Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-05 / 251. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. MÁJUS 5. Balra nyugszik a Nap (55.) Técsy Sándor Thalia hitehagyott papnői.. ... és Theszpisz szökött katonái. Ez lett volna a címe az első könyvnek, amit Amerikában terveztem. Magyar színészekről, színésznőkről szólt volna, akik ilyen vagy olyan okból elhagyták szülőföldjüket, és Amerikában, Nyugat-Eu- rópában, Izraelben építették új életüket, a "Siker" nevű illúzió ilyen vagy olyan fokát elérve. Engem a túlélés foglalkoztatott volt, mármint hogy, hogyan tud egy magyar nyelvhez kötött művész az új közegbe behelyezkedni, újra színházban működni, vagy hogyan képes ennek hiányát elviselni. Mert erdélyi színészek, akik Magyarországra vándoroltak, (néha nagy művészek) keserűen ébredtek rá, hogy az álom szertefoszlott, és a magyarul beszélő hazában a kutyának sem kellenek. A többiről nem is szólva, hiszen sokuknak alapszinten kellett elsajátítani az új ország nyelvét. Összeállítottam egy kérdőív-féleséget, hosszas nyomozás után kiderítettem címeket, szétküldtem faggatózó kérdéseimet a "tanulmány" majdani alanyainak. Az is érdekelt, hogy ha már a kulisszákon kívülre rekedtek, mit adott, ha adott, az új élet kárpótlásképpen, mert úgy képzeltem, hogy egy sikerélmény komoly kompenzálás lehet. És vártam, vártam, lestem a postát, jöttek a számlák, levelek a szüleimtől, lapok barátoktól, a kérdőívre egyetlen választ sem kaptam. Mert ez az a mesterség, pálya, hivatás, ami örökre rabul ejt, amitől nem tudsz szabadulni, hiába hazudod, hogy már nem érdekel, hiába legyintesz a "sikeres üzletember" fölényével, hogy komolytalan dolgokra nincs időd, hogy unod a szegénységet, ez mind-mind szemfényvesztés, önámítás, hazugság. Aki Színész volt, az is marad, míg él. (Ha az volt.) A könyv nem született meg, mert senki nem méltatott válaszra, ígyhát a saját magam érzései, tapasztalatai, emlékei alapján próbálok felelni új életem talán legfontosabb kérdéseire. Az exfeleségem kijárt egy színiiskolát, de utána nem tudott labdába rúgni, úgyhogy a "megóvlak a csalódástól" ürüggyel feltűnő vehemenciával beszélt le mindenfajta színházzal^ kapcsolatos tevékenységről, ha az nem az ő ellenőrzése alatt állott. Templomban megrendezni egy bibliai játékot - OK, mert a barátnője volt az előadó diákok tanárnője. Más minden nem OK, mert "hülye időfecsérlés, nincs benne pénz". Mikor a házasságunk hintója már kitörött kerekekkel vánszorgott a semmibe, megkérdeztem tőle: "Az téged nem érdekel, hogy nekem mi jó?" 1981. márciusában Dukász Anna elhívott a templomba verset mondani. Öt hónapja alig voltam magyarok között. Elmondtam egy verset, megtapsoltak, jólesett. Ebéd volt, ittam egy pohár bort, jólesett. Ismerősök hívtak az asztalukhoz, jólesett. Hazamentem, láttam egy duzzogó némbert, akivel a történteket megosztani nem tudtam - nem esett jól, de egye fene. Nemsokára Kálmán László felhívott, és hosszú időn át bedolgoztam a rádióKedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! maga kinevezte karaté bajnok, rossz nyelvek szerint otthon a szeku egyik önkéntes verőlegénye - "Azonnal gyere velem, rendezni fogsz a Bródvén". Időbe tellett, amíg felfogtam, hogy a Broadway egyik színházában sorra- kerülő műsor tető alá hozatala a feladatom. 1982. márciusában a Town Hall Színházban 1200 néző előtt felment a függöny, és lement a "We Are The Surprise" című "Nemzetközi Zenés Varieté", rendező Alex Tecsi, azaz jómagam. De, hogy eloszlassak minden ködöt, félreértést, vagy gyanakvást, felvázolom elejétől a történteket. Ama '81 decemberi estén lóhalálában elszáguldottunk Queensbe. Egy tömbház harmadik emeletén rossz angolsággal beszélő, 60 körüli ember nyitott ajtót, selyemköntösben. Ő volt "A Producer" (bukaresti ékszerész, civilben az épület házmestere.) A nappaliba tessékelt, és hellyel kínált a nylonnal bevont kanapén. "Jenni, hozzál kávét" a konyhából egy raccsoló hang visszaszólt műsorába, Arany Tibi még szállította a sporthíreket. Aztán Kéry Tamás hívott be a stúdióba, és a Szabad Európa műsorában hallható voltam. (Otthon reggeltől estig szólt a telefon: "Csibi néni! Sanyi bácsi! Öcsit behirdették a szilveszteri műsorban! Apám nem volt biztos, hogy örüljön vagy ne, de azt mondta "Feltétlenül fegyvertény volt." A Szekura is behívták, de