Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-03-03 / 242. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. MÁRCIUS 3. Balra nyugszik a Nap (47.) Técsy Sándor Hordozható, összecsukható, Leszámítva egy-két rázós helyzetet, az életem meglehetősen színtelenül, ese­ménytelenül folyt. A színházi munka a nap nagy részét kitöltötte. 79 tavasza volt, néhány hónap és 3 3 leszek. Ez kü­lönösen nem zavart, mert akkoriban az elmúlás gondolata valahol nagyon hátul fészkelt az agyamban, néha, mikor az al­koholszint emelt volt, és fogytak ki a té­mák, Lexivel emésztettük, hogy is van ez az egész. "Egyszerű" - szólt Lexi filozófi­ája - "kibújunk egy lyukból, és bebújunk egy másikba, a kettő közt van egy vidám gyászmenet". A világ anyagi oldala soha nem tudott érdekelni, nem voltam gyűj­tögető típus, nem tipródtam fizikai java­kért. (Talán a tudatalatti, hogy az egykor jómódú őseim mindent elvesztettek, amit a kommunizmus meghagyott, '§/. a halálnak már nem kellett. A koporsóban nincs sok mindennek hely.) Leginkább fájt az egyedüllét. Mert ott voltak a szü­leim 250 kilométer közel, a barátaimba féltucatnyi, ki-ki a maga bajával ellátva, elfoglalva. Voltak múló szerelmek, néha távolsági viszonyok, de egy sem tudta ki­tölteni az egyre hatalmasuló, kitölthetet- len űrt, aminek az eredetét hiába próbál­tam megfejteni. Az ital egyszerre volt ok és okozat. (Rövid távon tudtam kontrol­lálni: egy hónapos turné alatt nem ittam. Aztán utána?... a következő turnéig) Mindennél rosszabbak voltak a hétvé­gék. Ha vasárnap este nem volt előadás, hétfő szabadnap, ez kétnapos, céltalan ténfergést jelentett, hála a sorsnak, ve­lem voltak a kutyáim. Zsivány, a magyar vizsla már Apám minden erőfeszítése dacára rák áldozata lett, de az élet mel­lém sodort egy ír szetter kölyköt, akivel aztán még 16 évig megvoltunk. Vasárnap délfelé elmentünk a Lacto-bárba, egy mosogatólány már várt, maradék húsok­kal degeszre töltött nylonzacskóval, Rocco megelevenedve poroszkált mel­lettem, tudta, hogy otthon jön a lakoma. Míg ő habzsolta a csirke-borjú-disz- nóhús potpourrit, én néztem a pesti tévét. Néha Lexi átjött a szép Klárival, a ba­rátnőjével, aki imádta a Woody Woodpecker rajzfilmet, "Lépés, anyám, Técsyhez, ha akarod látni a csókát" s míg Klári tévét nézett, Rocco zabáit, mi meg­ittuk az első pofa rumot. Aztán hosszú séta Roccoval, és irány a Dacia halúszta- tója, a "Piscina", ahol samponom, szap­panom volt, és végre méltóképpen tisz­tálkodhattam. (Hétközben a "Török-für­dőm" a Színházban volt.) Újabb néhány rum, este többnyire buli. A váradiak egyszerűen imádtak (és tudtak is) buliz­ni. A házigazda többnyire egy jómódú család ivadéka, aki élvezte és összeszedte Várad bohém figuráit. Szólt a legújabb zene (Lexi meghívott egy partiba. "Mi­lyen a buli?" ... "A szokott banda... Nyúzzák a Boney-M-et mint a tyúkbe­let") Buli után haza. Néha egyedül, néha nem. És hátra volt még egy kitöltendő nap... Olvastam, sok jó műsort láttam Pestről, de irtóztam a hétvégi egyedül­léttől... Egy ilyen "légüres" hétvégén, a napi kószálás után, Rocco tele hassal az ágyon, hosszú séta után, jó melegben, nem volt kedvem semmihez. Ültem a kis asztalnál, végigfutottam