Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-12-09 / 232. szám
2005. DECEMBER 9. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 29 Csak két fa Nagy Johanna Szomszédasszonyom dolgos, pedáns nő volt. Fizetett állásban sohasem dolgozott csak a ház és a család rendben tartása volt a feladata. Néha hosz- szasan elbeszélgetett hol egyik, hol másik szomszédjával, nagyon kíváncsi természetű volt. Mindenkiről tudni akart mindent, aztán szerette a nyelvét köszörülni másokon, menyét sem kímélve. Tőle tudom, hogy dupla telkükön lévő, sokak által megcsodált dús lombú ezüst fenyőt, mint csemetét, ő kapta még kislány korában ajándékba apja kertész barátjától. A terebélyes jávorfát pedig édesapja ültette nem sokkal azután, hogy a ház elkészült. Büszke is volt mindkét fára. Valóban mindegyik szép példánya volt a maga fajtájának. Sok madár talált rajtuk menedéket, no meg a mókusok is. Már kora reggel, amikor a felkelő nap első sugarai megvillantak a fák ágai között, a gerlepár a közelben lévő garázs tetejére szállt tollászkodni. Turbékolá- suk síró-búgó hangja a tárogatót juttatja eszembe, a bújdosó kurucok kesergő, fájdalmas dalait. A vörösbegyek a harmatos fűben keresgélnek, az élénk piros tollazatú kardinális meg a kék-szajkó a bokrok ágait pásztázza. Míg a verebek a villanydrótokon csiviteltek, addig az Leona Borek Karácsony előtt A nép karácsonyt várt, Templomba az ég felé, Küldött halk énekük, Udvözlégy Máriát. De ott, hol a tömeg siet, Révedve nem is lát. Egy bús anya Gyermekét ölelve, Gyöngéden sóhajtott, S kért alamizsnát. Tündér világról, Mesélt a téli táj. Távolból a szánka, Csengő hangja rezgett, A téli légen át. S a fagyott tó körül, Fehérek voltak A hótakarta fák. apró ökörszemek az alacsony deszkakerítésen sorakoztak, mint katonák a kaszárnya udvarán a reggeli szemlén. Akárcsak az eleven kisiskolások az órák közti szünetekben, a mókusok is szórakoztattak pajkos játszadozásukkal meg eledelt kutató, fogyasztó és elrejtő műveleteikkel. Elkergették a papok módjára méltóságteljesen lépkedő fekete csillogó tollú varjakat. Nem kímélték sem a fekete rigókat, sem a vörösbegyeket, mint ennek a területnek jogtulajdonosai és javainak védői. A természetben fellelhető disszharmónia, az életért való küzdelem velejárója. Ugyanez megtalálható az emberi társadalomban is még erőszakosabb még durvább módon. Nőszomszédom kétségbeesetten panaszolta, hogy az orvos rákbetegséget állapított meg nála, katona múltú férje, akit korán nyugdíjaztak betegsége miatt, ugyancsak gyengélkedik. Egy ideig járt kezelésre, aztán úgy döntöttek, hogy eladják kettejüknek amúgy is nagy házat a dupla telekkel és úszó medencével s leköltöznek fiuk közelébe, North Carolinába. Egy élelmes, fiatal építkezési vállalkozó egy-kettőre lecsapott a jónak kínálkozó ajánlatra, a pénze megvolt rá. Csak a házat újra áruba bocsátotta, rövid időn belől többért eladta, mint ahogy vette, a majdnem üres telket megtartotta, ami neki ingyenbe jött. Eddig csak javításokat, átalakításokat végzett. Régi tervét most valóra válthatja, egy új ház felépítése lesz első nagy vállalkozása. Mindezt onnan tudom, hogy férjemnek mindenről beszámol, mintha az apja lenne. Hiszem, hogy meg is fogja valósítani. Már tavasszal egy robusztus hernyó- talpas markológép jelent meg, darabjaira tépte szét előbb a kerítést, majd az úszómedencét. A hulladékot elszállították, a gödröt földdel feltöltötték. A szomszédok a kifordított bokrokat, virágokat hamar széthordták. A tervrajz jóváhagyása és az építkezési engedély megszerzése néhány hónapba került. Ez viszont az életerős jávorfa halálát jelentette, mert annak a helyén épül fel majd az új ház. Férjemmel könyörögtünk az építőnek, hogy legalább a fenyőnek kegyelmezzen meg. Tavaszig kapott halasztást, akkor kezdik el a két autós garázs alapjainak lerakását, addig a házon dolgoznak. Szép a fiatalos hév és az ambíció. Ez segíti jövője megalapozását, családja boldogulását, az elért siker pedig önbizalmat és értelmet ad kitartó munkájának. Ez így is van jól. Mégis, már előre sajnálom a tavasszal visszatérő madarakat, napokig fogják keresni a két fát s azon kis fészküket, ahová visszavágynak. A fészküket sirató madarak még szomorúbb dalt hallatnak majd, ők még nem tudják, de én igen. Deák Dorottya Látomás Rádszakad néhány • égfoszlány, húzta már az istenek • könnye lefele, és állva az esőben énekeljük bús fohászunk felfele. Átér karom hétszer is, olyan vékony vagy kezemben, a kristálygömbön csillan meg az angyalok ^9^ üzenete. Hónom alá kaplak, és lobogó hajjal vágtatunk a szélbe, közben ordít utánunk a táj: "Ne menjetek messze" Aztán már csak suttog, "Fuss vissza kérlek Nagy a szakadék", A gyepen át veled együtt szaladok még, nem állok meg gondolom megcsinálom saját balladám, és sípoló tüdővel a légben úszunk már. Kicsúszol kezem közül, lassítva utánad kapok és hátunkon fekve látjuk, velünk zuhannak a csillagok, és az aszott levelek körbefognak a könnyed - kék égben, és én veled együtt esek egy ismeretlen térbe... W jgi Zsigmond Aranka montázsa
