Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)

2005-12-02 / 231. szám

2005. DECEMBER 2.

Irodalom

MAGYAR SZÓ-A HÍD 29

Sósméz (36.)

Brém-Nagy Ferenc

(...) Felmerült benne, betelefonál az egyetemre, lemondja az aznapi előadását, aztán rövid tusakodás után végül a józanság és a felelősségtudat kerekedett benne felül. Be kellett látnia, mégha nem volt is egyszerű ebben a pillanatban, az egyetlen ésszerű lehetősége, hogy összeszedi magát, foggal-körömmel ragaszkodik eddigi ritmusához, teszi a dolgát, kívánjon bármekkora erőfeszítést is, különben szülei története végképp bezárja, maga alá temeti, mint a hegyoldalról alázúduló lavina. Nem ébresztette fel Diane-t, levelet hagyott neki az asztalon, melyben közölte, hogy az egyetemről hazamegy. Nem írta, hogy jöjjön, de azt sem, hogy ne, az asszonyra bízta, mit tesz. Felöltözött, a táskájában tette anyja naplóját, és elindult. Korán volt. Harvey, a mindig jókedélyűnek mutatkozó, kövér, ötvenes éveiben járó néger portáson látszott, szunyókálhatott még nemrég, bizonnyal a lift hangja ébresztette. Hangosan, széles mosoly kíséretében köszönt, miközben Jonathan Baker áthaladt a tágas, visszhangzó előtéren.

Könnyezett az utcán; szemét bántották az éppen felkelt nap éles sugarai, melyek itt-ott áttörtek a házak között, megcsillantak az ablakokon, megtisztították az útjukba eső felületeket a pirkadati szürkeségtől, akár a padláson összegyűlt, használaton kívüli tárgyakat a portól a rájuk fröccsenő víz. Csípős idő volt. Fázott. Felhajtotta bőrzsekije gallérját, mélyen a szemébe húzta kalapját, hogy amennyire lehet védelmet nyújtsanak a nem túl erős, ám metsző szél ellen. Egyik kezét a zsebébe süllyesztette, másikkal markolta görbe, tölcsérformájú Brebbia First Calabash Plum pipáját, ujjaival ernyőt képezve fölötte. A homok- fúvott, érdes gyökér apró kályhaként

melegítette a tenyerét. Magába merülve lépkedett. Elment a Madison Avenue-ig, ott, a Whitney Múzeum palaszürke, tetejére állított piramisra emlékeztető épületénél, jobbra fordult. Vöröses árnyalatot kapott a napfénytől a múzeum legfelső, előreugró emeletének síkjából középen csúcsosan kiemelkedő ablak, akárha egy beültetett ékkő vagy kidülledő, gyulladt Küklopsz-szem lett volna, a portál sarkán álló zászlórúdra felcsavarodott az csillagos-sávos lobogó, szabadon maradó végét libegtette a szél. Zárva találta még a trafikot a Keleti Hetvenhete- dik utca sarkán, ahol néha dohányt szokott vásárolni. Balra fordult, átment a Fifth Avenue-ra, aztán a Hetvenkilence- dik utcán be a Central parkba. Jobbra a fák között ki-kivillant a Metropolitan Múzeum homokszínű épülettömbje. Jártak már autók, de gyér volt a forgalom, többnyire korai kocogok jöttek vele szembe, vagy haladtak el mellette, meg néhány biciklis. Szavak kopogtak benne, anyja rövid mondatai, melyek olyan keresetlen egyszerűséggel, magától értetődően tudósítottak fegyverropogásról, sebesülésekről, halálról, mintha azok a lehető legtermészetesebb dolgok lettek volna, nem több annál, mint mondjuk, hogy az éjszaka után megvirrad, az ember fogat mos vagy éppen leugrik a boltba. Nem először szembesült háborúval. Emlékezetében élénken éltek a képsorok, melyeket Vietnam idején a televízióban látott: a bombázások, az erdők, melyek úgy kaptak lángra egyszerre, mint az benzinnel lelocsolt faszén a kerti grill- tűzhelyen, a vaságyakkal zsúfolt kórházi szobák, a bekötözött, mankóval bicegő, letargikus vagy éppen szemmel láthatóan szenvedő sebesültek, a repülőtér betonján álló négy hajtóműves, légcsavaros szállítórepülőgépek, melyek gyomrából sorban kerültek elő az egyforma koporsók, no és persze a háború befejezését követelő hatalmas tüntetésekre. Emlékezett Raymond Hartra, Bloomfield első hősi halottjára, aki tőlük nem messze lakott. Vékony, magas, izmos fiú volt, rövidre nyírva viselte sötétszőke haját, többnyire egy agyonmosott kék overált hordott meg Yankees-es baseballsapkát, methogy Jack Norman autójavító műhelyében dolgozott. Volt egy öreg Ford furgonja, azt bütykölte folyton az utcán, néha - ha jó kedvében találták - felvette őket, kölyköket, és csapott velük egy kört. A gyönyörű, nagymellű

