Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-06-16 / 257. szám

28 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2006. JÚNIUS 16. Balra nyugszik a Nap (61.) Técsy Sándor JFK, O Baneasa, Vidraszeg Ha haza akartam jutni, ezt a négy re­pülőteret kellett érintenem. Otopeni a bukaresti nemzetközi, Baneasa a román belföldi járatoké, és a Maros völgyében, egy kis falu mellett van az én szülőváro­som légikikötője. Otopeni - ahol katona is voltam -, nyomasztóan nagy épít­ményből, amilyennek elmenetemkor láttam, néhány évvel utána, hazatértem idejére szerény kis hangárrá húzta össze magát. Baneasa mocskos volt és hangos, Vidraszegen annyi a katona és szekus, hogy elég lenne egy katonai légibázis vé­delmére. És mind nyüzsögni kezdenek, ha leszáll a gép, mintha hadizónában len­nénk, mintha élveznék, ahogy lehajtott fejjel elsomfordál köztük az a négy-öt utas. De hát ez van, nincs kerülőút. Azaz mégis van, én ezt találtam jobbnak, ami­kor 1986 őszén, pontosan 6 év után haza­tértem. New York és Luxemburg között repült oda-vissza az IcelandAir apró já­rata. Olcsó volt, jó volt az étel, és ha bé­reltél kocsit, megtoldottak egy ingyen héttel. Hosszú utat kellett vezetni, de legalább láttam Európa nyugati részét. (El kellett jönnöm Amerikába, hogy lát­hassam Németországot. Éljen a Párt!) Egy lenge bőrdzsekiben szálltam a gép­re, néhány óra múlva seggreültem Iz- land jegén. Nagy készülődés volt, más­nap ott találkozott Reagan és Gorbacsov. Volt két fegyveres őr a reptéren. Ittam egy erős kávét és bámultam a kiállított gyapjú-költeményeket, sálakat, szvette- reket, sapkákat, kesztyűket. Hideg van és van juhuk bőven, ráérnek, mért ne kö- tögetnének. Luxemburgban leszállván, egy taxisofőrhöz gurítottam a szekere­met, rajta hét bőrönddel. Egy volt az enyém, a többi ajándék. Kértem, vigyen a kocsibérlőhöz. Három sofőr állt kö­rül... A Kennedy reptér méreteihez szokva, számítottam egy 3-4 kilométeres útra. A kocsisor végére mutattak, nevet­ve kérdezték, honnan bérelek? Ott volt ötven méterre Hertz, Avis, Budget és még öt cég. A német határon egy baka fűzött egy nagyon szép lábú lányt. Meg­álltam, kidugtam az útlevelem. Rám se nézett "Los!", nyomás - mondta, és foly­tatta a burukkolást. Három benzinkút­nál hallottakból állt össze, hogyan kerü­lök a 8-as keleti Autobahnra. Ok értették a kérdésemet, én csak találgattam, miről szól a vastag sváb akcentussal kapott vá­lasz. Nagymama ezt tudta és beszélte Nagyszentmiklóson, de minket "Hochdeutschra" tanított. Ludwigshafen, Karlsruhe, Stuttgart, München, Linz, Wien - nyögte Mátyás bús hadát - aztán Nickelsdorf és He­gyeshalom. Otthon voltam. Pest, Debre­cen Biharkeresztes, Várad. Újra otthon voltam. A határnál kizsebeltek, cigaretta, csoki, ceruza-számítógép, amiket hanya­gul a bőrönd tetejére dobtam, másodper­cek alatt tűnt el, de odalett szalámi és ká­vé, ami nem is volt az enyém. Váradon átadtam a fiamnak, az anyjának és a nő­vérének az ajándékokat. Csak néztük egymást a sráccal, hatéves volt, én negy­ven, és olyan galuskák szorították a tor­kunkat, hogy a krumplipürét alig bírtuk lenyelni. Este útrakeltem, Lexivel és Szabó Lajikával, a sűrű esőben átcsúsz­káltunk a