Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)

2005-07-15 / 211. szám

18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom Balra nyugszik a nap (18.) Técsy Sándor Az utolsó nyári szünidő Egy héttel a tanév befejezése előtt a táblán megjelent egy hatalmas O. Más­nap egy I, aztán C, majd A: 0; 10, CIÓ, ACIÓ, RÁCIÓ, AKÁCIO, itt már mindenki eksztázisban volt, valaki virágokat vagy szíveket rajzolt, és ott volt öles betűkkel a várva-várt VAKÁ­CIÓ! Ez minden évben megismétlődött, minden iskolában, ahol csak megfordul­tam. De a 11. osztály végén valahogy más íze lett a szónak. Mindenki ujjon­gott, mert vége lett a tanévnek, de ott ólálkodott a nagy kérdés: Mi lesz to­vább? Volt egypár ember, akiről tudtuk, hogy csak kémiára, matekre vagy fizika szakra megy, mert évek óta ezen tár­gyakban jeleskedett. Volt, akire a Test- nevelési Főiskola várt. Volt, aki dolgoz­ni ment. Volt akit már kinézett a Párt vagy a Szeku, és megfelelő tanintézetbe küldte. Hallgattam a terveket, fogal­mam sem volt, mi lesz velem. A nővé­rem külkereskedelemről álmodott. Nyelveket tudott, magyar, német, ro­mán, és Anyutól egy jó adag francia. Én már túl voltam Apámmal egy beszélge­tésen: "- Megpróbálom a Színi­akadémiát." "- kurva egy pálya, kérdezd meg Ibi nénédet." "- De akkor mi mást?""- Semmi mást. Menj el, vedd ki a kétségedet (ez egy jó marosmentí kife­jezés volt). Én százszázalékban támo­gatlak, mert ha nem próbálod meg, egy életen át tűnődsz, mi lett volna..." (Amikor alakult a Székely Színház, Apámat megkörnyékezték, de állator­vos maradt. Pedig senki nem lett volna nála job az Úri Muri-ban.)"- Még vala­mi: ha nem sikerül, ne gyere a \ államra sírni." így hát elkezdtem a felkészülést. Versek, drámai gyakorlat, a többi kö­zépiskolai anyag volt. Marosvásárhely viziváros volt. Egy apró, régi strand, egy új, olimpiai mére­tű medence, a Ritz-fürdő, és a város fel­ső végén a "Vikkend", ami a Week-end Telep flekkenfalvi változata volt. A Ma­ros egy holtága partjain kisebb-na- gyobb, magán- és vállalati csónakházak, vendéglők, mititei, flekken, sör/- bor/pálinka. A Hajóvendéglő egy zátonyrafutott nagy bárka fedélzetén működött. Ha valaki felmelegedett, vagy minden pórusán jött ki már a sör/bor/pálinka, egyszerűen átvetette magát a korláton, és rövid úszás után le­hűlve töltötte magába a sört/bort/pálinkát. Lehetett bérelni ka­jakot (soha nem tudtam megtanulni), kenut. Az én kedvencem a guruló üléses szkiff volt. A Bolyai öreg pedellusa adott egyet, amin feleveztem a Maro­son vagy nyolc kilométert a kis gátig, onnan vissza a telepre. Ha nem egyedül mentem, kértem egy bárkát. Be lehetett húzni a Holtágba, és csodálni a nyüzsgő viziéletet, a vizen ringó távirózsákat, a levelekről leselkedő békákkal. Lelehe­tett heveredni a fűbe, csak sajnos, a szenvedély tetőfokán elkezdtek csípni a hangyák. Ahol homokos volt a part, ott mindenki látott a szemközti Cement­lapoktól. (Ez egy harmincméternyi, le­fedett partrész volt, a gát északi részén, a helyi intelligencia számára amolyan Lukács-fürdő.) Úgyhogy meg kellett várni az estét, vagy enyelegni a bárka aljában. tömegek, és a mintegy várárokkal kö­rülvett szigeten a gőgös "elit". Az egyet­len normális ember Király Károly volt, Ceausescu későbbi nemezise, Kovászna Megye első titkára volt, egyszer meg­mentette a bőrömet. Lógatta a lábát a vízbe, én ott eveztem el, aztán félórás csevegés után felajánlott egy hideg sört. Elfogadtam, kikötöttem, mert megérte látni az elvtársak sunyi pillantásait. Az egyik riasztotta a szekust."- Velem van" - mondta Király. A szekus jól megné­zett, de eloldalgott. Ez már későbbi eset volt. Esténként séta a városban, izgatott tervezgetések, talán utolsó találkozás barátokkal, akik aztán eltűnnek egy tá­voli város egyetemén, majd elfoglalják a helyüket egy még távolabbi városban. A cél az volt, hogy a magyarok szóród­janak szét, aztán jöjjenek a moldovai vagy havasalföldi pasák. A Színiakadé­mia egyik előnye az volt, hogy bárhová szerződtetnek, magyarlakta helyre ke­rülsz. Még ott volt Szováta, a Medvető, a Tivoli vendéglő, ahol vacsora előtt fe­A Telep mindig zsúfolva volt, a ven­déglőnél hosszú sorok. A jég hamar el­fogyott, úgyhogy a későn jövőkről és csontról szóló latin mondás "Tardem venientibus pischwasser"-re módosult. A Teleppel szemben volt a Partszi­get, itt az elvtársak napernyők alatt hű- söltek, pincér hozta nekik a hideg, párás Tuborg sört, a csemeték a léghűtött te­remben pingpongoztak, nemsokára mo­torcsónak és vízisí is megjelent. Ott volt a kommunizmus összes hazugsága. A pischwasserért tolongó széles dolgozó Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! nyővizet, utána dobrudzsai fehér Murfatlar bort ittunk, hallgattuk Fogarassy Gyurit énekelni, aztán a holdfényben visszasétáltunk a szerpen­tinen a Telepre. Apám helyettesítette az ottani állatorvost, kapott egy vendég­szobát, ingyenbejárással a tóra, vendég­lői étkezést, ő visszament a magyarosi hegyen a körzetébe, és az előnyöket én használhattam ki. Egy lépésre volt a Gomba vendéglő, Ödike, a hermafrodi- ta szakács, és a cigányzenekar, élén Ku- tyussal, a prímással. A hangos beszélő­ből az ablakom alatt Aznavour "II faut savoire"-ja szólt. Voltam arrafelé, 35 év után, semmi és senki abból a világból nem maradt. * * * Megpróbálok összeollózni egy tablót, arcokat, emlékeket a 11 évből: Mandel Gyuszi, elemitől a haláláig barát, az Aszódi házában emlékeztünk, 2000 nyarán. Ez volt a maszek érettségi talál­kozó. Hompoth Ilike, elsőből, az első "sze­relem". Szász Öcsi, aki melós lett, és negyven évesen úgy tudtunk hülyülni, mint nyolcévesen. 2005. JÚLIUS 15. Győry Berci, aki bunkert ásott az ud­varukban, telefont szerelt bele, 12 éve­sen. Sajnos, a telefont utcai telefonok részeiből. Majdnem lebuktunk. Kovács Barna, az író Kovács György fia, először csámcsogtunk Karinthy Fri­gyes humorán, a bukaresti garzonlakása volt az oázis a katonaság alatt. Ughy Miki, nyolc évvel idősebb ná­lam, évekig kimaradt, aztán egy osz­tályban folytattuk. Láttam a Küküllőben kézzel halászni. A nagy mutatvány: betömött egy zsemlét a szá­jába, egyben, aztán csukott szájjal meg­rágta és lenyelte. Oláh Anikó, a legpiszébb orrú lány, akit valaha láttam, akibe mindenki sze­relmes volt, gyerekkori szerelmével összeházasodott, nem sok szerencsével, aztán találkoztunk, de kiittam magam a kapcsolatunkból. Késő, de bánom. És vége volt, lezajlott a ballagás, a nő­vérem elutazott Bukarestbe. Ki sem ne­vették, úgy lökték vissza a papírjait. A Külkereskedelem nem a mi pedi- grénkhez volt szabva. Ez letörte, de Apám megvigasztalta, hogy jövőre talál valami kiskaput. Ilu beállt a Közüze­mekhez, egy irodába. Egy este, már ősz volt, mentünk mu­ri után haza. A kirakatban volt egy feke­te pulóver, megjegyeztem, hogy lennék a gazdája. Másnap mikor hazajöttem a főiskoláról, ott volt, becsomagolva, az asztalon. Apám Nyaradmagyároson volt kör­zetben, hazajárt a busszal, vagy mi mentünk ki hozzá. A rendelő udvarán csermely folyt át, nyáron is volt benne víz. Ástam egy gödröt, kétszer másfél méter, 60 centi mély. A víz meggyűlt benne, megmelegedett, s én feküdtem benne, mint a bivaly, a parasztok nagy örömére. "- Nálam is kéne kutat ásni" - mondta az egyik."- Doktor úr, a fia úgy ás, mint egy kubikos"."- Nézz oda, em­ber, mint egy medve". És vártak soruk­ra a tehenükkel, és élvezték az ingyen­cirkuszt. Magyaroson felvágtam a rendelő tű­zifáját, zsebpénzt kaptam, ha asszisztál­tam műtéteknél, szalonnát ettem, finom kenyeret, friss tejet mellé, élveztem az Apám pulykáit, disznóit, leszerződött, hizlalandó borjúját, lovagoltam a te- nyészcsődörön, míg egyszer majdnem ledobott, belegyűrt egy szénakazalba, nem tudom, hogy maradtam a hátán. Aztán korán vissza, haza, mert kezdő­dött a felvételi. Anyám nem járt ki, nem vonzotta a falusi élet. Elvolt a könyveivel, az Élet- és Tudománnyal, a Ludas Matyival, a Kossuth Rádióval. Ki-kimentünk Marosszentgyörgyre, tíz perces buszo­zás, és sóstó, mint Szóvátán. Az érettségin túljutva maradt egy kis szorongás, a Színiakadémia nagy vár­nak tűnt, de eldöntöttem, hogy túljutok a falon. Korai időpontra tették a vizsgá­kat, hogy ha valaki kiesik, legyen ideje máshol próbálkozni. Eldöntöttem, hogyha nem sikerül pincér leszek. Lát­tam elégszer, hogy kell csinálni, és Siklódi, a volt maszek vendéglős nevet­ve megígérte, hogy felvesz. Mi a fene, gondoltam, legalább nem költőm a fizetésem piára. L______ (Folytatjuk)__________

Next

/
Thumbnails
Contents