Heather Jamesonnal járt, akiről ők, kamaszodó fiúk, mindannyian fantáziál- tak. Egyszer a McKay-fiúkkal meg is lesték őket, amikor egy késődélután a Golf Course-hoz vezető földút mellett, a bokrok között szeretkeztek a furgonban. Az ablakon át látszott Heather melle, fel-le ringott, gyüszűnyi bimbója kiemekedett a megszáradt juharlevélhez hasonló, barnásvörös udvarból. Az első női mell volt, amit látott. Beléivódott.

Már egy hete, hogy készülődök Mikulás-napra. Mint egykor, gyermekkoromban, most is levelet írtam neki. Öreg írógépemen kopogtam le, miközben újra a régi, viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál éreztem magam. A mama kavar- gatta a rántást, a tűzhelyen bugyogva forrt a fazék víz, én meg kockás iskolafüzetemmel magam előtt, gyötrődtem a levél megfogalmazásával. Kedves Mikulás! Újra és újra átéltem azt a régi pillanatot levélírás közben, talán még a számat is csücsörítettem hozzá. És azt hazudtam neked, hogy jó fiú vagyok, s nem én szedtem le a fák legmagasabb ágáról a madárfészkeket. Meg olyasmit, hogy szófogadó vagyok, és sose csentem el a mamától cukorra a pénzből, amikor a boltba küldött.

Nem tagadom, vannak nekem is apróbb bűneim, de ezeket megbántam, s megfogadtam, nem öntők többé tintát a tanítóm székére az iskolában, és hajnali misékre is eljárok ministrálni, mert senki se tudja olyan megindítóan rázni a csengettyűt Úrfelmutatáskor. Csak hallgass meg végre, Mikulás! Ne úgy mint tavaly, amikor szintén hosszú levelet írtam Neked, és kiraktam az ablakba a cipőmet is, de nem varázsoltál bele semmit. Miért haragszol rám, Mikulás? Azért, mert néhányszor kifiguráztalak, bozontos szakállad képzeletben meghuzigáltam? Ezt mind-mind szeretetből csináltam, hidd el nekem, és ne haragudj rám, édes Mikulás! Nem is sejted, hányszor nekiveselkedtem már, hogy megírjam Neked, mit szeretnék, mire vágyakozom, de aztán csak a papírkosárba dobtam a levelet, mert nem hittem a csodában. Tudtam, hogy csak nyiszlett Mikulás-figurák kerülhetnek legfeljebb a cipőmbe. Ezt a levelet azonban elküldöm, kopogtatok Nálad, öreg szakállas puttonyos, ne feledkezz meg rólam teljesen, hiszen jó fiú vagyok én, csak kissé mintha megöregedtem volna. Megkoptak és eívástak álmaim, nincs már kedvem megtréfálni a tanító urat a székére öntött tintával, nem verekszem az utcán diákcimboráimmal, és a cipőmet is, suszterhez kellene vinnem, de hát már egy öreg nyugdíjasnak ez se számít. A naptárt lapozgatva jutottál eszembe, kedves Mikulás. Névnapod látva felötlött bennem hirtelen, mi lenne, ha most újból írnék Neked? A címedre nincs szükségem. Nem kell postára vinnem a levelet. Csak az asztal sarkán hagyni, mint régen, vagy a stelázsira tenni a színes poharak mellé, ott meglátja a mama és ő elküldi Neked. Amikor az ő kezébe került, akkor mindig megkaptad. Csakhogy a mama már régen nem él, ugyan ki vinné el most a levelet, ha meg is írom? Hol, merre találhatnék újra Rád, öreg Mikulás, kedves barátom? Mert nagyon hiányzol nekem. Megmondom: nem is annyira az ajándékod, hanem a reménység, ami a neved varázsához fűz, és ha kimondom, mindig megdobogtatja a szívem. De azért elhozhatod az ilyenkor szokásos ajándékaid, a piros almát, a diót, a mogyorót, amit puttonyodban a jó gyerekeknek szántál. És ha úgy gondolod, akár virgácsot is hozhatsz, mint a krampusz, csak gyere el hozzám, hogy újra érezzem azt a régi pillanatot, amikor még hittem Benned és jóságodban, a mama kezét fogva.