a délutánon, az elmúlt napokon, heteken, és kezdtem felleltározni az életem. A minden szin- ten-végleten "hordozható" életemet., Nyoma sem volt depressziónak, egysze­ródiában. René de Obaldia: Vadnyugati szél. DE!!! A szerző a kis délamerikai or­szágában szóvátette, milyen röhejes, hogy január végén a román újságok 20 oldalnyi üdvözlőtáviratot közölnek, Ceausescu születésnapjára. Másnap, két héttel a bemutató előtt, lefújták a dara­bot. Összeköttetések révén kaja-pia volt, kávé is került. Apámtól jött a hús... DE meddig? Egyre gyakrabban figyelmeztettek, hogy üljek csendben (DE nem tudtam, nem is akartam). Kitágítva kissé a képet, még ijesztőbb az egész: Egy csomó jó agy, magyar és román, kábulatszerű zsibbadtságban. A Tanügy fő célja az agymosás, és leszok­tatni mindenkit az önálló függeden gon­dolkodásról, az értelmiségi és a művész fulladozik a cenzúrától, a társadalmi éle­tet, a kommunikációt megbénítja a besú­góktól való (indokolt) rettegés, a nemi élettel kapcsolatos megszorítások már­ge az, hogy ki áll sorba tejért, ki kenyé­ri! számvetés volt, már régen esedékes. Fenn, a magam építette balkonon egy HORDOZHATÓ TV. Mellette egy HORDOZHATÓ telefon. A balkon alatt egy HORDOZHATÓ villanykály- ha-melegítő. A konyhában egy HOR­DOZHATÓ jégszekrény, mellette egy HORDOZHATÓ aragáztűzhely, kis palackkal. A bútorzat néhány régi fek­helyből, székből, asztalból állott. Egy "örökölt" könyvespolc, rajta néhány kö­tet, a többi Vásárhelyen. Másfél óra alatt el tudtam volna készülni a költözéssel. Ami a pályámat illeti, több, mint ka­nyargós. Két év Temesvár, félév Vásár­hely, hat év Sepsi, kilenc hónap Vásár­hely. Aztán itt, Váradon, már két éve. És mi az egyenleg? Szakmailag jól álltam, főszerepeket játszottam. DE a fizetés- emelésnél, kategória-előlépésnél utoljára jöttem szóba. Lakáskiutalásnál soha (Volt már lakásom, nemde?). Kaptam Gábor Jocótól egy álomsze­repet, két indián, ikrek, egy Westem-pa-' Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! rért, ki húsért. Ha a gyereked beteg, egy vitamin tabletta gond, ha a szüleid bete­gek, és elmúltak hetvenévesek, lehet, hogy el sem látja őket orvos, az ipar, az egykor virágzó mezőgazdaság egy dado­gó megalomániás és a csámpás felesége szeszélyeitől függ, az egész egy elmekór- tani intézetre emlékeztet. A telefonháló­zat bonyolult lehallgató-rendszerré vált, és mindenki, akárki, bármikor lehallgat­ható, megfigyelhető (mint ahogy nemso­kára bebizonyosodott, szorgosan gyűj­tötték rólam is a kartotékokat.) Kátó Sanyi már Magyarországon volt, Visky Árpi már nagy bajban Sepsin. En meg itt ülök, várom, amíg rám is sor kerül... És azon a vasárnapon eldőlt, hogy BÁRMI ÁRON, de me­gyek. Daisy már harmadszor jött vissza, és kérdezte, mi a szándékom. Nem akar­tam őt "útlevélnek" használni, hát azt mondtam, lelépek és "kint" majd találko­zunk. Ha ebben tud segíteni, akkor jó. Eleinte ellenkezett, mert ha sikerül is le­lépni, hogy megyek be az USA-ba, nem lesz semmi papírom, de én makacs vol­tam, ő hát engedett. Megkaptam az útle­velet Magyarországra. Pesten körbejár­tuk a követségeket, hogy a menyasszo­nyom... és elkísérném Bécsbe... Belgrád- ba... megy vissza... még