Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)

2005-10-14 / 224. szám

28 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2005. OKTÓBER 14. Balra nyugszik a nap (31.) Técsy Sándor Egy színészélet stációi: 1 emesvar Folytatás előző számunkból 1968 elején kaptam a táviratot: "Feb­ruár 8-án kérem jelentkezzék a Temes­vári Magyar Színháznál. Lakást az ... utca ... szám alatt foglalt a Színház. Sinka Károly igazgató" Összecsomagoltam a bőröndöt, és el­kezdődött a vándorlás Nyugat felé. Volt még visszatérés, de a köldökzsinór Vá­sárhellyel elszakadt. Majdnem egy nap vonatozás, átszál­lások után feltűnt a gyerekkorból isme­rős város. De most más volt, ez nem va­káció volt, ez már véglegesnek tűnt. A megadott cím a Józsefvárosban volt, egy hatalmas, legalább 60 éves bérpalo­ta első emeletén. A csengetésre öreg há­zaspár nyitott ajtót, Rozenfeld Ármin és Berta. "Jöjjön, művész úr, már vár­tuk." Én nem tudtam, mit mondjak, azt hittem garzonlakás vár. Az öregek átve­zettek a tágas előszobán, fürdőszobán, és egy hangár nagyságú szobába ér­tünk. "Itt lakik majd" - mondta az öreg. "És maguk?" Az öreg egy kis ajtóra mu­tatott "Az a mi szobánk" "Átjárnak raj­tam?" "Igen, de mi este hatkor beme­gyünk, és reggel kilencig nem jövünk ki." Nem tetszett, de nem akartam el­rontani az érkezés örömét. "Majd beszélek Sinkával" - gondol­tam, most hagyjuk ennyiben. Megmu­tatták a konyhát: főzhetek, leülhetek enni. "Jaj de jó" - gondoltam, majd meg­terítek húsz deka parizer mellé. Déltájban bementem a színházba. Sinka ott volt. "Más lakás nem volt, de majd idővel... Az öregek fia elment Iz­raelbe, imádják a színészeket, tíz éve csak színészek laknak náluk." Semmi nem tudta elvenni a kedve­met. Ott voltam, színész, egy igazi Színháznál. Már ismertem a tagság egy részét, mint kölyök láttam Nagy- szentmiklóson a "Tanítónő"-t, Fábián­nal a főszerepben. Később Vásárhelyen a "Dulszka asszony erkölcsét" Puhala Ernő végigsétálta az előadást, egy szó nélkül, mulya papucsférj, aztán a végén elküldött mindenkit a fenébe. Percekig visított a közönség. Ott volt Izsó Johan­na, ötévesen ültem a térdén, és ott volt Vértes Jocó, aki még színinövendék­ként bejött a kollégiumba, besegíteni Kovács Leventének, ott fíntorgott tíz centire az arcomtól "Csinálj így" és maszkolt, öregített, és ott voltak az előt­tem végzettek, Kuti István a "Csávó", Borbáth Juli a szép hólyagos szemeivel, Rajhona Ádám a régi cimbora, Szélyes Imre (ma már Jászai-díjas Pesten) és ketten is az évfolyamomról, Mátray, akire már nem haragudtam amiért el­vette a helyemet, mert íme, nem vette el, és Kiss Ildikó, akivel egészen jól megvoltunk egymás nélkül. Most min­denki örült a jöttömnek, a fúrás-faragás csak később kezdődött. Ott volt Szabó Lajika, akivel aztán tizenkét éven át ke­reszteződött az utunk, a Vásárhelyről ismert Ferenczy Csongor-Kakassy Ági házaspár, akiknél mindig volt egy kis kaja, egy pofa rum vagy meleg zuhany. Kezdetét vette egy olyan életmód, ami aztán tizenkét éven át elkísért, vál­tozó színhelyeken: Reggel próba, utána Egyetemi ház, ebéd. Ha este volt elő­adás, fröccs, és kávé. Ha nem, rum és rum. Este összejöttünk valakinél, néz­tük Pestről a kabarét vagy Táncdal Fesztivált (Zorán: Fehér Sziklák, Mesélj a nőkről... így mulat egy beat-es ma­gyar úr...) Tom Jones bedobta a "Delilát", min­den este a kocsmában egy társaság el­nyávogta, hogy "máj, máj, májdi- lájlaaaa, váj, váj, váj, Dilájlaaaa" - így mulat egy részeg mokány. Közben Rajhona ideadta a "Hidegvérrel"-t, és tőle jött a "Házam lángra gyullad", két regény, ami egy életre megszabta, hogy mit olvasok, mit érdemes olvasni. A moziban bemutat­ták a "Rio Bravo" westernt, ami akkor, ott még újdonság volt. John Wayne volt a legnépszerűbb színész azoknak, akik énekelték, hogy "máj, máj, máj Dilájlaaaa!" Ott, Temesváron láttam Fábiánt, Sinkát és Szabó Lajikát a "Gondnok"- ban. Akkor még lehetett Harold Pintért játszani. Taub János rendezte, leírhatat­lan találkozása géniuszoknak, szerző­nek, rendezőnek és "játszó személyek­nek". Nagy kár, hogy nem volt mód sza­lagon rögzíteni, iskolajáték volt, életre szóló élmény. Az én pályafutásom kis szereppel kezdődött, egy amerikai melós, aki be­jön a cimborájával enni, a "Megkövese­dett erdő"-ben. Fábián volt Duke Mantee, írásba adom, jobb volt mint Bogart a filmben. Aztán a "Miniszter a barátom"-ban a miniszter. Egy udvari szerző "odamondós" műve, ami egy végső nyelvcsapással a rendszer címé­re, ellensúlyoz minden "odamondást". Ezután jött Balázs: Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül. Nem tudtam, mit csi­náljak. Szabó Lajika megmondta: "Mért lötyögsz? Mért mind bokázol? Attól nem leszel duhaj, azt hiszik, kell pisilj." Abbahagytam a bokázást, kiala­kult a szerep. Olyan darab következett, ami három színháznál elkísért: Miller "Pillantás a hídról". Akkor még Marco voltam, Vér­tes Jocó az öcsém. A "Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül" bemutatójára lerepült Apám, a vásárhelyi reptérparancsnok­kal. "Mit szólsz a fiadhoz". Legyintett "Láttam én már jobb színészt!", de lát­tam rajta, hogy nem cserélne senkivel. Az országos lap, az "Előre" kritikusa megdicsért, bejártuk a magyarlakta vi­dékeket, ami annyiban volt jó, hogy mi­kor odábbálltam, már ismert a közön­ség. Aradra rendszeresen mentünk, és a megye minden nagyobb helyére vittük a magyar szót. Még volt kinek... Aztán odább kellett állnom, mert nem kaptam lakást. Ármin bácsinál azt álmodtam egy éjjel, hogy egy csomó kaftános em­ber imádkozik mellettem. Nem értet­tem, mit motyognak, de voltak vagy tí­zen, és mind motyogott valamit. Arra ébredtem, hogy tíz kaftános imádkozik a szobámban. Áz egyik odajött, és kért, hogy ne haragudjak, az öreg szívroha­mot kapott, s ők a hagyomány szerint eljöttek az ágyához imádkozni, de nem fértek be a kis szobába, és az orvos is ki­rúgta onnan őket. "Semmi gond" - mondtam, csak forduljanak el, míg a csajommal kimegyünk a fürdőszobába. Elmentem albérletbe, közel a színház­hoz, egy kórista volt a "házinéni", aztán a Bega partján kis szállóban tanyáztam, pénteken a szállodás a havereivel nálam pókerezett, a többi hat nap ezért ingyen volt. Aztán egy vásárhelyi homokos oda cserélt lakást, súgó lett nálunk, kiadott nekem egy szobát. "Ott jön Técsy és Técsiné" - mondta Szabó Karcsi. Mondhatta, mert a nővére, Duci, Vá­sárhelyen volt színésznő, szinte családi volt a viszony. Tőle nem vettem zokon. Más nem mert így heccelni. A baj az volt, hogy hiába a főszere­pek, hiába az elismerő kritikák, én nem kaphattam lakást. Én nem voltam sem­milyen tömegszervezetnek tagja, én nem voltam jó káder, én nem voltam elvtárs. Amikor erre rájöttem, eldöntöt­tem, hogy otthagyom az egészet, mint eb a Szaharát. Nem érdekelt, mi lesz, tudtam, hogy az nem kell, ami van. A helyi Szeku már rajtam tartotta a sze­mét. '68 nyarán, mikor kitört a cseh bal­hé, egy vendéglőben ittunk, román kol­légákkal. Az egyik elmondta az "Ébredj, Román!" című verset. Kérdezte* ne­künk mi a megfelelője. Mondtam, és el­mondtam, hogy "Talpra magyar...". Be­köptek. Behívtak. Ázt akarták ránk varrni, hogy lázítottunk, míg aztán Fá­bián és Sinka lehűtötték a kedélyeket. Apám akkor már a Vágóhídon volt egészségügyi ellenőr, s az olasz import- export partnerei meghívtak hozzájuk, s én hülye, elmentem útlevelet kérni. Természetesen nem kaptam, de gyanú- sabb lettem, mint valaha. Mindent ösz- szeadva, 70 nyarán már éreztem, hogy agyő, Temesvár. Még adtam magamnak öt hónapot, s ha a helyzet nem javul, csomagolok. Apám azt mondta, hogy Vásárhelyen mindig otthon vagyok. Mikor a kiszabott határidő letelt, össze­futottam Harag Györggyel, akiről a kisvárdai Fesztivált majdan elnevezték. "Maga miért nem jön haza?" "Mert sen­ki nem hívott." "Teszünk egy próbát. Jövőre rendezem a Macbethet. Kap egy szerepet. Ha beválik, beszélünk szerző­désről." Másnap beadtam a felmondá­som. Bubi, a meleg lakótársam, próbált lebeszélni. "Várd meg a szerződést" "Vár a franc. Megyek". Szomorúan be­fordult a fiúja felé. Kimentem Nagyszentmiklósra, Nagymama elsírta magát. Ő már na­gyon megszokta a látogatásaimat, még ha ki is maradtam a haverekkel. Nappal ott voltam. "Ne sírj, gyere Te is Vásár­helyre, s minden a régi". Az utolsó na­pokat Mátrayval dumáltuk át, aztán ki­mentem busszal a város végére, és stop­poltam Váradig. Miskével, Botárral du­ma, és irány haza. Miske még próbált észérvekkel jönni. "És ha nem lesz szer­ződés?" "Siklódi megígérte, hogy fel­vesz pincérnek. Majd nálam fogtok in­ni." "Nem vagy normális". "De nem ám!" Folytatjuk Szerkesztette: Kertész Gabriella Temesvári Magyar Színház (1909) j Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!

Next

/
Thumbnails
Contents