatott. És mindezt egy karnyújtásnyira az ott­honuktól. Megállt, mélyet szippantott az eső- szagú levegőből. Orrlyukai kitágultak, nyelvét kiöltötte, hogy megízlelje a ha­zai eső ízét.- Oh, milyen fenséges íz, milyen semmire sem hasonlítható szagú az én falum - morogta magában, de érezte, hogy megint gyengül, egyre fogy az ereje, pedig már csak pár száz méter, már látta a háza tetejét. Két kézzel kapaszkodott a kőfalba, hogy lábait segítse. Látta és észlelte, hogy a túloldalon egy ember jön vele szembe, kapával a vállán. Egészen kivi­lágosodott már, de még nem annyira, hogy felismerje, csak körvonalakat lehet kivenni. Kinyitotta a száját, hogy át­szóljon, segítene e megtenni ezt a né­hány lépést, de hang nem jött ki a szá­ján, csak tátogott és egyik kezével hado­nászott, olyan integetés féle volt. A kö­zépkorú férfi észrevette már az imboly­gó, szakadt alakot, megcsóválta fejét, hogy egyesek hogy le tudják magukat inni, már hajnalban, vagy talán az este és még nem józanodott. Át is kiabált ne­ki - Remélem, te mocsok, az asszony ki- seprűz! Nem szégyelled magad, vén szamár. Ennyit inni! Pfuj - köpött maga mellé - ide érzem, hogy bűzlesz! Lajos füléig el sem jutottak ezek a szavak. Egy nem túl távoli pontot fi­gyelt, ahogy rakta lábait. Még tíz, ki­lenc, nyolc - számolta lépteit. A házban eközben Mama Erzsikét nyugtatgatta. Éjfélkor arra ébredt, hogy a lánya visítozva dobálja magát az ágyon. Odasietett hozzá. Tűzforró volt az egész teste. Gyorsan ölbe vette, ma­ga mellé fektette, miközben odakészí­tette a lavórba a hideg vizet, egy darab ronggyal. Ezzel mosogatta, de a gyerek csak sírt keservesen, és egyre csak rán­gatózott.- Félek mama. Nagyon félek - telje­sen belebújt anyja ölébe. Lajoska is fel­ébredt a nagy hangra. Lekuporodott az ágyuk végébe a földre. - Mama - mond­ta - Mi van vele. Beteg? - kérdezte ag­godba. - Lázas? Mama újra végigtapogatta homlokát. - Nem, úgy érzem, most meg már in­kább hideg. Na, csöppségem. Csitt... csitt...- Félek a bácsitól - szipogta Erzsiké, de most már sokkal nyugodtabban, a rángatózást is abbahagyta. Lajoska fel­mászott a lábuk végébe, de már neki sem jött álom a szemére. Odakint már kukorékolt a kakas.- Emlékszel mama! A múltkor! Tu­dod, mikor Gáspár bátyám a szekér alá esett. Erzsiké azon az éjszakán is így volt. A mama elgondolkozva simogatta álomba a kis fejet. Valóban, akkor éjjel sem aludtak vele semmit, és reggel kap­ták a hírt. Az ura testvérét agyontapos­ták a lovak, szerencsétlent és ő egész nap a lánya mellett volt, olyan betegnek tűnt, de hála, másnapra rendbe jött. Ki tudja, miket álmodik, most is valami embertől fél. Félig ő is visszaszender- gett, hiszen még alig pirkad, ma nem kell menni napszámba, ma jó napjuk lesz, kapott a kapálásért tojást, szalon­nát, még babot is. Elmosolyodott, ki tudja már, mennyi idő után végre, ez a két gyerek ma igazán jól lakhat. Akkor talán a kislány is lenyugszik. Lajoská- nak sem szól ma a barátokért, majd hol­napután munkára fogja. Felült az ágy­ban és fülelni kezdett. Olyan, mintha valami neszt hallana az udvaron. Betö­rőktől nem félt, ugyan mit is vihetné­nek tőle el, hiszen a faluba mindenki tudja, hogy milyen szegények. De most még közelebbről hallotta, olyan, mintha egy állat matatna az ajtónál. Nem akar­ta Erzsiké feje alól kihúzni a karját, így odaszólt az ébren lévő fiához:- Nézd meg fiam, nehogy szétrágja valami állat a küszöböt. Lehet, hogy a sündisznód játszik a Morzsi kutyával, de nem, hiszen ez valami másféle zaj. ­Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!

Next

/
Thumbnails
Contents