Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-12-09 / 232. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. DECEMBER 9. Balra nyugszik a Nap (38.) Técsy Sándor Szelek változása Valakinek ott fent (nem a mennyeknek országára gondolok) elege lehetett abból, ami Kovászna megyében folyik. Egy darabig mi voltunk az akváriummegye, amit a látogatóknak tartottak, nem messze a bejárattól, amiben vidáman, gondtalanul úszkáltak, ficánkoltak a magyar és székely halacskák, élvezvén a saját közegüket, román harcsák vagy csukák nélkül. Kis múzeum volt a víz alatt, apró kis színház, újság-szerkesztőség, mind-mind azzal a céllal, hogy élvezetes legyen a halacskák élete. Szabad volt minden, csak ugrálni nem volt érdemes, mert a kis halfejed nagyot kop- pant az akvárium fedelén. És már cserélődtek a gondozók, a friss víz, a haleledel és az oxigén már más ajkú gondozóktól jött, már óvatosan - apránként - jöttek a másfajta halak. Nekik is volt már szerkesztőségük, noha olvasójuk még nem, és felépült az ékes román templom, noha még mindig kaptál a kis halfejedre, ha templomba jártál, szívni a népek ópiumát. A te helyed a TV képernyője előtt volt, ahonnan áradt napkeltétől napnyugtáig a bölcsesség, tudás, a nép leghíresebb fia, "Nicolae Ceausescu elnök elvtárs, a KP vezetője, az ország örökös elnöke" (vagy valami ilyesmi) szájából, amely ifjú cipészinas korában olyan elvtársiasan fogta a tal- paláshoz kellő faszegeket. És lassan fújtak a Kárpátok ormáról be, Erdély lankái felé a szelek, új levelekkel... A románosítás eredményes befejezéséhez a kultúra fellegvárait kellett bevenni, legalábbis ellenőrzés alatt tartani, mert ezek a halacskák már elbízták magukat. Ki kellett cserélni a szellemi vezetőket, mert hát fejtől bűzlik az a fránya kis vízilény. Túlozni nem akartak, román múzeumigazgató még nem volt. (Gondolom, partradobott halnak érezte volna magát Csaba királyfi, Bethlen Gábor, a Báthoryak, Gábor Áron relikiviái között.) De a felső vezetők között, holott a nemzeti játék a "table" volt, sokan értettek a doboz másik oldalához is, és igen jó sakkjátékosnak bizonyultak. Futárok, lovak, az ő kezükben voltak, a király és a királyné dirigálták a játszmát, mi voltunk a parasztok "románok, magyarok, szerbek, szászok, és más nemzetiségűek" (ami alatt, gondolom, kétmilliónyi cigányt, többszázezer dobrudzsai törököt, tatárt, ruszint, lipovánt, bolgárt értettek). A mi életünket is megérintették a szelek. Dukász Anna nyugdíjba ment (vagy küldték), voltak hírek egy Király Károllyal való viszonyról, akit izolálni kellett, mert már kezdte jelezni a nemtetszését a magyar kisebbség sorsa miatt (KISZ fejes volt, megyei párttitkár, és feldobott mindent a lelkiismerete parancsára. Rajta keresztül kezdtem megérteni és elfogadni Nagy Imrét). Ugyanakkor a Múzeumnál is baj volt, az igazgató komolyan vette a küldetését, hogy mentsen meg minden magyar értéket. Áttették színházigazgatónak, ahol szűkebb lett a magyar hatásköre (a játszandó darabokat Bukur pásztor városában hagyták jóvá). így került közénk Sylveszter Lajos, múzeológus, irodalmár, József Attila szinte félelmetes hasonmása ("Apám félig székely" - írta Attila, érdekes lenne egy DNA teszt, ki tudja mi derülne ki). Tudta a dolgát, és színháziakra hagyta a színházat. Joseph Heller: Megbombáztuk New Havent - ő böjtölte ki (adva nekem egy örök emléket a Henderson őrmester szerepével), magyarországi turnéra vitt, magyarországi színházat hozott, az áthelyezésével nem tudták lehiggasztani, forrt benne tovább a góbé gőz. Közben a várost kezdték ellepni a főbérlők. A román újság után hoztak moldovai olvasókat, ő rajtuk lehetett legjobban lemérni a károkat, amiket az Otto- mán Birodalom okozott. Ahova betelepítették őket, harminc évet pergett visz- sza a mutató a történelem számlapján. Az értelmiségiek elfogadták a helyzetet, és ki-ki a maga módján élte az életét. Volt aki begubózott, volt aki szelektív lett, és voltak a radikálisok, akik egyszerűen rühellték ezt az áradatot. Az én ivócimboráim között akadtak románok is. Egy házibulin elmondtam egy frusztrált románnak, aki siránkozott, hogy kiutálják mindenhonnan, hogy hozzám bármikor jöhet egy üveg rummal, ajtót nyitok, mert engem Apám arra tanított, hogy az ember az első, a nyelve a második. Másnap Bogdán Laci a szememre vetette, hogy "Szépen árultad magadat". Most, ha visszaemlék- szem, előjön a baráti körből néhány "Nagy Magyar", akik a Szekuritáté ölén találták meg a megoldást, lakást, jobb fizetést, külföldi utakat, mindössze any- nyiért, hogy jelentették, amit hallottak, vagy amit kértek tőlük. Akkor, gondolom, nem kérték ki maguknak, hogy csakis az anyanyelvükön hajlandóak megírni a jelentést. Tulajdonképpen két verekedés volt, ami után újra vehettem a bőröndömet. 