Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-04-21 / 249. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Elemző 2006. ÁPRILIS 21. Nemzeti atombombák Fodor György Valójában azt a nemzetközi rendet kellene kialakítani, amely képes kordában tartam a fegyvereket és a bóbörgó államférfiúkat is Hát ez tűrhetetlen - mondta a bét végén Condoleezza Rice. Az amerikai külügyminiszter szerint a Biztonsági Tanácsnak minden kínálkozó lehetőséget számbakell vennie, hogy engedelmességre bírja Iránt a"nemzetközi rendszerben". Rice kifakadására az adott alkalmat, hogy Teherán a múlt héten atomhatalommá nyilvánította önmagát, mert sikerült nyomokban uránt dúsítania. Ez azt jelenti, hogy rálépett arra az útra, amely napjainkban az evolúció legfelső fokának mércéje: az ember képes atombombát gyártani. Amerika tagadja, hogy atomcsapásra készül Irán ellen Tagadja az amerikai felső vezetés, hogy atomcsapást terveznek Irán ellen. A New Yorker magazin cikket közölt, amiben a lap fő tényfeltáró újságírója, Seymour Hersh meg nem nevezett forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy az amerikai csapás tervének már csak a részletein dolgoznak. Dan Bartlett, George W. Bush elnök egyik főtanácsadója szerint ugyanakkor a riport "rosszhiszemű". Mint mondta, az amerikai Irán-polidka fő iránya most a diplomácia. Ezt alátámasztja az is, hogy az Egyesült Államok beleegyezett, hogy az ENSZ egy teljesen kilúgozott állásfolgalást fogadjon el Iránnal kapcsolatban, (index.hu) Irán és Teherán népe az utcákra vonult, a nemzeti büszkeség a tetőfokára hágott: hát megvan, a muszlimok bombája készül, a perzsák - stílusosan - sakkmattolták az önelégült fehér embert. Alakul a konfrontáció, pontosabban alakítják. Condoleezza Rice elfelejtette bővebben kifejteni, milyen "nemzetközi rendszerre" gondolt. Arra talán, amely a második világháború vége után kialakult, és hatvan éve a felismerhetetlensé- gig megváltozott? Mert most is mi történik: összeül néhány fickó Washingtonból, Moszkvából, Pekingből, Párizsból és Londonból - spéciéi most Berlinből is -, és azt mondja Teheránnak: harminc napod van arra, hogy beállj a sorba, mert különben... S miközben az Egyesült Államok minden adandó alkalommal a világ értésére adja, hogy nem bízik az ENSZ- ben, az Európai Unióban lévő szövetségeseiben, olyan nemzetközi rendszerre hivatkozik, amelynek egyetlen lényeges alapeleme: Washington sohasem zár ki semmit. Ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa hoz - nem hoz - valamilyen határozatot, az Egyesült Államok akkor is úgy dönt, ahogy akar. Az atombomba kényes ügy ebben a szép és meglett korú nemzetközi rendszerben. Kezdetben minden úgy épült fel benne, hogy a bomba olyan nagy titok, amelyhez halandó hozzá sem férhet. Nem sokkal később kiderült, hogy nemcsak a patkolókovács mesterségét lehet megtanulni, hanem a bombakészítés fortélyait is. Izrael gyorsan lépett, India és Pakisztán már megfontoltabban haladt - de van bombájuk. Zavarja mindez a Rice által emlegetett nemzetközi rendszert? Egy csöppet sem. Irán viszont zavarja Amerikát - következésképpen a fennálló nemzetközi rendszert. Hogy mennyire, azt Seymour M. Hersh hírneves oknyomozó cikke jelezte a The New Yorker című lapban. Hersh cikke úgy állítja be Iránt, mint a létező világ minden bajának forrását. Ráadásul Hersh megpedzi, hogy Amerika talán taktikai atomfegyvereket is bevetne Irán ellen. A világ alig pelenkázta újra önmagát, amikor Hersh a BBC-ben jót nevetett saját cikkének eme kitételén. Ugyan, mondta, ezt csak a hülye katonák dobták be, akik hivatalból semmilyen lehetőséget nem zárnak ki. Akárcsak az amerikai elnök. A hírek szerint Bush, misszionárius módjára, azt akarja politikai örökül hátrahagyni, hogy Iránban "kieszközli a rendszerváltást", meghonosítja a perzsa demokráciát, és megmenti a világot a teheráni atom borzalmaitól. Ehhez ott van neki Donald Rumsfeld védelmi miniszter, akinek menesztését, iraki viselt dolgai után, már nem csak féltucat tekintélyes amerikai tábornok követeli, hanem Richard Lugar republikánus szenátorral az élen az elnök közeli hívei is. Ugyan mi változik hirtelen attól, ha