Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-03-17 / 244. szám
28 MAGYAR SZÓ - A HÍD IRODALOM 2006. MÁRCIUS 17. Balra nyugszik a Nap (48.) Técsy Sándor Esküvői készülődés, román módra Rázott a hideg attól, ami tudtam hogy következik, de már sem visszafordulni, sem kiszállni nem tudtam, és nem is akartam. Daisy visszarepült New Yorkba, néhány hét múlva elküldte a szükséges iratokat, én összeszedtem a magaméit, Erika intézett Bukarestben egy (fedező) hangalámondást egy magyar Tv-műsorhoz, út, szállás elrendezve, és irány Bukarest. A repülőn még átolvastam az anyagot, érdekfeszítő, megrázóan új film a kőrisbogarak szexuális életéről. Még aznap reggel beolvastam a stúdióban, délben már battyogtam az Államtanács felé, ahol a B kapunál lehetett leadni a kérvényt, hogy idegen állampolgárral egybekelj. A téren nem volt senki. Esküszöm. Mégis, mikor az épü ■ let közelébe értem, ketten közrefogtak, és velem szaporázva a lépteiket, a/ egyik súgva megkérdezte: "Unde merge Domnul?" - Hova megy az úr? - én a vállam fölött visszasuttogtam "A B kapuhoz, leadni papírokat." Lemaradtak, két lépés után visszanéztem, nyomuk sem volt. Igazi cirkuszi trükk. Felülmúlhatatlanok voltak. November elsején, 1979 halottak napján kezdtem el az új kitörési kísérletet, ahogy elnéztem a várószobában to- longókat, az akol másnak is szűknek tűnt. Szemkapcsolat, duma nem volt. Ha megpróbáltam, a válasz csak cgv lesújtó pillantás volt, amit kb. így lehetett volna emberi nyelvre átfordítani: "Te azt hiszed, hogy ÉN, a smecher román, a dörzsölt fiú lépremegyek?" így aztán a kellő információkat egy udvariasan rideg és tartózkodó szekus adta meg. Megvetően nézte ezt a csürhét, akik elhagyják a földi paradicsomot a haldokló, dekadens, imperialista Nyugatért. Mert egyre sem emlékszem, aki Tádzsikisztánba akart volna menni. Magyarország pedig, földrajzilag és ideológiailag egyaránt Nyugatnak számított. Amerika aztán a netovább. Ezután a várakozás és tervezgetés hosszú hónapjai következtek volna. Én azonban nem tudtam unatkozni, mert kilenc nap múlva felhívott a FŐKÖNYVELŐ. Jaruzelski tábornok rég elveszett ikertestvére, a Szerv volt tagja: "Ne menj ma próbára. X őrnagy vár a Securitate épületébe. Vidd a személyazonosságidat (mi buletinnak hívtuk)." Most minek szépítsem, beszartam. Az első gondolatom az volt, hogy "rajtam a sor". Megittam egy ne- gyedes rumot, és rájöttem, hogy senkihez nem fordulhatok segítségért. Felhívtam Apámat. "Menj be, nézd meg, mit akarnak. Nem fogják leharapni az orrod." (Ettől féltem a legkevésbé.) "Mikor hazajöttél, hívjál fel." A randevú két órára szólt. Elsétáltam az épületig. A kapunál a tiszt valakinek telefonált, és beküldött egy terembe. Nem tudom, kié lehetett anno dazumal, de valami régi bank épületnek néztem. Hat méter magas mennyezet, most már kaszár- nya-kékesszürke falak, és kantinra emlékeztető bútorzat. Megkérdeztem, rágyújthatok, a tiszt elvette a buletinemet és bólintott. A következő öt órát ott töltöttem, egyedül, kétszer nézett be egy- egy pofa, és kérdezték, kire várok. "Nem tudom" - mondtam "Ideküldtek". Hét óra után bejött egy tiszt, mintha tíz percről lett volna szó, heherészve elnézést kért, sok a munka. Aztán kisebb terembe vezetett, ahol hellyel kínált. Javasoltam, hogy a hátamnak jólesik a meleg fűtőtest, kedvesen lebeszélt erről. "Ott nem lehet írni", maradt hát a kan- tin-asztal. Letett velem szemben két iratcsomót, és szinte mókásan, mintha valami gyerekkel beszélne, megkérdezte "Melyikkel kezdjük? Ezekkel?" a vastagabbra mutatott, "vagy" (és itt a kezét a másik csomóra tette) "AZZAL az amerikai állampolgárral?" Abban a pillanatban tudtam, hogy nyertem. Az Államtanács iktatta a kérésemet, és leküldte az ukázt a Hatalom nemiszerveinek, hogy cincáljanak meg. És a helyi nemi szervek most ezt végrehajtják. (Daisy mielőtt elment, figyelmeztetett "Ezek most meg fogják enni az életedet, de én nem hagylak pácban. Túl sokat költöttem már az ideutazásra." Akkor még, úgy tudom, szerettük egymást...) "Kezdjük a vastagabbikkal" - javasoltam, "Legyünk túl rajta" ... "Gyújtson rá nyugodtan, ez időbe telik" - mondta rosszul alakított kedvességgel. "Köszönöm, szívtam eleget." Nem akartam, hogy lássa, reszket a kezem. A ne- gyedes rum óta nem ettem, nem ittam, nem voltam vécén. És ez "barátságos beszélgetés" volt. Azokkal, akik alkalomadtán elvertek, vagy megkínoztak, vagy megöltek emberi lényeket egy eszme nevében, amiben tulajdonképpen nem is hittek. Elképzeltem az Apám eltűnt barátait, és