Királyhágón, Kolozsvár, Vá­sárhely. Nem tudom elmondani, hogy omlott szét minden a bensőmben, ami­kor éjjel odahúztam a Legelő utcai ház elé. Apám várt, kirámoltuk a bőröndö­ket, a kocsit a szomszéd udvarán parkol­tam. Aztán hat év után bementem a ház­ba, a szobámba, és átfutott az agyamon, hogy én innen többet el nem megyek. Rocco, a szetterem, örömében lepisilte a falat. Egy bőrönd Apámnak, egy Anyámnak. Rá se néztek. "Fáradt vagy?" "Ettél?" "Akarsz fürödni?" Leültem a konyhában, a régi helyemre, nem is em­lékszem, mit ettem. Egy pohár szilva, az­tán Apám házibora, és fenn volt már a Nap, mire abbahagytuk a beszámolót. Mert mindketten jártak nálam, de azóta elváltam ("Hálistennek!") munkát vál­toztattam, ("Jaj, fiam, nem veszélyes ott taxizni? Hogy bírod? Nagyon ügyelj magadra!") becseppentem a Színházba ("Azt ne hagyd, fiam! Kár lenne annyi év után") és filmeztem ("Angolul? Fősze­rep? Mikor jön ki a film?") Anyám látta három év múlva videón, Apám nem érte meg. De elmondtam neki, hogy Szabó Zoltánban őt játszottam el, ami így igaz. Aztán következett egy hónap jövés-me­nés, rokonlátogatás, Klári néném Bá­nyán, Anyám nénje Resicán. (A néni 96 éves volt, Anyám 60. Búcsúzóul a néni, ahogyan ötven éve tette, Anyám kezébe csúsztatott száz lejt "Vegyél magadnak valamit, Csibike!" És Anyám, a rég nem látott család körében, szemmel láthatóan visszafiatalodott. Az unokatestvére, Franz Remmel újságíró, több regény szerzője, éppen a Hatalommal hadako­zott, bogy adják ki a cigányokról szóló dokumentum kötetét. A válasz? "Cigá­nyok nincsenek, csak románok". Vittem magammal Enyedi Gyula bácsit, a lánya a nővérem legjobb barátnője, a veje Beppe, Czintos Jóska a legjobb cimbo­rám, Szatmáron sztár, de ha jól tudom, azóta Jászai díjas, és a fiammal becsava­rogtuk Erdélyt, hazavittem, Apám végre nagyapaként tehetett ki magáért, Tőrös Gabinak vittem mindenféle fémeket a Cubi vásárhelyi öntödéjéből, Kiss Zsu­zsi - a nővérem másik barátnője - Buka­resten várt, Apámmal nála emlékeztünk Ilura, megismertem a leendő apósomat, és szóltam neki, hogy készüljön a tenge­rentúlra ('88-ban el is jött, '98-ban 85 évesen a yonkersi házamban érte el ál­mában a balál) És vittem Apámat kutyá­kat oltani, akkoriban nagy pénz volt a Trivaccin, de vittem eleget, ez három ha­lálos kórt előzött meg a négylábú baráta­ink között. Néha gond volt a benzin, még a valutás kútnál is. Egyszer, félúton Várad és Arad között, hogy ne maradjak az úton, vettem egy falusi Dacia-tulajdo- nostól valami rózsaszín nedűt, húszlite­res uborkásüvegben hozta ki. Az ólom­mentes szuperhez szokott Ford Sierra 20 perc után hörögni, rángatózni, fütyülni kezdett, csak a jó sorsom mentett meg, hogy találtam egy töltőállomást, és fel- töltöttem viszonylag jó benzinnel, mie­lőtt a komputerizált járgány be nem mondta az unalmast. Vissza Vásárhely­re, még utoljára találkoztam Lacival, az unokatestvéremmel, aki egyre lejjebb csúszott, valami vityillóban lakott, tíz ki­lométerre, a ki tudja, hányadik feleségé­vel, szanaszét gyerekei az előzőktől, csa­pott össze a víz a feje fölött, és ivott, ivott, ivott. Nálunk megetettem, meg­tömtem a zsebét, a táskáját, kávéval, ko­SZERKESZTETTE: KERTÉSZ GABRIELLA nyakkal, Kenttel. Nem akarta, hogy ha­zavigyem, nem akarta, hogy lássam a viskót. A család semmit nem tudott már tenni. "Tudod meddig tart, amit adtál neki?" - kérdezte Apám. Nem szóltam, meg is válaszolta "Két napig" "És aztán?" Most Apám nem szólt. Laci nemsokára megölte magát. Mikor Vásárhelyre érkeztem, a váradi színház ott vendégszerepeit, hát találkoz­tam Miskével. Nagyon fújt, mikor el­mentem. Most azt mondta "Öcsikém, okos voltál. Ha lenne kalapom, mélyen megemelném". Aztán ő is Magyarorszá­gon kötött ki... Órákat ültem a szomszé­dokkal, akik eljöttek, hogy lássák az ame- rikást. Románok, magyarok, gyerekko­rom részei. A román szomszédasszony ámulva csapta össze a kezét "Még mindig tudsz románul!", Boriska néni pedig "Jaj, nem felejtettél el magyarul!" Nem tud­tam mit mondjak. A szeku sem pihent. Horváth Karcsinak odaadtam a ko­csim kulcsát. "Este te vezetsz". A ven­déglőből kijövet lestek, de nem ültem a volán mögé. Egy régi csapattársam beál­lított, hogy egy haverünk jön New York­ba, kell neki dollár, ő hozott előre lejt. El­utasítottam. (Aki jött volna New York­ba, egy orvos fia volt. A román forrada­lom után kitették a besúgók lajstromát egy táblára. Ő is, az apja is a táblán volt.) A volt csapattársat a Szeku küldte. Jött hozzám egy asszony, hívott a szállodába. Nem tudtam, miért kínálja magát. A szobát lehallgatták. Elvittem máshova, egy konyak után zokogva bevallotta, hogy a férje vizsgálati fogságban van, és őt rámállították, hogyha lebuktat, a férje megmenekül. Csak sajnálni tudtam. Trükkös mutatvány volt ez a látoga­tás, kellett hozzá védőháló. Elmenetelem előtt Varga Laci bácsi adott egy wa­shingtoni számot, egy ismerőse a Kelet Európa ügyosztályon dolgozott. Ha baj lett volna, és ő rögtön tudja, közbeléphe­tett volna. Nekem nem volt pontos úti­tervem, a feleségem hívott kétnapon­ként, Anyám vagy Apám, aki éppen ott­hon volt, tudták merre vagyok, így ha el­tűnök, a feleségem riasztja a washingto­ni kapcsolatot, és csak az utolsó két nap helyein kellett volna keresni. Szerencsé­re nem került rá sor, de a feleségemnek kapóra jött, hogy legalább sejtette, mer­re járok. Elmenetelem előtt bekérettek a Szekura, útlevél formaság. Kérdeztek is­merősökről. Szánalmas volt. A határon még megvágtak tíz dollárral, mert éjfél után léptem ki. Nem is kértem számlát. Azt a tízest a határőr zsebrevágta. Hajnalban egy magyarországi foga­dóban kértem vajas zsemlét, kávét. Köd volt, Ausztriáig lépésben mentem. A lu­xemburgi repülőtéren néztem az ablak­ból, ahogy egy Aeroflot gép betölti a szűk kifutópályát. Megjött az IcelandAir. Most már nem vezettem, jöhetett egy konyak. Reaganék már nem voltak Rejkjavikban. Rövid alvás, és alattunk volt New York. Most már, mint egy tér­képen felismertem utcákat, tereket. To­longás a Bevándorláshoz, amerikai útle­vél jobbra. A tiszt megkérdezte, merre jártam. "A szüleimnél" "Are they OK?" "Yeah." "Welcome home". És kissé szé­gyenkeztem magamban, kissé árulásnak tekintettem, de a tisztnek igaza volt. Biharkeresztesnél Otthon, most ITT­HON voltam. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! FOLYTATJUK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents