Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-07-21 / 261. szám

2006. JÚLIUS 21. Irodalom - Mozaik magyar szó-a híd 29 A gyerek kinyitotta az ajtót. Egy fér­fi állt előtte rongyosan, piszkosan, ezer­nyi sebtől vérezve. Megállt az ajtóban, teste kétszer meg-megvonaglott, bozon­tos, rőt szakállát az alvadt vér összeta­pasztotta, szemei mintha nem is látná­nak, olyan üvegesen merevek voltak, és kinn álltak a szemgödörből. Mélyet só­hajtott, majd teljes hosszában végigzu­hant a konyha földjén. Fia rémülten nézte az idegent, nem ismerte meg az apját, akkor kapta fel a fejét, amikor a koppanást meghallotta, kis híján őt is magával rántotta. Mariska a szívéhez kapott. O nem téved, ő meg­érezte a szeretett lény közelségét, ha szeme nem is tudta látni a félhomály­ban imbolygó alakot. Szinte a levegő­ben lebegett felé az ágytól az ajtóig ve­zető úton. Ereje a boldogságtól megsok­szorozódott, mikor fia segítségével a dikóra fektették. A látvány sem döb­bentette le, tudta, hogy minden perc drága, azon nyomban tüsténkedett. Meleg vizet készített és a dézsába öntöt­te. Míg fiát orvosért küldte, alkohollal nekilátott a seb tisztításához, közben ébresztgette, becézgette.- Lajosom! Drága jó uram. Hála a magasságos Úrnak, hogy visszavezérelt hozzánk. Éjjel-nappal ápolta, így hónapok el­teltével férje erőre kapott. Jó ember volt, csendes, családszerető. Míg Maris­ka napszámba járt, ő elvégezte a ház kö­rüli teendőket, máshoz nagyon gyenge volt még. Azonban lelkileg annyira ösz- szetörte ez a helyzet, hogy ő férfi létére nem tudja családfenntartó helyét elfog­lalni, hogy szinte búskomorrá lett. A rokonok, ismerősök a segítségükre siet­tek, adtak a kis szegénységükből, ki mit tudott. Ezt a helyzetet végképp nem bírta elviselni. Ha látta, hogy valaki ko­sárral a kezében zörgette a kaput, ő hát­rament a kerti vécébe, és elő sem jött, míg ott volt. Felesége megértő, szerető simogatásokkal próbálta vigasztalni. - Nem fog ez sokáig tartani apjuk. Meg­lásd, tavaszra visszanyered erődet és olyan leszel, mint régen. Hallod? - emelte fel állát és akkor látta, hogy en­nek a nagydarab embernek könnyek gyülekeztek a szemébe. Még sohasem látta sírni. Intett kislánya felé, ki megér­tette és apja ölébe telepedett.- Mesélj nekem apácska - kérlelte és megsimogatta szakállát. Az apja a kis test melegétől, a két kis kéz érintésétől elfeledte egy időre bánatát. Elfordult, észrevétlen letörölte könnyeit, majd mesébe kezdett. Lajos fia a sarokból nézte őket. Nem értette, hogy tud apja ilyen ócska göncökbe járni, és miért mondja mindenre, hogy úgy van jól, ahogy van. Ő egész másképp akar élni. Neki olyan ruhák kellenek, mint a Kocsmánszky testvéreknek, ő nem akar náluk dolgozni, inkább világgá megy. 1946 év őszén ikerfiúknak adott a mama életet. Nem tervezték, de ha már így esett, szeretettel fogadták őket. Jani­ka és Bandika korán megismerte a nél­külözést. A nem megfelelő táplálkozás miatt, elég gyenge szervezetükön gyak­ran úrrá lett a betegség. Öt éves korukra még mindig három évesnek néztek ki. A helyzetük nem so­kat változott, talán csak annyira, hogy időnként az apjuk is vállalt itt-ott egy kis alkalmi munkát, hogy valamivel ő is besegítsen. Szervezete azonban nem volt képes leküzdeni a régi sérüléseket. Egyik reggel nem bírt felkelni az ágy­ból. Magas láztól állandóan félrebeszélt. Két hétig tartó tüdőgyulladás miatt ál­lapota kritikussá vált. Egyik este, mint­ha megérezte volna, hogy itt a vég, oda­szólt halkan a gyerekeket fürdető fele­ségének.-Mariska! Mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Igaz, hogy keveset, de azért csak tudtam én is tenni valamit értük- szólt elcsukló hangon.- Hogy fogod a négy gyereket egye­dül felnevelni? - és megsimogatta az asszony feléje hajoló fáradt arcát. Te­kintetük percekre egybefonódott.- Ne hülyéskedj apjuk! - szólt lágyan, kedvesen. Rontyába visszaszúrta a félig kicsúszott tűt.- Sokat kibírtál már te ebben a büdös életben. Meglátod, ezen is túl leszel - ölelték át egymást. Az utóbbi időben erre is oly kevés az idő. Reggel már nem ébredt fel. Almában érte a halál, arcán az aggodalom szántotta mély barázdák­kal. Es rettegése nem volt alaptalan. Va­lóban a szó szoros értelmében nyomo­rognak és tengődnek, de megfeszített erővel küzd és küszködik. Egyetlen támasza és segítsége a ki­lenc éves Erzsiké. A nagyfiát már alig látja, napokig eltűnik otthonról, nem jó utakon jár. Érzi, ösztönösen érzi, hogy a lányának igaza lesz. Egyszer valami ret­tenetes baj fog vele történni. FOLYTATJUK Bittó Boldog Klára •* Özvegység Amerikában Úgy indult a nap, ahogy indulni szokott, kivéve, hogy