szégyelltem, de még mindig féltem. Tizennégy feljelentést kellett írásban megcáfolnom. Néhányra emlékszem. * A légitársaság irodájában, miután háromszor mondták le a bukaresti gépet, amin Daisy érkezett, azt mondtam: "Gyógyíthatatlan beteg vagyok. Fáj már a seggem ettől az egésztől." * A színházban, miután harmadik napja vártam a villanyszerelőket, kifakadtam "Mi a kurva anyjukat csinálnak? Sztrájkolnak? Szóljanak, beszállok én is!" (Walesa akkor volt világtéma.) * Ungureanuval, a káderfőnökkel összevesztem, és ráordítottam "Ezért mennék el a világ másik felére, hogy ne lássak ilyen barmokat, mint te!" (Egyértelmű disszidálási szándék.) * A sepsi Bodok halijában tettem egy kijelentést: "A magyar értelmiségi számára két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan." (Igaz, mondtam ilyent, de ez egy magyarországi vicc. Én sehol nem mondtam e r d é 1 y i magyar értelmiségit.) * Azt mondtam, hogy Ceausescu elv- tars idióta. (Itt a gyomrom leereszkedett a bokámig. Nem kérem, én azt mondtam, hogy színházi ügyekben idióták adnak neki tanácsot. Nem lehet öt évre előre jóváhagyott műsortervet erőszakolni a színházakra, mert akkor mi lesz a friss, új értékekkel?) ... és így tovább 14-ig. Mind részeg hőzöngés, amit az éber kollégák jelentettek. Aztán kérdezett a barátaimról. Mondtam, hogy nekem olyan nincs, a szakmai irigység megöli a barátságokat. Érdeklődött Lexiről, mondtam, hogy egy utcában lakunk. "És a többi?" "Ultipartnerek". Töltjük az időt, de megfojtanának egy kanál vízben. "IvóSZERKESZTETTE: KERTÉSZ GABRIELLA cimborák, nem több." írásban kellett visszadobnom a vádakat. Mikor végeztünk, már éjjel volt. Összecsomagolta a papírokat. "Ne haragudjon, nekem ezeket ki kellett vizsgálnom" "Nem haragszom, de mondja meg, kivel beszéljek a feljelentések után?" Rámnézett, és őszintének tűnt. "Ne azzal törődjön, hogy KIVEL, hanem azzal, hogy MIT beszél!" És következett "AZ AZ AMERIKAI állampolgár". Elmondtam, hogy találkoztunk, szerelembe estünk, és egybekelünk. "Nem tudott itt találni egy jóra- való lányt?" "Nem". Rámvigyorgott: "Pedig tudom, szorgalmasan kereste" és bedobott négy-öt nevet. (Ezek kukucskáltak a paplanok alá is.) "Rosszindulatú pletykák" - mondtam "Ezek a hölgyek alkalmi ismeretségek". "Aha, értem" "Az amerikai hölgy ötször jött ide. Felmerülhet, hogy kémkedni akar". Elröhögtem magam "Ajánlok egy vásárt. Adjanak nekem útlevelet, és garantálom, többet ide be nem teszi a lábát." Visszaröhögött: "Meglátjuk... meglátjuk... Nem akarna ő idejönni?" "Jönne ő, dehát a szülők, a gyerekek, az elvált apa, nagyin bonyolult..." "Amikor turnéra mentek, és őt vitte magával?" (Aha, itt az ügyelőnő, villant az agyamba.) "Csak egyszer történt, másodszor már nem engedték a buszra" "Miért" "Nem tudom, azt mondták, balesetbiztosítási rizikó"! "Ahaa... ééértem". Nem tehetek róla, miután elbúcsúztunk, még egy kissé kedveltem is ezt a fickót, mert valahonnan ki-ki villant, hogy ezt rutinból csinálta, és a jószándék ott szunnyadt benne. Én hülye állat, szánnivaló barom! Rutin? Jószándék? Ha nem színész vagyok, lecsapnak, mint a taxiórát, és ha a hátam mögött nem eg)’ USA állampolgár áll, eltűnők ", akár az erdőben a vadnyom" ... Mire a Transilvania vendéglőhöz értem, már csak hátul tudtam bemenni. Minden zárva. Az egyik pincér adott sült kolbászt, más nem volt a konyhán. "Gyere be holnap, csinálok pacalpörköltet". Gyuri, a zongorista még ott volt. "Sanyikám, te honnan jössz ilyenkor józanon?" "A Szekuról." Elkomolyodott "Megmáreltek?" "Senki hozzám sem ért, csak kérdezz-felelek". "Miske keresett Lexivel". Évek óta nem volt olyan, hogy kihagytunk volna egy estét. És nem volt időm értesíteni őket, hogy hol töltöm a délutánt. A furcsa az volt, hogy rendező-ügyelő nem kerestek. Nekik valószínűleg szóltak. Gyuri hátrament és a szekrényéből a szmoking alól kivett egy megkezdett üveg rumot. Meghúzta, nyújtotta az üveget. Meghúztam én is. El akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Vidd el, Sanyi. Rádfér. Holnap hozd vissza teli." Útközben benéztem Lexihez, a műterem zárva. "Biztosan Klárinál van, de már késő". Otthon felhívtam Apámat. "Otthon vagy? Reggel hívlak." A kutyám szemrehányóan nézett, aztán le- poroszkált a lépcsőn. A Barokk Palota előtt leültem egy padra, és amíg ittam a Gyuri rumját, Rocco körülöttem han- cúrozott. Hozzám rohant, de nem álltam fel. Visszament hancúrozni. "Csóró" - gondoltam... "Ráfér. Egész délután be volt zárva..." Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
