Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-05 / 251. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Elemző 2006. MÁJUS 5. ✓ Érvek Olmertnek Medgyesy Csilla Most nem "csak" a palesztin nép, hanem az eddigi harcostárs, a Hamasz érdekeire sem voltak tekintettel az Iszlám Dzsihád vezetői Nem a Fatahot, hanem az Iszlám Dzsibádot kellett volna rábírnia a Hamasznak arra, hogy csatlakozzon a január 25- i választás után megalakult új palesztin kormányhoz - ez teljesen egyértelműnek tűnik a tel-avivi merénylet után. Minden terroristaakció brutális, értelmetlen és megbocsáthatatlan - de most nem "csak" a palesztin nép, hanem az eddigi harcostárs, a Hamasz érdekeire sem voltak tekintettel az Iszlám Dzsihád vezetői. A Hamasz-kormányzat két és fél hete alakult meg, s majdnem tökéletes nemzetközi izolációba lavírozta magát - ahogyan azt várni is lehetett. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a szervezet nem kezdheti azzal a hatalomgyakorlást, hogy feladja az "elveit", elfogadja Izrael létezését, és lemond az erőszakról, hiszen éppen azért született, hogy fegyverrel kergesse bele a zsidókat a tengerbe és szabadítsa fel a megszállt palesztin földet. Válaszképp - ahogyan azt szintén várni lehetett - Izrael és az Egyesült Államok elzárta a pénzcsapokat, s kivételes elvhűségről tanúskodva, némi habozás után, csatlakozott hozzájuk az Európai Unió is. így a Palesztin Hatóság egy csapásra elveszítette gyakorlatilag az összes bevételét, s már márciusban nem tudta kifizetni 140 ezer alkalmazottját, ami azt jelenti, hogy áttételesen a palesztin népesség egyhar- mada esett el a jövedelmétől. Naiv dolog volt arra számítani, hogy az arab és muszlim országok pótolják majd a hiányt. Irán azonnal megígért ugyan százmillió dollárt, és nyilvánvalóan nem tér vissza majd üres kézzel Mahmud Zahar palesztin külügyminiszA LÁBTÖRLŐK TÁBORA Miközben semmiképp nem szeretném elvitatni a fent nevezett urak tevékeny hozzájárulását a választási vereséghez, az események megértéséhez mégis inkább a kulcsszereplőre, Orbán Viktorra próbálok figyelni, az ő céljait és a hozzájuk rendelt stratégiát próbálom megérteni. Nehéz persze ezekben a napokban Orbán Viktorról írni, amikor a magyar közélet jelentős része most mandinerből belé törli a lábát, és egy másik jelentős része - aki eddig a pártelnök nevét negatív kontextusban még le sem merte írni - talán pont most keresi a szót, keresi a hangot, hogy lassan, de biztosan csatlakozzon a lábtörlők gyarapodó táborához. Némileg könnyíti az értékelést, hogy Orbán első nyilatkozataiban maga sem vitatta saját részét az eredményekben. A meccset lefújták, a fiúk leszegett fejjel az öltözőbe vonultak. Előbb vagy utóbb valakinek meg kell szólalnia, valakinek elsőként ki kell mondania azt, amit mindenki pontosan látott és tudott, csak olyan nehéz belekezdeni. Orbán első hiter Szaúd-Arábiából és Katarból sem, az ígéret azonban a legtöbb elemző véleménye szerint csak ígéret marad - készpénzt csupán Teherántól várhat a Hamasz. Irán ugyanis az egyeden, amelyet a legkevésbé sem érdekel, ha Washington vagy Brüsszel a terrorizmus támogatójának tartja - előbbi eddig is ezt tette, utóbbival pedig a teheráni atomprogram miatt romlott meg a kapcsolata. A többieknek azonban óvatosnak kell lenniük. Rijád a szeptember 11-i merényletek óta kínosan ügyel arra, hogy ne hozhassák kapcsolatba terrorista szervezetekkel. Márpedig a Hamasz kormányon is az maradt, ezt