Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-07-15 / 211. szám
16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Elemző 2005. JÚLIUS 15. Elemzett hír Harmincnyolc halott, 700 sérült a londoni robbanásokban Július 8. Harmincnyolcán haltak meg a Londont ért minden eddiginél súlyosabb, csütörtök délelőtt elkövetett robbantásos merényletsorozatban, a sérültek száma eléri a hétszázat - közölte a Scotland Yard. A londoni rendőrség esti ösz- szesítése szerint a földalattiban bekövetkezett három robbanásban összesen 35- en vesztették életüket, és két további személy a London belvárosában, a British Museum közelében felrobbantott emeletes városi buszon halt meg. A brit rendőrség továbbra sem tudja, hogy ki a felelős a merényletsorozatért, de vizsgálja azt a bejelentést, amelyben egy eddig ismeretlen, magát az al-Kaida európai szárnyának nevező csoport vállalta a terrortámadást. (MTIIindex.hu) A londoni szín Füzes Oszkár Ha valóban az al-Kaida müve a londoni akció - és minden jel erre mutat -, akkor több reménynek és illúziónak vége. Némelyikért kár, más részüktől éppen ideje volt búcsút venni. Nem az volt váratlan, hogy a magát iszlamistának nevező globális terroristahálózat lesújtott a brit fővárosra - London évek óta tudta, hogy célpont. Hiszen Tony Blair az amerikai elnök leghűbb és legtevékenyebb szövetségese azokban a háborúkban, amelyek különféle nyílt és titkos harctereken zajlanak az al-Kaida és a Nyugat között. Es Blair egy nappal korábban még fényes nemzetközi diadalt ünnepelhetett, London elnyerte a 2012-es olimpia megrendezésének dicsőségét. Másnap reggel az ellenség London tudtára adta, egy éjszakát sem aludhat nyugodtan az addig hátralévő hét bő esztendőben. De Madrid után újból tudtunkra adták azt is, hogy a terrorizmus elleni globális háború messze áll a győzelemtől. Az al-Kaida változatlanul kész és képes nagy kaliberű, hatásosan tömeggyilkos akciókra ott is - netán főleg ott? - ahol minden emberileg elképzelhető elhárító intézkedést betartanak, és több évtizedes gyakorlatuk is van a terrorral szembeni harcmódokban. Hiszen London ilyen. Na most: ezek szerint szinte csak az al- Kaida kénye-kedvén múlik, hogy hol és mikor kell rettegni? Ezek szerint hiába az afganisztáni és az iraki hadviselés, hiába a tényleg világméretű titkosszolgálati és kommandós együttműködés, Oszama és csapata nem gyengül? Innen két logikai elágazás van, mindkettő elég ijesztő. Az egyik az, hogy az eddig megtett terrorellenes lépések nem elég hatékonyak, nem elég átfogóak és nem elég jók, tehát szigorítani kell őket. Közvetve erre utalt az Európai Unió belügyi biztosa, meg a NATO-tanács is tegnap este, amikor végre érdemi kémkedési adatcserét ígértek egymásnak, és gyors reagálású antiterrorista egyeztető csoportokat terveznek. (Közbevetés: mire vártak eddig, hiszen már az amerikai és a madridi merényletek után is fogad- koztak.) Am ha most tényleg "hatékonyabbak" lesznek, akkor vajon nem kell- e majd az eddiginél is jobban féltenünk egyes szabadságjogainkat? És tényleg kénytelenek leszünk egyre többet áldozni a biztonság (a félelem) oltárán, pénzben és emberi erőben nyilván, de talán jogban és mozgási szabadságban is? Szerkesztette: Czika Tihamér S hol ennek az "önkéntes" áldozatnak a határa? 2001. szeptember 11. után Európa egy ideig azzal áltatta magát, hogy az ő (a mi) barátságosabb, átfogóbb, puhább politikája 1. elkerülhetővé teszi az iszlamisták haragját, 2. tartósabb, megalapozottabb eredményeket hoz a terror visszaszorításában, mert a katonainál jóval szélesebb eszközöket használ, és megpróbálja elejét venni a terrorizmust okozó (ürügyöző) áldatlan állapotoknak az iszlám világban. Egyelőre egyik várakozás sem teljesült, sőt. Akkor jöhet a másik logikai elágazás: lehet, hogy majdnem minden, amit eddig a terror megfékezésére tettek, eleve téves és kudarcra ítélt? Kínálkozik válasznak az igen, de ebben az ügyben a kudarcnak is legalább két arca van. Az már biztosnak látszik, hogy az Irak elleni háború (legyen bármilyen indokolt több más szempontból), a terrorizmus elleni harcnak sokkal többet ártott, mint használt. Az al-Kaida remek ellenállási terephez és utánpótlási medencéhez jutott Irakban, ahol azelőtt nem volt kimutatható szerepe. Az is biztosnak látszik, hogy Afganisztánban nem sikerült fölszámolni, talán megtörni sem Oszama bin Laden szervezetét. Csak a tegnapi események - az egyiptomi nagykövet megölése, az üzbegisztáni terroristaper - tovább igazolják, hogy valami nem stimmel ebben a legújabb világ- (védő)háborúban. A kudarc másik arca: nem javult, sőt romlott az iszlám és a Nyugat