ő az egész műsorban nem látott semmi rendszerellenest. A szekus jóindulatúan figyelmeztette: "Nehogy maguknak legyen belőle bajuk". Kiszálltam, nem érte volna meg...) '81 végén, már indulóban voltam Floridába, csak az új hajtásimat vártam, megkeresett egy régi vásárhelyi ismerős, - tudtam, hogy mentősofőr, "Hozzon az ördög (a producer-szupemé volt, aki nem lelkesedett férje szórakoztatóipari törekvéseiért. Galaci román nő volt, hangos és közönséges, 20 évvel ifjabb a szupernél). Megegyeztünk a pénzben, a Producer a "Penguin Agency" nevében adott $300 előleget. A többi akkor nem is érdekelt. A karatébajnok hazafelé beavatott a részletekbe: nagyszabású előadás, nemzetközi sztárok. A rendező beteg lett, ő rám gondolt, és most vár a világsiker. Ráhagytam. A próbák alatt összeállt egy másmilyen kép. A nemzetközi sztárok már mind megégtek a szuperrel, most remélték, hogy bevasalnak régi hátralékokat. (Egyébként egy izraeli román könnyűzene énekesnő, egy kanadai román népdalpacsirta, egy amerikanizált nevű román popsztár a kis cigány buzi okarinás barátjával. A nemzetközit én jelképeztem, mint magyar. Aztán behoztam egy indiai kathak-táncost, szitáron is játszott, egy orosz zenekart, zongorista férj-énekes feleség, s a dobos .szeretője Odesszából. Találtam egy fekete lányt, aki megtanult egy számot románul is, és egy szerb gyermek-táncos csoportot. A hatvanas évek legisSZERKESZTETTE: KERTÉSZ GABRIELLA mértebb, legnépszerűbb trubadúrja Romániában, aki Németországban úgy döntött, hogy "Á, megpróbálom, milyen itt", húsz év után is hozott be tömegeket.) A "rendező" - újságíró, aki a szuperrel eltervezte, hogy csinálnak egy rakás pénzt, de hamar összevesztek a leendő zsákmányon - egyszerűen otthagyta az egészet, nem kaptak senki baleket, így jöttem a képbe. Lementek a próbák, a nejem konferált, akkor újra OK volt a színházasdi. Mi már külön éltünk, márciusig csak a próbákon futottunk össze. Az előadás majdnem siker volt, csak a kárvallottak ragaszkodtak hozzá, hogy a pénzt előre, így egy óra késéssel kezdtük. A Producer át akart vágni, de a szerb klubból eladott jegyek ára nálam volt, így nálam is maradt. A Producer tajtékzott, a felesége otthagyta egy huszonéves arabért, utoljára egy fehér Mercedesből üdvözölt. Jó tapasztalat volt. Megmaradt egy (magam tervezte) plakát, a földgömb szélességi vonalain a hindu, néger, orosz, cigány, román sztárok képe. Daisy, mint konferáló, jómagam, mint rendező. Cirka egy hónap múlva a kutya sem emlékezett az egészre. Daisy megkérdezte, nem-e próbálnánk újra. A "Broadway" együttműködés bódulatában ráálltam. Félév múlva rosszabbul voltunk, mint valaha. (Elváltál, és okod volt rá, ne vedd el ugyanazt a csajt. Szerintem fantáziaszegénységre vall.) Eny- nyi. Azóta nem hiszek a látványos rezümék bombasztikus bejegyzéseinek. Az igazság majdnem mindig szán- nivalóbb. A magyarokkal volt egy sokkal kellemesebb tapasztalatom. 1981 -ben, '56 negyedszázados évfordulóján Kálmán László kért, hogy vegyek részt a műsorban. A Könyvtár elől mentünk az orosz épület elé az ENSZ Palotával szembe. Útközben a rendőrök jöttek mellettünk, az alkonyatban libegett a lyukas zászló, az emberek abbahagyták a dudálást. Az épület előtt feltuszkoltak egy teherautó platformjára, rövid beszédet mondtam, és olvastam verseket. Az egyik után (Zas Lóránd: Novemberben) egy kendős néni sírva odajött: "Az én fiam Pesten esett el. Nekem adná azt a verset?" És, noha én erdélyi vagyok, tízéves voltam 1956-ban Marosvásárhelyen, az alkony, a fáklyák, a hangulat visszahozták a napokat, mikor nem értettem a suttogást, sem a felnőttek könnyeit, nem értettem, hogy a Kossuth Rádióból Németh Lehel helyett miért a "Vnyi- manyije!" dübörög, hogy Apám miért bújik a vijjogóra-zörgőre zavart rádió mellé Szabad Európát fogni, nem értettem a naponta tízszer elhangzó "Erről egy szót se senkinek, ÉRTITEK?" figyelmeztetést, később egy kocsmai kijelentés miatt elvitt embereket, nem értettem semmit. És a hatalom tett róla, hogy sokáig ne is értsem. A rádióban mondtak egy telefonszámot, hol lehet gyerekeken segíteni. Felírtam a padomra, Anyámék azonnal ledörzsölték, pedig szerettem volna gyerekeken segíteni. És ha már nekik nem adhattam semmit, odaadtam a néninek a verset. Mikor megcsókolt érte, az arcunkon összekeveredtek egymás könnyei. Folytatjuk