egyértelműen bizonyítja, hogy nem volt hajlandó elítélni a merényletet, egyes vezetői pedig - Iszmail Hanije kormányfővel az élen - egyenesen az izraelieket okolták a támadásért. Az izraeli-palesztin konfliktus esetleges megoldásában kulcsszerepet játszó két arab ország - Egyiptom és Jordánia - viselkedése még egyértelműbb. Zahar még azt sem tudta elérni, hogy kairói látogatása idején fogadja őt az egyiptomi külügyminiszter, Jordániába pedig már be sem engedték, ő lett volna pedig bás döntését nehéz lenne azonosítani. 2002 tavaszán kéne kezdeni. A szoros eredmény és a váradan kudarc felerősítette a vesztesek hajlamát arra, hogy saját elmaradó teljesítményük helyett külső körülményeket okoljanak, és ennek megfelelően vonják le a bukás tanulságait. Orbán mégis képes volt megfogalmazni a végtelenül egyszerű, de így is nagyon pontos diagnózist: sokan voltak, de nem elegen. Ha intellektuálisan nem is igazán izgalmas ez a felismerés, mégis kellő alapot teremtett egy olyan stratégia kidolgozásához, ami - különösen a rivális sze- rencsédenkedéseit figyelembe véve - sima utat biztosított volna az amúgy menetrendszerű visszatéréshez a hatalomba. Bizonyára felkészült szakemberek vettek részt a tervezésben, jól kitaláltak mindent. Egy stratégia alkalmassága ugyanis nem esztétikai kérdés. Ebben a körben nem azt érdemes vizsgálni, hogy szép-e, amikor Orbán 2004-ben egyszer csak váratlanul elkezd a hagyományosan szocialista szavazó, kádári kisemberekaz első magas rangú Hamasz-illetékes, aki a szervezet vezetőinek 1999-es kiutasítása óta Ammánba utazhatott volna, a jordániai kormány azonban lemondta a látogatást. Hivatalosan persze nem a hétfői merényletre, hanem arra hivatkozva, hogy a Hamasz aktivistái rakétákat, robbanóanyagokat és automata fegyvereket csempésztek be az országba, a lényegen azonban ez nem változtat. Annál is kevésbé, mert nyűt titok, hogy a jordániai kormányzati illetékesek - akárcsak az egyiptomiak - magánbeszélgetésekben egyértelmű támogatásukról biztosítják a Hamasz izolálására irányuló amerikai és izraeli törekvéseket. A Hamasz reagálása a legutóbbi merényletekre nem csupán immorális, hanem ostoba is volt - írta szerkesztőségi vezércikkében a The New York Times, és igaza van. Ez a lépés, ha lehet, csak még jobban megerősítette Ehud Óimért ügyvezető izraeli kormányfőt és az izraehez beszélni. Egy stratégia főként attól lehet jó, hogy megfelel-e a kitűzött célnak. Á kitűzött cél pedig bevallottan az volt, hogy a jobboldalon egyetlen konglomerátumban egyesüljön a centrumtól a majdnem szélig minden erő, és a választásokon ez az egység képes legyen abszolút többséggel kormányt alakítani. Kizökkenések Ma már a választási eredményektől megtáltosodva sokan kárhoztatják ezt a célt és ennek megfelelően a hozzá rendelt stratégiát is. Pedig egyáltalán semmi sem igazolja, hogy a célkitűzés és a stratégia eleve elhibázott lett volna. Komoly ember az olyan állításokkal sokat nem tud kezdeni, hogy a jobboldal eredendően többszínű annál, mint hogy egyetlen szervezet vagy vezető át tudná fogni. Orbánban ugyanis megvolt a kellő képesség, a kellő politikusi tehetség terve végrehajtásához. Mégsem tudhattuk meg, hogy ezt valóban sikerre tudta volna-e vinni, ugyanis magától a tervtől tért el - a választásokhoz közeledve egyre jobban. Az első kizökkenést a kettős népszavazás hozta. Egy ilyen témájú referendum nagyon nem illeszkedett az új forgatókönyvbe, de a pártelnök