szombat volt, amikor mindenki egy kicsit elengedi magát, örül a hétvégének. Nem kell korán kelni, a reggelit sem kell állva bekapni, hanem beszélgethetünk, nevetgélhetünk, tervez­ve a nap örömeit. De ezúttal nem volt öröm, csak végtelen szomorúság. George meghalt. Meg­halt minden előzetes jel és bejelentés nélkül. Elment, itthagyott és nem is jön többé vissza. Még évek múlva sem tudtam, hogy mi gyötört jobban, a fájdalom, vagy’ a szemrehányás George felé, hogy' csak úgy meghalt, nem törődve azzal, hogy’ mi lesz velem az idegenben, New Yorkban, Amerikában. New York George álmainak városa volt. George már 1946-ban, amikor meg­ismerkedtünk, órákat beszélt New Yorkról. Nem is néztünk más filmet, csak amerikait. Judy Garland, Mickey Roony a család tagjaihoz tartoztak. Engem George "Sweetheart"-nak szólított, ami nem kis meglepetésünkre a család egyéb tagjai között, inkább valami titkos testi bajt jelentett, nem pedig szerelmi szót. A nagy’mama egy’szer meg is kérdezte, hogy mi a baja a szívhártyámnak, hogy7 George oly sokszor emlegeti. Az angol társalgás azért váratott magára egy ideig. George édesanyja nagyon beteg volt és bármennyire is csábított bennünket a nyugatnak örömei, ott ma­radtunk, hiszen anya csak egy van. De a gondos ápolás és ragaszkodás dacára a mama meghalt és mi lekéstük az utolsó vonatot, ami az álmaink felé vitt volna. Általában mindenhonnan elkéstünk, vagy éppen végszóra ékeztünk. Vonatot, villamost el lehet késni, ezek után mindig jön egy másik, de nem úgy egy teme­tést. Egyszer halunk, egyszer temetnek. George nagynénjét temették Farkasréten, ahova nagy’ lihegve, késve érkez­tünk. De nincs itt semmi baj, a lélekharang éppen csak most szólalt meg és a gyászoló közönség elindult, hogy az utolsó útjára kísérje a megboldogultat. Nagy' zokogva mi is csatlakoztunk, amikor a könnyeimen keresztül olvasom az egyik koszorún: "Isten Veled drága Rózsikánk"." Gíeorge! A te nagynénid ne­ve Valika volt". Sokszor eszembe jutott ez a jelenet, reméltem, hogy' George a Stix folyói ha­jót is lekési, de ez nem történt meg. Caron az első és az utolsó szívrohamnál el­szállította az örökkévalóságba. Borzasztó az egyedüllét. Két - három évig nem is akartam tudni senkiről, semmi új kapcsolatról, de látva a mások boldogságát, elhatároztam, hogy’ férj­hez megyek. Nem volt kis elhatározás. Kihez? Hogyan? Mikor? A tomaclubban adódtak kisebb nagyobb kalandok, ahova nem csak azért járnak az emberek, hogy’ a tes­tüket edzék, de sokan a megunt házasságukba egy kis "napfényt" igyekeznek vinni. Egy ilyen napfényt kereső úrral egész jól kijöttem, míg a felesége nem jelent­kezett, ki bejelentette, hogy’ egy' szavát se higgyem az unatkozó férjének, mert komoly szándékai nincsenek, csak csupán unatkozik. Nem maradt más hátra, mint az újságok házasságközvetítő rovatai: "Hatvan éves férfi Rolls-Royce-al, keresi 55-60 éves hölgy’ ismeretségét, házasság céljá­ból, aki 57" magas és 153 Lbs". Micsoda szerencse! "Pontosan megfelelek a kí­vánt adatoknak, nem beszélve, hogy eddig még Rolls-Royce-t csak kívülről lát­tam." - ezek a gondolatok forogtak a fejemben. A gondolatokat tett követte és azonnal hívtam a megadott számot és megbe­széltünk egy vacsora-randevút másnapra. De semmi sem megy simán és egy­szerűen. Másnapra befútta az utat a hó. Telefonálás ide, telefonálás oda, a na­gyon vállalkozó szellemű úr azt mondta, hogy nincs probléma, Ö jön. Valóban nem volt probléma, egyedül poroszkáltunk az úton a Rolls-Royce- ban ülve. Én már aggódtam is, ha elakadunk ki fog bennünket kihúzni a hóból, de nem akadtunk el. A Rolls Royce-nak megfelelő, előkelő vendéglőben még rajtunk kívül né­hány mindenre elszánt gendeman iszogatott. Remekül megvacsoráztunk, rövi­den bemutatkoztunk egymásnak. Én elmondtam szomorú özvegyi sorsomat, Ő elmondta a kevésbé szomorú elvált férfi sorsát. Mikor már kellően csillogott a szeme az elfogyasztott pezsgőtől, gondoltam, hogy megkérdezem mennyire tetszem neki. "Tetszeni tetszik - volt a válasz - de én a kövér nőket szeretem". "Hát akkor miért nem hirdetett kövéret?" - kérdeztem én megdöbbenve. "Én azt hittem, 5'1" magas, 153 Lb-os nő az kövér - válaszolt. "Ez igaz" - mondtam én szomorúan, de legközelebb a sajtóhibát is bele kell kombinálni egy ilyen nagy kalandba. Amerikában 57" nem sokban külömbözik az 5T-től; legalább is nyomtatás­ban nem látni a 6" különbséget. Azóta is Rolls-Royce nélkül vagyok, de mégis sikerült férjhez mennem, újsághirdetés és sajtóhiba nélkül, egy drága jó emberhez, aki magyar és a boldogságot nem inchekben és poundokban nézi és méri. 1995. december 21.

Next

/
Thumbnails
Contents