Irán kezdetleges fokon tud uránt dúsítani? A bombát hatvan éve feltalálták, lassan nincs semmilyen titok körülötte - akár Paks is foglalkozhatna vele. Az idők folyamán eddig sem a fegyverekkel volt baj, hanem azokkal, akik használták. Irán elnöke hajlamos ugyan az összevissza beszédre, de ebből még nem következik, hogy nem létező bombáival teleszórja a világot. Jó ideig nem is lesz bombája, viszont terroristái vannak és lesznek. Valójában azt a nemzetközi rendet kellene kialakítani, amely képes kordában tartani a fegyvereket és a hőbörgő államférfiúkat is. Azzal, hogy Teheránba küldik Mohamed el-Baradeit, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatóját - valójában az ENSZ tagállamok "főosztályvezetőjét" - semmit nem lehet megoldani. El-Baradei csak küldönc, ügy- és hírvivő, és amíg nem azt mondja Teheránban, hogy a világ döntésképes vezetői is hajlandók leülni Irán vezetőivel a tárgyalóasztalhoz, addig folyamatosan "fokozódik a helyzet". Az ellenségeskedés eddig csak azzal a következménnyel járt, hogy hetven dollárra emelkedett a kőolaj és hatszáz dollár fölé kúszott az arany ára. Ha Bush így folytatja, akkor a világ országaiban egyre nő majd az igény "a nemzet atombombájára". (Magyar Hírlap, 2006. április 17.) pápa Különbözött-e XVI. Benedek pápa húsvéti üzenete elődeiétől, legalábbis az utóbbi évtizedek urbi et orbijaitől? Igen is, meg nem is. A politizáló Nukleáris békét kért a pápa húsvéti üzenetében Találjon valamennyi fél békés megoldást az atomenergiával kapcsolatos nemzetközi válságra, komoly és becsületes tárgyalások révén" - utalt a pápa Iránra, mely a múlt héten jelentette be, hogy urándúsítás révén nukleáris hatalommá vált. XVI. Benedek védelembe vette Izraelnek a létezéshez való jogát, s egyben határozottan állást foglalt a palesztin állam megteremtése mellett is. A pápa ismét szólt a terrorizmus veszélyéről is: "erősítsék a nemzetek és a nemzetközi közösség vezetői a fajok, kultúrák és vallások közötti békés együttélés elérésére irányuló akaratukat!” (MTI) Nem a kézenfekvőbb és nyilvánvalóbb. Végtére is a pápáknak szent kötelességük, hogy - mintegy az emberiség felettes énjeként - újra és újra, a valóságot, a reáliákat figyelembe sem véve, elismételjék jámbor óhajaikat a világ szenvedéseinek csillapításáról, az igazságtalanságok megszüntetéséről, szere- tetről, szolidaritásról, az áhított békéről. Ez sem egyszerű "mantrázás" csak- , mert az egyetemes ideálokat akkor is folyamatosan képviselni kell, ha mindig az ideák világába tartoznak. A háborúskodó, gyűlölködő, aranyborjú körül táncoló ember is elmegy olykor imádkozni, gyónni a templomba, de ha nem megy, akkor sem szereti, ha mások - főképp ellenfelei - háborúskodnak, gyűlölködnek és jogtalanul gazdagodnak. XVI. Benedek azonban továbblépett a pápák számára kijelölt úton. Üzenete több aktuálpolitikai utalást tartalmazott a szokásosnál, kimondatlanul is kimondva, miként vélekedik az egyház közéleti szerepéről. Szinte nincs olyan komoly világpolitikai kérdés, melyhez hozzá ne szólt volna. Ha nem is ejtette ki Irán nevét, felszólítása, miszerint az atomenergiával kapcsolatos nemzetközi válságot komoly és becsületes tárgyalások révén kell feloldani, nem is lehetett volna egyértelműbb. Ezt az "adást" Európának, Amerikának még inkább vennie kell, mint a Rómától vallásilag, társadalmilag és/vagy földrajzilag távolabb fekvő Iránban, még ha a pápa üzenete, elvben, mindenkihez szól is. Az sem az egyházfő dolga, hogy konkrét útmutatást adjon a közel-keleti válság megoldásához, éppen elég, hogy Izrael jogát a békés létezéshez ugyanolyan alapvetőnek tartja, mint a palesztinok jogát a normális életkörülményekhez. A világot fenyegető egyéb fő veszélyek: a globális terrorizmus és az Irakban dúló erőszak mellett szinte csak nyájas derűvel intette az olaszokat, hogy a választások után leljék meg "derűs nyugalmukat". Ez a kívánság Magyarországnak is szólhatott volna, talán szólt is. Csak nem vesszük észre. Nemcsak azért, mert úgy gondoljuk, kívül esünk a pápa közvetlen látókörén, hanem, mert "a magyarok" és "a derű" nehezen párosítható fogalmak. (Magyar Hírlap, 2006 április 17.)