általános viszonya. Nemcsak az államközi, nemzetközi síkon, hanem azokban a hétköznapokban is, ahol nyugatiak és muzulmánok élnek egymás közelében. A kölcsönös félelem mélyül, és minden egyes terrortámadás egyik célja pontosan ez. A londoni különösen alkalmas szín: itt vi- lágvárosnyi muzulmán is él, eleddig szinte példás békében, sőt otthonosságban a többiekkel. Néhány órával a merényletek után már sok londoni muzulmán szervezet jelezte: félnek. Azt pedig jelezni sem kellett, hogy a többiek is félnek a muzulmánoktól. Ha Madáchot idéztük a címben, akkor kell-e mondani: ami történt, az megint az Ember tragédiája. Nem látni még, a bízva bízzák. (Népszabadság, 2005. július 8.) Védtelenül Zöldi László Ismét bebizonyosodott, mennyire védtelenek az európai nemzetek. Londonban hónapok óta másról sem beszélnek a politikusok és a rendőrök, mint a várható terrortámadásról, a gyilkosok mégis újra elérték céljukat. Most néhány napig rájuk irányul a figyelem, találgatások homályába burkolózik a világsajtó, az amerikai és európai nagyvárosokban emelik a riadókészültséget. Aztán bekövetkezik majd, amit a madridi merénylet után egyszer már megtapasztalhattunk. Átmeneti szünet után mozgásba lendül a halálgépezet, és a fanatikusok ismét lesújtanak, talán éppen ott, ahol a legjobban várják. Az újabb merényletek tehát máris borítékolhatok. Tudtuk ezt Madrid után is, csak az nem látszott világosan, hol robbant legközelebb a láthatatlan ellenség. A jövő nem sok jóval biztat. Néhány fontos esemény eleve kizárja a nemzetközi enyhülést. George W. Bush és Tony Blair újra bizalmat kapott a választóktól, katonai és politikai erőfölényük birtokában továbbra is az amerikaiak döntenek az igazán fontos dolgokról, semmiféle fordulat nem körvonalazódik az iraki konfliktusban - miért is változna bármi is a nagyvilágban? Joggal vetődhet fel a kérdés, voltaképpen mit akarnak elérni a gyilkosok. Nem többet és nem kevesebbet, mint a politikai merényletek végrehajtói immáron évszázadok óta. Felhívni a figyelmet harcuk igazságosságára, fájdalmat okozni a hátországban élőknek, megrettenteni, eltaposni, leigázni az ellenséget. Még az időzítésre is gondosan ügyeltek. Van érzékük a koreográfiához, ha ördögi módon is. Akkor robbantottak, amikor éppen megkezdődött a G8 tanácskozása. Vagy ha jobban tetszik, a Londonnak ítélt olimpia feletti általános örvendezés másnapján. Akkor, amikor Észak-írországban végleg összeomlott a békefolyamat, és a káoszt tetézte, hogy egy ideig az IRA szerepét sem zárták ki a hatóságok. (A madridi merényletek után pedig az ETA-t nevezték meg Aznarék.) Az időzítéssel kapcsolatban figyelemre méltó az antiglobalisták gyors kimúlása a napi hírekből. Amikor lecsaptak az erőszak valódi mesterei, és halottak, sebesültek borították be a londoni utcákat, már senki nem beszélt az afrikai éhezőkről. A londoni robbantás további tanulsága, hogy tabudöntögető korunkban immáron minden lehetséges, lassan semmire nem kapjuk fel a fejünket. Megbolondult az egész világ. Ötven ember életét veszti Irakban? Mintha mi sem történt volna. Merényletek Madridban, Londonban, az oly békésnek hitt Európában? Megcsóváljuk a fejünket, és tesszük tovább a dolgunkat. Nincsenek már politikai és erkölcsi tabuk, a globalizált világban mindent lehet. Mozlim ellenálló végzi ki mozlim foglyát, továbbra is gyilkolják a megszálló amerikai katonákat, felrobbantja magát valahol egy palesztin, csecsen vagy iraki szunnita? Lassan már a legszörnyűbb tetteknek sincs hírértéke. (...) Az emberek, éljenek a világ bármely részén, soha nem fogadják el a céltalan, nyers erőszakot. Éppen ezért az efféle merényletek spontán európai összefogást eredményezhetnek, és a gyilkosok éppen azokat idegenítik el, akiket pedig minden körülmények között meg kellene nyerniük, ha nem válaszcsapásban, hanem győzelemben gondolkodnak. Az európai közvélemény bizalmát eljátszották. Madrid és London után nemet kell mondani mindenfajta illúzióra. A kontinens népei nem támogathatják azokat, akik holnap vérbe borítják városainkat. És ez még akkor is így van, ha mindannyian tudjuk, hogy a bűn nem ismer országhatárokat, és európai, amerikai politikusok is hasonló fájdalmakat okoznak világszerte. Csakhogy az erőszak természeténél fogva önálló kategória - az egyik vérengzéssel nem mentegethetjük a másikat. Nem mondhatjuk azt, hogy a mi halottaink emlékét a ti halottaitok vérével pecsételhetjük meg. Ha elfogadnánk ezt a logikát, nemet mondanánk mindarra, ami az embert emberré teszi, s ami nemzeti hovatartozástól, vallási meggyőződéstől függetlenül nemes és jó bennünk. (Magyar Nemzet, 2005. július 8.)
