Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-12-02 / 231. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. DECEMBER 2. Balra nyugszik a Nap (37.) Técsy Sándor . Exportból visszamaradt áru A '70-es évek közepére az én generációm fele azzal törődött, azt tervezte, azon forgolódott, hogy miképpen lehetne valahol, máshol új életet kezdeni. A zsidó származásúak, ha be tudták származásukat bizonyítani, elmehettek Izraelbe. Micsoda szomorú, elhallgatott fordulata a XX. század történelmének: a '40-es években, ha bebizonyították, hogy nem zsidók, megmaradtak. A 70- es években, ha bebizonyították, hogy anyai részről (!) zsidók, elmehettek, ergo megmaradtak. A németekkel ugyanaz a bizarr, kegyetlen játék. A háború után, ha bebizonyították, hogy nem németek, megúszták az üldözést. Három évtized után, ha elég anyakönyvi kivonatot kotortak elő, német voltukat bizonyítandó, újra megúszták, várta őket a Valhalla. Volt egy csomó görög, de azok hiába jártak a templomukba, hiába beszélték Homérosz kissé elváltozott nyelvét odahaza, őket nem nagyon eregették, mert apukáik bőrét egy kommunista puccs után mentették meg a béketábor befogadó országai, ők hát kelletlenül maradtak és ittak tovább. A másik, cseppet sem elhanyagolható tényező a valuta volt. Az izraeli családok dollárjai, vagy a Nyugat- Németországból jövő márka sok családnak jelentett román útlevelet, befogadó vízumot. ("Kelendő a burkus, hát vigyék, ha adják" - foglalta ezt össze Kányádi Sándor.) A cigányok, felmérhetetlen ösz- szeköttetéseik és minden szabályt áthágó merészségük révén, legendás, személy- cserés szökéseket hajtottak végre, amik arra is jók voltak, hogy a kevésbé kalandvágyóknak mindig adtak egy vézna reménysugarat. És ment, aki tudott. Úszva, kúszva, futva. (A vicc szerint Kohn nagy nehezen enged a felesége rábeszélésének, és elmegy. A haifai kikötőben a hajó mellett felbukkan egy búvár. "Látod?" - mondja az asszony "még gyalog is jönnek!") És akkor ott voltak az erdélyi magyarok. "A bújdosni is képtelen szegénylegények" - Kányádi szerint. Nem volt burkus az ősök között, a sok székely név nem rejtett izraelita vallású ősöket, pedig annyi bibliai név sehol nincs, mint Háromszék falvaiban, ahol hemzseg a sok Ábel, Benjámin, Gideon, Izsák, (ahol a kis székely gyerek az I.N.R.I. felirat láttán felkiált "Édesapám, nem es tudtam, hogy Jézus urunkat Imrikének hítták). Már volt nagy exodus, de most jobban szorongattak a körülmények, mint a Háború után. Mert itt a puszta lét forgott kockán, a "lenni vagy nem lenni" magyar verziója a nemzeti identitást is magába lintanak. Akkoriban ismertem meg egy magyarországi vakáció alkalmával Tur- csányi Sipos Máriát. Jólesik visszagondolni azokra az időkre, és emlékezni, hogy ilyen emberek is élnek a földön. Nem voltam már kamasz, túl voltam hosszútávú viszonyokon. Marika egy csoda volt. Fekete hajú, kicsit cigányos szépség, orra-szája -álla akaratos, erős jellemre utalt. A strandon láttam meg, úgy sétált, mint egy modell. Kicsit nazális, mélyen csengő hang, életvidám mosoly. A Kodály-körönd mellett lakott, a szülei régivágású intellektuelek, egy budai ház erkélyéről nézték a Dunát. Elfogadtak, befogadtak, Marika töltötte ki minden