Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-11-11 / 228. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Elemző 2005. NOVEMBER 11. Elveszett illúziók György Zsombor Az erős nyugat-európai "Köztársaság" megingathatatlanságába vetett illúziók odavesztek. Kiderült, hiú ábránd, hogy a tenger vagy éppen a szögesdrót túloldalán csak a szabadság és a jólét vár. Elérkezett az idő, amikor már Párizsban is azt mondják, hogy Franciaország nemzettudata csapdájába esett, a teljes szétesés fenyegeti. Dehogy merre van a vészkijárat, azt sem ők, sem pedig az ország vezetői nem tudják. A megszólalókból az elkeseredettség hangja szól, noha ők is sejtik, hogy valójában a Nyugat hívta ki maga ellen a sorsot. Jobb- és baloldali kormányok váltották egymást, akik az ipart egyre csak duzzasztották. Ehhez pedig szükségük volt azokra, akik a franciák számára kényelmetlen munkát is elvégzik. Aztán a hetvenes évek végére az üres munkahelyek elfogytak, éhes szájból viszont annál több lett, hiszen az egykori afrikai gyarmatokról érkezett bevándorlók családjukat is elhozták Francia- országba. Hasonló folyamat zajlott le közben szerte a Nyugaton. Azok a fiatalok, akik az eltelt két hét alatt fél Franciaországot lángba borították, többnyire a nyolcvanas években születtek, akkor, amikor szüleik már rég leszámoltak az illúziókkal. Az oktatás és az egészségügy színvonala egyre csak romlott, a bűnözés rohamosan terjedt, s felnőtt egy generáció, amelyiknek már semmi nem bír értékkel. Igaz, ez nem is érdekelt senkit, amíg a problémát a szőnyeg alá lehetett söpörni. Az Egyesült Államok feketék lakta negyedeiben hol itt, hol ott lobbantak fel hasonló lázongások lángjai. És ugyan az amerikai feketék története különbözik Nyugat-Európa észak-afrikai vagy arab, török bevándorlóinak, vendégmunkásainak históriájától, de a szociális helyzetük, társadalmi kilátásaik, s viszonyuk a többségi - fehér-európai - társadalomhoz Szabadság, egyenlőség, testvériség - a francia büszkeség alapját jelentő fogalmak a peremvárosokban egy érthetetlen, ezért inkább eltaposandó filozófiát szimbolizálnak. Oly korban élünk hát, amikor a rendbontók nemcsak a gyorséttermeknek és a bankoknak mennek neki, hanem miközben szüleik a békéért imádkoznak, ők templomokat, iskolákat is habozás nélkül felgyújtanak. Nem forradalomról van szó, hiszen nincsenek "szent" eszmék, csak pusztítás és szellemi üresség. És minél nagyobb a válság, ők annál elégedettebbnek érzik magukat. Egyvalami tarthatja őket csak féken: a retorzió veszélye. A Champs-Élysées-n vásárló párizsiak az első napokban próbáltak tudomást sem venni arról, mi zajlik a külvárosokban, ma már azonban a többség a hadsereg bevetését követeli. Nyugat- Európa államai riadót fújtak, a politikusok pedig nem tartanak már a tabukat döntögető kemény kijelentésektől sem, hiszen tudják, csak radikális lépésekkel segíthetnek a több millió bevándorló^ nagyon hasonló. Ezek a fejlett országok évtizedek óta próbálnak megoldást találni a fél évszázada volt gazdasági követelmények - értsd: az akkori munkaerőéhség - következményeire. Tökéletes megoldás nincs. Amerikában a korábbi liberális politika ért el eredményeket. Vannak az integrálódást segítő intézmények és törvények. Még helyzetén, s őrizhetik meg ezzel együtt hazájuk stabilitását. Vészhelyzet van, hiszen a nagyvárosok külterületei gettó- sódnak, az életkörülmények mindenhol egyre romlanak. Magyarország legalább ezen a téren időt nyert, ám úgy tűnik, a budapesti vezetés valójában képtelen tanulni a hibákból. Figyelmeztető jelek pedig nálunk is akadnak bőven, jó néhány pesti utcán például már most is szinte életveszélyes sötétedés után végigmenni. A helyzet pedig csak romlani fog, hiszen az ázsiaiak beáramlása folyamatos, s már az itt élőknek sem jut elég törvényes munkalehetőség. A romák helyzete pedig talán még; aggasztóbb, hiszen léteznek a társadalmi előmenetelt támogató, pozitív diszkriminációt bevezető törvények. Európa nagy államai viszont