az események sodrásába került. Elvesztette a kezdeményezést, amit pedig korábban mindig igyekezett magánál tartani, ez volt 1998-ban is a csodafegyver. Tehetetlenné válása, a racionálisnak tűnő pálya elhagyása részéről persze sokféleképpen magyarázható. Bizonyára itt már több ponton a lélektan veszi át a politikai elemzés helyét. Ami kívülről látszott, az a sajátosan egy irányba mutali közvéleményt abbéli meggyőződésében, hogy fölösleges tárgyalni a palesztinokkal; a megoldást az egyoldalú lépések jelentik: nekik kell kijelölniük Izrael végleges határát - ami egyúttal azt is meghatározza, mi marad a palesztinoknak. Életképes állam biztos nem, vagyis az utóbbiak nem lesznek elégedettek. A terrorizmus támogatása azonban csak oda vezethet, hogy a nemzetközi közösség inkább Izrael, mint a palesztinok oldalára áll - legalábbis addig, amíg a Hamasz van kormányon. Ha nem tudnak sürgősen sok pénzt szerezni, akkor olyan sokáig talán nem is kell várni arra, hogy megbukjanak. S a közel-keleti konfliktus hat évtizedéhez képest végül is az a négy év sem sok, ami a következő palesztin választásig a legrosszabb esetben hátra van. Veszíteni pedig a palesztinok fognak, mert Olmertnek ez a négy év elegendő lesz Izrael határainak kiépítésére. (Magyar Hírlap, 2006 április 20.) tó külső hatások ereje, amelyek Orbánt mindenképp a szélsőbb, kevésbé engesz- telődő pozícióban látták szívesen. így dolgozott a kormánypárti vonzalmakkal rendelkező média, amely hagyományosan rendkívül veszélyes, szélsőséges, a demokrácia felszámolására törekvő figuraként szerette a pártelnököt láttatni. De - és itt jön be egy igazán elgondolkodtató elem - ugyanebbe az irányba terelte Orbánt saját médiahátországának elva- dultabb és mindenkinél harsányabb szegmense is. Kurt Vonnegut írta az Éj anyánk című regényében: azok vagyunk, akinek kiadjuk magunkat, ezért nagyon kell vigyázni, hogy kinek adjuk ki magunkat. Orbán esetében ez az intelem talán úgy korrigálható, hogy azok vagyunk, akinek a média beállít minket, ezért nagyon kell vigyázni arra, milyennek állít be minket a média - főleg a sajátunk. Új műsorhoz ki kell? A Fidesz kongresszusának hamarosan bizalmi szavazáson kell dönteni az elnök további sorsáról. Sok szempontot mérlegelhetnek a küldöttek. Akadhat majd, aki bosszúját akarja kifejezni, és biztos lesznek sokan, akik vigasztalni, biztatni akarják majd Orbánt. Ha azonban pártjuk érdekeit tekintik elsődlegesnek, akkor leginkább egyetlen kérdést kell feltenniük: képviselheti-e Orbán Viktor azt a stratégiát, amelyet az új helyzet szülte új célhoz kell majd megalkotni? Mert belátható időn belül nem lehet a Fidesz célja a jobboldali abszolút többség elérése, vasárnap óta ez biztos. (Magyar Hírlap, 2006. április 25.) Ami Orbán Viktort illeti Komin Ferenc Azok vagyunk, akinek a média beállít minket, ezért nagyon kell vigyázni arra, milyennek állít be minket a média - főleg a sajátunk. Már a választási eredmények elemzésének közhelyévé vált, hogy a két fordulóban nem is elsősorban a koalíció győzött, hanem a Fidesz bukott el. A közhelyek természetéhez tartozik, hogy van igazságalapjuk, vagy legalábbis igaznak tűnő állításokra épülnek. Alátámasztható-e ez a feltevés a Fidesz-Kampány egyes elemeinek elemzésével? Egzakt módszer aligha kínálkozik, mégis csábít a sok elaprózott precedens, hogy ezeket csokorba kötve, listaszerűen felsorolva igazolni próbáljuk a Fidesz mindenek előtti bukásának tézisét.