gondolatomat. Megbeszéltük, hogy lesz, ha majd áttelepülök. És Marika eljött Erdélybe, nézte a sepsiszentgyörgyi színház szilveszteri műsorát, hallgatta ahogy "Hull az elsárgult levél", eljött a szüléimhez Karácsonyra, és én már akkor letojtam a kalapács nyelét. Valami régi haverekkel elkeveredtem. Rossz pont. Nagy fekete pont. Aztán elmentem az Államtanácshoz, mert külföldi állampolgárral csak engedély alapján éltek itt, "hazatelepedhettek", mert a még mindig polcon lévő elvtársaik nem felejtették el őket. Simlis bitangok, duplán "nyerők". Egyszer, mert eljöttek, "Szegény menekültek", azután, mert visszatértek "lám-lám, a magyar szíve visszahozta". Hányinger. Volt akkoriban egy mondás, miszerint a magyar értelmiség számára két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Mit mondjak, inni ittam, és már átestem néhány beszervezési kísérleten. Néha duzzogó, néha bosszúvágyó tisztek maradtak ezekből. Éreztem, hogy jobb, ha útrakelek. Az egyetlen vonzó lehetőség Magyarország volt. Ott énekelhetem a Himnuszt, ott lehetek magyar színész, és boldogan élek, míg el nem jő a kaszás. Hogy lehettem 25 évesen ilyen félkegyelmű, nem tudom. Egy országban, ahol nem mehettem egyik városból a másikba szabadon, azt hittem, ha bejelentem, hogy Pécsett élnék, majd rábökhetett házasodni. Kijártam, kivártam az engedélyt. És a pécsi Nemzeti adott szerződést, szolgálati lakást. A jövő egy nagy rózsaszínű Nap formájában ragyogott. Nyáron Pesten, vagy a Balatonon terveztük a jövőt. Itt már előrevetültek konfliktusok. Én nagyon elégedett voltam a pécsi színészház gondolatával. Mari természetesen házaséletet akart. "A Mecsek-expressz két óra - mondtam, - És majd elválik, hogy jó leszek-e valamelyik pesti színháznak." "Azt most is el lehet intézni, ismerek embereket" volt az ellenérv. Én is ismertem Szász Károlyt, de ő nem pesti szerződést akart intézni. Volt elég fiúja Pesten. "Lemegyek Pécsre játszani, s ha kellek, valaki majd Pestre hoz". Visszamentem, és tettem a dolgom Sepsin. Aztán elmentünk egy csereútra Veszprémbe, a turné alatt összebarátkoztam egy szállodás lánnyal, pici volt, szőke, kékszemű, mindenen tudott nevetni. Következő nyáron felhívott, hogy a déli partra helyezték, hogy eltölthetnénk egy pár napot. Lementem a déli partra, ettem a sült csirkét, úsztam a Balatonban, Bárdy Györgynek meséltem, mennyire élveztem a Gugyerákját, este elmentünk valahova, és hallgattuk az "El Bimbo"-t. Szerkesztette: Kertész Gabriella Ha nem az ment, akkor valaki utánozta Kovács Katit: "Találkozás egy régi szerelemmel". Mikor Pestre értem, egy hét után, Mari már tudta, hogy az országban vagyok, hívta Anyámat. Este elment a szüleihez. Én megkerestem Moldova Györgyöt, s az edzése után átdumáltuk és átpiáltuk az éjszakát. (Moldovát otthon, mert kevés példány volt, kalákában olvastuk. Dragomán Pali, aki most szombathelyi agyarakat javít, előolvasta, mi meg alig kaptunk levegőt a röhögéstől. "A verhetetlen tizenegy", a "H. Kovács történetek" és "Hitler Magyarországon" akkoriban slágerek voltak. Most sokan a régi olvasók közül hallani sem akarnak Moldováról. Szégyellik, hogy annyira élvezték.) Mari telefonált, de nem voltam otthon. Másnaptól szerelmünk ereszéről lógtak a jégcsapok. 