Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-02-24 / 241. szám
14 MAGYAR SZÓ —A HÍD Kultúra 2006. FEBRUÁR 24. Goethe szervezet? Nemrég csendes pengeváltással, kimondatlanuljelezte a két nagy hazai párt, hogy a külföldi magyar kulturális intézetek jövőjét metóen eltér egymástól a tervük. Mivel az immár tizennyolc külföldi intézet közül az egyik New York-ban működik, lapunk tájékoztatja olvasóit a várható helyzetről, de legalább is a vitáról, amelyre természetesen a választások után lebet számítani. Azzal is összefügg a jövő, hogy a legtöbb intézetigazgató megbízatása a FIDESZ kormányban kezdődött, s nekik tavalyelőtt és tavaly járt le a megbízatásuk. Elég egységes váltás volt tehát, hiszen a FIDESZ kinevezte igazgatók egy híján mind megfeleltek, maradtak megbízatásuk lejártáig. Tavalyi váltóévben természetesen már az MSZP kormányzat kinevezte intézetigazgatók kaptak megbízatást. A csendes pengeváltás azzal kezdődött, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma alá tartozó Külföldi Kulturális Intézetek Igazgatósága kiadott egy sajtóközleményt, amely a tizennyolc intézet rendezvényeinek számaival bizonyította az intézethálózat munkáját. Tartalmi értékelést azonban nem adott, de a közleményből az elégedettséget lehetett kiolvasni. Hat napra rá megjelent a Magyar Nemzetben Pálinkás Józsefnek, a Fidesz kormány volt miniszterének, a Fidesz kulturális tagozata elnökének nyilatkozata. Két nap múlva a Németh László Alapítványnak a magyar kultúra napján rendezett ünnepségén, amelyen Orbán Viktor mondta az ünnepi beszédet, Pálinkás József pedig a kultúra megtartó erejéről beszélt. A Magyar Nemzetnek adott interjú a FIDESZ hosszú távú kulturális stratégiáját tartalmazta. A külföldi kulturális intézetek számára a tekintélyes német Goethe Intézetek igényes, fegyelmezett, s igen termékeny világhálózatát nevezte mintának. Az intézetekre vonatkozó rész szó szerint így hangzott: - Kulturális diplomáciánk jelenleg szétfolyó, zűrzavaros. Ezt a szervezetlenséget a külföldi kulturális intézetek vonatkozásában meg kell szüntetni. Egy Goethe Intézet típusú magyar kulturális intézményhálózat létrehozására volna szükség. Ez egyszerre jelenítené meg a magyar nyelvet és kultúrát az adott országban és kapcsolná össze a turizmussal. (ED.) Szerkesztette: Földessy Dénes Sasvári László, a svájci magyar szervezetek elnöke a Magyar Nemzetnek írott levelében hangoztatja, hogy "az ‘56- os forradalom tömegeinek harcát és áldozatát nem lehet egy törpe fémerdővel ábrázolni, megalázóan lealacsonyítani." Csete György Kossuth- és Ybl-díjas építész szerint e pályamű lélektelen és személytelen, s a rá fordítható hatszázötven millió forint egy kisebb méretű ‘56-os katedrális felépítésére is dő. lógia, vagyis a csoport- illetve tömeglélektan érzelmi tartományaiban két góccsomósodik ki. Egyik: a közizlés, a modern emlékműépítés közérthetősége. Másik: a történelmi hagyomány, amelyet az 56-os elnyomásnak a mai korba áthúzódó, átsunyizott azonossága fordítja e makett ellen. A közízlés mindig különböző színvonalú, amelyben általában a társadalmi elit, az értelmiség a legigényesebb. Általános elvárás viszont, hogy a modem művészet a maga egyvonalú, nem egyszer nemes egyszerűségével sem lehet sohasem unalmas, fantáziátlan, lélektelen. Ha mégis az, akkor nem jó. Az emlékmű sem. A mindennapokban, a képzőművészetek közül az emlékmű érintkezik a leginkább naprakészen a társadalmi tudattal. Éppen mert ez és a szobrászat a leginkább társadalmi hatású képzőművészet, s az utca, a tér mindennapjaiban folyamatosan egyeztet a köz- gondolkodással. A közízlésnek is, az emE szomorú civódást nem lehet és nem szabad rákenni az agyon emlegetett, olcsó és tudománytalan ürügyre, miszerint "ősi magyar átok a széthúzás". Elég tragikus ez a helyzet ahhoz, hogy legalább az okrendszerét világosan lássuk s elég alkalmas arra, hogy az agymosás egyik változataként bomlassza a fiatal nemzedékünket. Az okrendszer két pólusú. Zsigmond Attila szerint ugyan egyedül a jelenlegi kormányerők iránti ellenszenv megmagyaráz mindent. Csak a tárgyilagosság, tehát lehetőleg a tudományos szemléletű megközelítés lehet azonban célra vezető, azzal látszik meg, hogy a szociálpszicholékműnek is közös érzelmi alapja van az emberben: a kegyelet! Itt a mai hazai szégyenletes botrány egységes érzelmi góca: "Nem ilyen kegyeletet akartunk!" Az ‘56-osok kifogásolják, hogy a pályázatok minősítésének folyamatában, az előzsűrizés után - tehát a végleges döntés előtt - nem láthatták halott bajtársiak emlékművét, s így a lélektenséget! írjunk le egy ellenpéldát ks: Esztergomban látni Melocco Miklós Szent István szobrát, a leegyszerűsített, mégis érzelemgazdag modem művészet! A történelmi tudat? Éppen az baj, hogy e tudat nem is történelmi, hanem mai! A kegyelet érzelméhez ezért kevés, ezért üres, és ábrázolja túlságosan modemül, s túlságosan elnagyolva a tömeget, a népet, a nemzetet. A mai köztudatban az él, ami látszik: a hősök eltiprói, azok leszármazottai már az emlékmű állítás állami intézésével a puszta jelenlétükkel besározzák kegyeletet! Ez a mindenkori halottak itt maradt szeretteinek örök érzékenysége. Vagy ‘56 túlságosan közel lenne még? Avagy az elnyomók eszmei leszármazottai túlságosan birtokolnák a jelen hatalmat? Hiszen az állampárt feloszlásakor, 1989. őszén az MSZP alapító okiratába foglalták, hogy ők utódpárt. Köznyelven: posztkommunisták! Az ‘56- osok mindenesetre intézik: a műegyetem, a forradalom kiindulópontja előtt, a külön 150 milliójukból másikat emelnek. Két emlékmű épül? Talán! De akkor felépül egy újabb súlyos történelmi ítélet is! (ED.) Az ‘56-os hazai és külföldi szervezetek és a szociálliberális kormány szemben áll egymással. Az ‘56-osok felháborodtak a hivatalos pályázaton nyertes emlékmű terve láttán, a kormány pedig véglegesítette a tervet és csendben van. A helyzet: ketten két féle emlékművet állítanak. A bomlasztók jól dolgoztak, az. ‘56-os harcoló pesti srácok pedig odalent porladnak - értünk! Ki tervezte s mit ábrázol az ‘56-os forradalom és szabadságharc fél évszázados fordulójára nyertesnek elfogadott pályamű makettje? A terv az úgynevezett "iY" alkotócsoport elképzelése, melynek tagjai: Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás és György Katalin. A látvány hátulról, a pesti Városligetből indulva, szétszórtan néhány puritán, kis vasoszloppal kezdődik. Méretük átmenet a kisebb oszlop és a nagyobb karó között. Lassan szaporodnak, egyre többen lesznek, végül egészen összeszűkülve tömör, hegyes ékké formálódnak. Kellő fantáziával már úgy tűnik, nem állnak, hanem menetelnek. A kommunisták által felrobbantott Reg- num Marianum - Szűz Mária Királysága - templom üres helye felé, de inkább a fősátán Sztálin itt állt szobrának helye felé, mert 1950-ben a templom romjain e szobrot emelték. Humorérzék kérdése, és a mai néző belelátja a térbe, hogy ha a Nagy Józsi (mert akkortájt ez volt a vörös cár csúf- és fedőneve) most ott állna, frász tömé ki, hogy "Elvtársak! Ezek nekem jönnek!". Az újságíró - egy a sok makett néző közül - belelátja tehát az oszloperdő szándékolt jelentését, akár egy kép alá írandó "ütős" szöveget. Az emlékmű tervének azonban ez az egyik értelmezése. Főbb hívei: Zsigmondi Attila, a Budapest Galéria igazgatója, a zsűri elnöke, a tizenegy tagú zsűri, melynek tagjai történészek, építészek, szobrászok, hazaiak és külföldiek vegyest, és ötvenhatosok. Utóbbiak ketten voltak: Jánosi Katalin képzőművész, Nagy Imre unokája és Fónay Jenő halálra ítélt, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének (POFOSZ) korábbi elnöke. Mindketten gyanún felül állnak az esetleges "emléket elmosó emlékmű" alantos, rafinált csínyében. Zsigmond Attila illetve a zsűri nemes kifejező erőt lát benne: a nemzeti összefogásról szól - vélekednek - a hatalmas erőről, ami mindent képes elsöpörni, s az elszórtan érkező oszlopok - emberek! -ékszerben összesűrűsödnek, utolsó harmaduk pedig ragyogó, szikrázó rozsdamentes acél. Ez az "eke" belehasít a pártállami felvonulási térbe, megalázásaink egyik tetthelyébe. Mit mond a másik fél? A több ezer még élő tagot számláló POFOSZ ‘56-os tagozata küldöttgyűlésen hozott határozatot: tiltakoznak az ellen, hogy a jelenlegi kormány bármilyen tekintetben hivatkozzon ‘56-ra, s az évfordulón nem ünnepelnek együtt a jelenlegi kormánynyal. Semmiféle közösséget nem vállalnak az e fajta baloldaliságú mai kormánnyal, amely a szovjet megszállást még mindig felszabadulásnak "fényezi ki", s nem akar állampolgárságot adni az elszakított területek magyarságának. A POFOSZ határozott véleménye: mindezzel elárulnák halott bajtársaikat! A tervezett emlékmű felállítását pedig elítélik. ■ Szégyenletes botrány az 56-os pályázatok körül KÉT EMLÉKMŰ?...