Illés Sándor: Kedves Mikulás!

Kéretlenül és makacsul előfurakodott később az emlékezetéből a lehető legváratlanabb szituációkban. Például Raymond temetésén, miközben anyja és - mostmár nevelő - apja között feszengve hallgatta a papot, és le sem vette a szemét a sír mellett álló lányról, akit lélekzetellátóan gyönyörűnek látott a testéhez tapadó fekete ruhában, a napszemüvegben, ami alól folytak le arcán a könnyek, vagy évekkel később egy Lake Fisher Parkbéli kiránduláson, a középiskola utolsó előtti évében, amikor Jeannie Thorsen végre hajlandó volt vele a pet- tingnél tovább menni, s miután levetkőzött és feküdt előtte meztelenül a piroszöld kockás pléden, ő pedig leginkább almára emlékeztető, kicsi, kemény mellére tette a kezét suta, túlontúl óvatos mozdulattal, melyet meglassított attól való félelme, hogy valamit elront, hogy ha túl mohónak mutatkozik, a lány esetleg megijedhet, meggondolja magát, s megint veszteglésre ítéltetik a küszöbön, melyet átlépve - feszítő türelmetlenségben húzódó várakozása közepette úgy képzelte - a létezés egy új dimenziója tárul fel előtte, szóval ott és akkor is megjelent előtte Heather Jameson fel-le hintázó melle, és nem is tűnt el, be-beugrott az ügyetlen, kapkodó szeretkezés közben is. Raymondot mindenki szerette, olyan mindig mosolygó arca volt, kicsit hasonlított rá később a Hairben a Claude Bukovszkit alakító John Savage, csak neki más rendeltetett, mint a filmbéli Claude-nak, azt beszélték, valahol Hanoi mellett esett el. Szinte az egész város elment a temetésére. Egy kitüntetésekkel teleaggatott, hosszúkás, faarcú őrnagy mondott beszédet a zászlóval letakart koporsója mellett hazáról, áldozatról meg hősiességről. Volt díszsortűz, utána az összehajtogatott zászlót átadták Raymond anyjának, aki hangosan sírt, és ketten támogatták, hogy össze ne essen. Szóval Jonathan Bakernek volt valamiféle fogalma a háborúról és hozzá kapcsolódó érzése is, ám azt kellett tapasztalnia, ami most eltölti, az egészen más. Mert bármilyen szomorú volt látni Raymond Hart jajgató anyját, belegondolni, hogy soha többé nem látja elsuhanni az utcán a kopott Ford furgonban, bármilyen képeket mutatott is a televízió, bármilyen riasztó részletet kapott el a felnőttek beszélgetéséből, amint aggodalmas arckifejezéssel a híreket tárgyalták, azért nem volt sokkal másabb, mint a mesék, bele lehetett élni magát az embernek, át lehetett érezni, ám közben mindig megmaradt a bizonyosság, az egy másik, távoli világ, s ezzel együtt a biztonság is, a tudat, nem érheti baj. Most azon kapta magát, hogy szorong. Fura módon mintha az a harc nem régen és távol zajlott volna, hanem most és benne. Amikor olyan szituációk idéződ- tek fel benne a naplóból, melyekben anyja meg a férfi, akit immáron az apjának nevezett - csöppnyi bűntudattal a másikkal szemben, akit eddig annak tudott -, élete veszélyben forgott, finom remegés futott végig a gyomra tájékán, torka elszorult, mint mikor olyan filmet néz az ember, ami felzaklatja, s legszívesebben belépne a vásznon megjelenő világba, segítene a szereplőknek, óvná őket. Nehezen viselte, menekülésképpen elhessegette magától a képeket, ám újra és újra előbukkantak.