75- ben, mikor végre megvoltak a papírok, nem írta alá a befogadáshoz kellő okmányokat. Sík Ferenc tanár úr és Nógrádi Róbert igazgató úr jószándéka hiábavaló volt, csak házasság útján állt volna módomban áttelepülni. Á Dzsámi helyett mehettem vissza az Ismeretlen román katona szobrát bámulni. Tanosnak egy ismerőse (bővelkedett ismerősökben) felajánlotta a segítségét. Nagyon szerettem érte, de nem úgy ment, hogy áthúzom a nevet, és írok egy másikat helyébe a házassági engedélyre. "Most mi lesz, hercegem?" - kérdezte Tanos, őszinte aggodalommal. "Most visszamegyek, aztán meglátjuk." Este leültem a Duna partjára, és néztem a vizen, hogyan fickándoz- nak a lenyugvó Nap sugarai. Irtóztam a gondolattól, jde vissza kellett menni. A gondolat, hogy a szüleim ott vannak, máris megvigasztalt. És hirtelen megijedtem, mert a napnyugta láttán fészket vert bennem egy gondolat: "Mi lenne, ha... Annyi magyar, él Nyugaton... De mihez kezdenék magyar színész diplomával?... Egy fityingem sincs, se rokona se boldog őse... Talán az olaszok, akik Apámtól kapták az exporthúst, akik Temesváron mindig megálltak nálam, és hívtak, csaltak "Vieni, Alessandro, ti do denari, ti do una macchina, poi stare nella mia casa... In Reggio Emilia c'e un vino incredibile, e si mangia bene...". Lenne pénz, kocsi, szállás... És jó bor, jó kaja... Ha igaz... De meddig? És azután? Visszaút nincs... És az ígéretek akkor hangzottak el, mikor a Doktor Úrtól függött a szállítmány... Ma még érvényesek? És Apámékkal mi lesz? És a haverekkel? És a színház nélkül hogy élek meg... Mire feltápászkodtam, esteledett. Felmentem Tanoshoz, az ő vendégszeretetét élveztem, még volt valami maradék rum. Bogdán Laci egy versét idéztem unos- untalan, "Mert önmagunkat áruljuk, Hercegem. A század közönyös, a század siet, És a mi vérünk senkinek se kell, Hát költők vagyunk, amíg még lehet". Innen ragasztotta rám Tanos a "Hercegem"-et, amivel 25 év után, a Duna Tv-nél is illetett "Elmehetsz egy órára, hercegem, 11- kor várlak a 4-es stúdióban". Visszamentem, Romániába. Darkó Zsiga, aki azelőtt "Nemzetközi frigyszakértőnek" hívott, most sóhajtva összefoglalta a történteket. "Öcsi Úr, exportból visszamaradt áru lettél". Eldöntöttem, hogy már nem sokáig iszom román rumot. Folytatjuk foglalta. Sokan hitből nem akartak elmenni, sokan már családi okokból nem tehették, maradtak. És túléltek. Ki így, ki úgy. Nekünk, akik az űrutazást választottuk, nincs jogunk fejcsóválva ítélkezni azok fölött, akik a földön maradva minden eszközt felhasználtak arra, hogy a gyermek kapja meg a reggeli tejet, valami húsféle egészítse ki az étrendet, a mama jusson a szívgyógyszeréhez, még akkor sem, ha ennek az ára a "kooperálás", a besúgás volt. De aki azért lett besúgó, hogy egy szobával nagyobb lakása legyen, vagy kicserélhesse az autóját, vagy néha elutazhasson Nyugatra és aztán hazatérve köpjön a hollandiai, németországi, amerikai magyarokról, azok nem érdemlik meg a levegőt sem. Voltak, szépszerével, és jutalmul kivándorolhattak, innen folytathatták áldásos tevékenységüket, nem lehetett tudni, hogy mikor viszik el otthon Apádat egy itteni "régi ismerős" csicsergése alapján. És ha eleget Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