1972 nyarán, nyolc évvel a nővérem halála után, megjelent a városban Lavotta, akiről már soha nem tudom meg az igazat. Egy fiatal férfi volt vele, a színház előtt állott egy csoporttal. Ivott már. "Mi van, Ocskös" - kiáltott utánam. "Szerda" - mondtam, és mentem tovább. Az öltözőben éreztem, hogy robbanok. Lezuhanyoztam, kezdődött a próba, utána fel akartam menni a Kolcza-kertbe, de a haverok mondták, hogy "a barátom" már elutazott. Bementünk a Súgásba. Egy félóra múlva ott volt Lavotta. Még alig ittam, eldöntöttem, hogy levegőnek nézem. Sok ismerőse volt, asztaltól asztalig ment. Mikor a mi asztalunk került sorra, kimentem a vécére. "Most mi lesz?" - kérdezte Bogdán. "Hazamegyek. Kell a francnak balhé". Visszamentem fizetni, Lavotta a helyemen ült. Felállt, megcsípte az arcomat, és afféle játékos pofonokat adott "Mi van? Már szóba sem állsz velem?" Kimentem az utcára. Utánam jött. "Hozzád beszélek, te szaros". A többi egy perc alatt történt, többnyire elmondták, nálam lehüllt a függöny. Akkora volt mint én. Befejeltem neki, és már ment utána az öklöm. A földön rúgtam, mint egy ló. Felkelt, újra kapott egyet, hátrazuhant, egy német autóra. A motorházon elrepedt a könyöke. Engem két milicista bevitt a Milíciára. Mikor a szolgálatos tiszt bejött, már hívták, mert valaki ellopta a német rádióját. Mindenki kirohant, én kisétáltam, lementem az állomásig, és egy óra múlva vitt egy lestoppolt teherautó Vásárhelyre. Kora reggel érkeztem meg. Apám végighallgatott. "Lehet, hogy lecsuknak" - mondtam, "de nem bánom. Részemről le van az ügy zárva." Délután hívott Dukász. "Ezt szépen elrendezte. Tudtam, hogy az a tróger bajt hoz" "Hol van most" - kérdeztem. "A brassói kórházban. Törött orral, ujjakkal, repedt bordával. Maga azonnal jöjjön vissza próbálni: A többit elintéSZERKESZTETTE: KERTÉSZ GABRIELLA zem". És elintézte, de újabb fekete pont került a kis könyvbe a nevem mellé. Évekkel később az akkor már elszaporodott és elszemtelenedett szekusok a Bodok szálló halijában elverték Czegő Zolit. Kátó Sanyi rángatott ki a römi- asztal mellől, de mire visszaértünk, elmentek. Három román tiszt, és egy magyar ezredes szekus fia randalírozott. Másnap Kátóval ebédeltünk, odajött Czupor. "Szégyellhetnéd a pofádat" - mondta Kátó. Sylveszter becitált. "Ezt az ügyet nem ti fogjátok megoldani. Pofa be, mert minden szó árt". Harmadnap Visky Árpival ittunk valamit, besétált újra a bájgúnár szekus csemete, fehér ballonkabátban. "így a jó" - mondta Visky, "szokjál a civilhez, mert most levetkőztetnek!". Aztán még utánaszólt "Mész a mosodába, kimosni a Czegő vérét?" A füles ment, Sylveszter tajtékzott. Másnap behívott. "Öregem, te mondtad, hogy mennél Vásárhelyre. Most van hely. írd meg a kérvényt, áthelyeznek." Aznap teljes kábulatban jöttem-mentem. Én megszerettem ezt a várost, az embereit, a Színházban jól ment dolgom. Volt versműsor, amit Nemes Levente rendezett, ette az életemet, de mikor a végén megdicsért, mennybe mentem. Levente fogalom volt, mint előadó. Az ő előadásában Székely János Dózsáját elhallgatnám most is. (Ö inspirált egy önálló estre, de Dukász lefújta "Maga politikailag tájékozatlan") A Petőfi-műsor után hívtak először, utána le-lejártam Bukarestbe a Magyar Televízió hívására, verset mondani, "Thomas Mann üdvözlése" volt a csúcs, szép kritikát kaptam. (Nanóka csóválta a fejét a műsor láttán: "Jó volt, lelkem, szépen mondtad, de nem tudtál volna kötni egy nyakkendőt?") Érzelmi szálak nem fűztek senki nőszemélyhez. Volt néhány rövid búcsú, és volt sok hosszú este Bogdánnal, aki megígérte, hogy ahányszor teheti, felkeres. (Állta a szavát, Apám nagy örömére, aki sütött-főzött és töltötte a fröccsöket, míg Laci, lélegzetvétel nélkül, csak a fröccsre leállva, hosszú délutánokon át osztotta Anyámmal az új információkat.) Újra rájöttem, hogy ostobaság keseregni. Vásárhely már nemzeti színház volt, most majd leteszem a seggem, család, gyerek, vizslák... És mi lehet nagyobb érv, mint az, hogy Anyám és Apám ott vannak? Az igazgató román volt, de csak annyit elég tudni róla, hogy Paunescut, a Ceausescu udvari költőjét, a maga népszerű, de fasizoid műsorával nem engedte Maros megyében fellépni. Az aligazgató, Soós elvtárs, - mindig öltöny, szemüveg, ahogy Móricka elképzeli az "entellektuelt" - derék cukrász volt előző életében. Számomra fontos a színészgárda volt, Csorba, Lohinszky, Tarr, Bács, Gyarmati, Ferenczy Pista, és a remek női gárda. És Kincses Elemér, aki csak any- nyit mondott: "Gyere csak, van egy tervem veled." Tudtam, hogy nem lehet rossz terv. Visky, vesztére maradt, Kátó Sanyit Temesvárra "tanácsolták", én magam 1976 áprilisában, mint annyiszor, az évad közepén, leszerződtem a marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz. Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