mintha adottnak vették volna, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi, a mindenkire egyaránt érvényes kötelességek és jogok eleve felemelik a bevándorlók mikro-társadalmait is. Pedig tudták, ez nem működik így. Igazán csak akkor kaptak észbe, amikor Hollandiában egy Németalföldön született marokkói eredetű fiatalember megölte Theo van Goghot. A filmrendező vallását gyalázta, állította, azzal, hogy bemutatta a nők helyzetét a hollandiai muzulmánok között. Franciaország gettóvá lett elővárosai meg két hete égnek. Aki ezekre a dolgokra igazolást talál bármilyen incidensben, mentegetné a gyújtogatókat, rossz útra tévedt. A gyilkolásra, rombolásra, megfélemlítésre, más kisemberek veszélyeztetésére nincs magyarázat. Nem indokolja a munkanélküliség, a hiányos iskolázottság. Nem menti fel a fehér rendőr esetleges brutalitása, sem a sarki boltos arab- vagy afrikai-ellenes előítéletessége. Ezért azt gondolom, hogy a francia hatóságok ésszerűen döntöttek. Akkor is, amikor a kijárási tilalom helyi elrendelését is lehetővé tették. A többség politikai intézményeinek viszont szakítaniuk kellene a régi dogmákkal. Talán nem igaz, hogy a gettólakókat csupán bőrszínük, vallásuk különbözteti meg a "fehér franciáktól". Felülvizsgálhatnák a híres-hírhedt fátyoltörvényt. Ez feltehetően nem vált be. Az iszlám aligha helyezhető egy polcra az európai felekezetekkel. Másképpen szertöbbségük semmivel nem lát több jövőt maga előtt, mint a francia elővárosok egyébként a magyar cigányoknál gyakran sokkal jobb körülmények között élő lakói. Nem véletlen tehát, hogy ezek a kihívások Európa más országaiban immár a választási kampányok legfőbb kérdései között szerepelnek. Igaz, a komoly össz-európai vitához Somogyi Ferenc magyar "külügyminiszter" is hozzászólt, részéről azonban csak annyira futotta, hogy sajnálatosnak nevezte a franciaországi zavargások folytatódását. S ha a Magyar Köztársaság kormánya megőrzi ezt az "éleslátását", akkor már most elkezdhetünk komolyan aggódni. (Magyar Nemzet 2005. november 9.) vezi hívőinek életét, családi struktúráit is. A különbözőség elismerése és a társadalmi mobilitást segítő intézmények együtt javíthatnak a jelenlegi állapotokon. Nem véletlenül vált az Egyesült Államokban a feketék története és kultúrája az iskolai tananyag részévé. A kérdés tehát, mi mond csődöt: az integráció vagy az asszimiláció? A beolvadás, a kulturális egyöntetűség, a jogok egyenlőségén alapuló olvasztótégely sehol sem működik. Kanada ezért a "salátástál" modelljét választotta. Abban ugye a különböző színű, ízű alkotórészek jól megvannak, s együtt alkotnak kívánatos egyveleget. Kérdés az, képes-e erre a változásra a francia politika? Már csak azért is, mert ez nem csak francia ügy. A médiavezérelt társadalmakban a hasonló jelenségek gyakorlatilag nem szigetelhetők el. Az ellenségesség légkörét amúgy is érző muzulmánok hajlanak a radikalizmusra. A tévék közvetítette lángok gyorsabban terjednek a járványoknál. Két lehetőséget látok. 1. A távoli fényekről azt gondoljuk, hogy soha nem érhet el ide a tűz. Illetve azt, hogy ideje bezárkózni, kizárni a másság "veszélyes elemeit". 2. Tudatosítjuk, országunk nem lesz örökké olyan egyszínű, mint ma. Jönnek bevándorlók, migránsok, más kultúrájú csoportok Délről, de Nyugatról is. Azért, mert szükségünk lesz rájuk. És vannak saját gettóink is. Ahhoz, hogy ott ne legyenek a franciaországinál sokkal rosszabb állapotok, alig tettünk valamit. Most Franciaországban égnek a gettók utcáin az autók, a boltok. (Népszabadság, 2005. november 9.) A lángok terjednek Miklós Gábor Az integráció mintamodellje nem működik. Párizs elővárosainak lángjai alaposan rávilágítottak erre a helyzetre. Lángolnak az autók Belgiumban, és átterjedhetnek más európai államokra is. Most. Hasonló esetek voltak más országokban is. Angliában a dél-ázsiai muzulmán bevándorlók negyedeiben nagyon hasonló vandál rombolások, összecsapások történtek. És akkor még nem beszéltünk Amerikáról...