egy nap együtt... Mindenhol pókerarccal fogadták ezt a Szerkesztette: Kertész Gabriella bugyuta próbálkozást, és udvarias mo­sollyal küldtek a Román követségre. Egy haver elküldött egy határmelletti pap­hoz, aki talán... Visszaküldött Romániá­ba. "Tűrni kell, fiam...". Egy másik haver ismert egy bandát. "1500 dollár, reggel Becsben vagy." A banda feje legyintett "Á, nem most! Megöltek egy zsarut, ra­darzár van. Nemsokára felemelik, gyere vissza a dohánnyal." Elutaztunk Sopron­ba, a kempingbe, négyszer igazoltattak a vonaton, Daisy amerikai útlevele láttán tovább engedtek. Mondták a pestiek, kit keressek. Egy öreg gondnok, kikérde­zett, honnan ismerem a srácokat, lekáde- rezett minden adatot. "Este beszélünk" - mondta. A bungalóban megmutattam a pénzt. Megvizsgálta Daisy útlevelét. "Ki ő neked?" "A menyasszonyom. New Yorkban egybekelünk." Volt egy üveg román konyakom. Meghúztuk. Kihívott. "750 előre. Te mész. Mikor telefonálsz, kapom a többit, mehet ő is. Addig az út­levele az irodán marad." Elmutatott, a sötét láthatár felé. "Azok a fények már egy osztrák falu... Egy óra múlva jövök." A bungalóban egy emeletes ágy volt. Az alsón feküdtünk. "Félsz?" - kérdezte Daisy. "Igen". "Mitől?" "Az ismeretlen­től. Áz idegentől." "Legalább beismered. Ezt értékelem". Még egy korty konyak. "Te nem félsz?" - kérdeztem. "Én? Mi­től? Akármi van letagadom, és nem ro­mán útlevéllel vagyok..." (Hja, aki sza­bad világban él...) Egy óra múlva, már beesteledett, visz- szajött az öreg. A szeme könnyes volt. "Ne haragudj rám, haver. Meggondol­tam. Sok pénz ez, de nem tehetem meg. Nekem is van egy fiam. Elindíthatlak, de a radarzár egy nyűi miatt is riaszt. Lát­tam keletnémetet, itthagyta a kocsiját utánfutóval, nekiindultak, elkapták őket. Hajtogatták, hogy eltévedtek, itt a kocsi­juk, útlevelük, mindenük. A határőrök bevitték, verték, rugdosták, levizelték és megkúrták a fiatal feleségét. Utána ment a pecsét az útlevélbe, szökési kísérlet, és irány haza, be a sittre." Meghúzta a ko­nyakot. "Az ott, már Ausztria" - mutatta a fényeket "de nem teszem meg. Le­buksz, mint a dajcs." Adtam neki húsz dollárt. "Ezt miért?" "Mert ritka rendes vén szivar vagy". "Nekem is van eg)7 fi­am" - mondta. (Nem tudom, él-e még az öreg, de a fia büszke lehet rá...) Aznap éjjel minden összekeveredett bennem. A tehetetlen düh mellett, hogy egy hajszálon múlott az egész, volt egy megkönnyebbülés, hogy megúsztam, amit az öreg elmesélt, hála, hogy nem küldött a biztos lebukásba, mert az ilyenfajta kalandokhoz sosem fűlött a fogam, és ki a franc akart egy román börtönben csücsülni. (Eszembe jutott Darkó Zsiga, a Súgás törzsasztalánál, "exportból visszamaradt áru".) És még kicsit örültem is, hogy nem kellett itthagyni Apámékat. A vonatból még láttam - vagy sejtettem - Ausztria egyre távolodó fényeit. Az állomáson vettünk egy másik üveg konyakot. Daisy hoz­zámbújt. Jólesett, a kudarc ellenére, hogy ott van... Egyszerre megszólalt: "Esz a fene, mi?" Nem válaszoltam. "Megpróbál tűk».ahogy akartad. Most én jövök. Elveszel feleségül, s egy év múl­va törvényesen New Yorkban vagy". Nem válaszoltam... Folytatjuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents