Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-09-02 / 218. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. SZEPTEMBER 2. Balra nyugszik a nap (25.) Técsy Sándor "Mert helyettetek loptam, csaltam, csakhogy nem öltem..." Senki nem születik gyilkosnak, de bárki azzá válhat. Eljön a perc, a pillanat, mikor az agyban beáll egy rövidzárlat, és már nincs anyai szó, nincs tízparancsolat, nincs semmilyen parancsolat, csak a ragadozó állatba beprog-ramált vágy, hogy kiolts egy életet. Az én életemben 18 évesen jött el a gondolat, hogy végzek azzal az emberrel, akinek valami köze volt a nővérem öngyilkosságához. Persze, hogy nem volt bizonyítékom, persze, hogy egy öngyilkos sajátmaga felelős a haláláért, de abban az elmeállapotban nem mérlegeltem, csak a bosszúvágy vezetett. Es a jósorsom mentett meg attól, hogy egy pillanatnyi elmezavar örökre elrontsa az életem, a szüleim életét. A temetés másnapján a kutyák is/n- nyúan acsarkodtak. Nagy neheze n magamhoz tértem, a kapunál két idegen állt. "Técsy doktort keressük". "Menjenek a francba!". "Militia" - mondta a román. "Akkor menj a tapintatlan anyádba" - mondtam románul. Erre jött ki apám. "Bejöhetünk? Csak egy pár kérdésem van" - így a magyar. "Mars hátra" - mondta apám. A kutyák az udvar végéből mutogatták az agyaraikat. A két idegen bemutatkozott. Nyomozók voltak. Azért jöttek, hogy megtudják, "Ki adta a mérget az elhunytnak". Az elhunyt jelző a nővérem kapcsán még idegenül csengett. Meséltek leltárról, felelősségről, hogy kell bezárni egy gyógyszerszek rém t. Apám felállt "Most én mondom, hogy tapintatlan parasztok. Menjenek ki innen "Ahogy a kapu becsukódott, a kutyák újra ott hörögtek. "Ha valaki meg akar halni, azt senki nem tudja megállítani. Addig próbálja, amíg sikerül" - mondta apám. "Ezek a barmok azt kérdik, hogy én adtam-e a mérget a lányomnak?" és a düh könnyei folytak az arcán. Ez az incidens csak olaj volt a tűzre... Minket gyanúsítanak, s az a szemét röhög az egészen... Másnap este zsebre tettem a rugóskésemet, lesétáltam a főtérre. "Vigyél Lavottához" - mondtam a taxisnak. "Mit akarsz, Sanyi?" - régi haver volt, Nagy Árpi, eljött az első szereplésemet megnézni, apámat, anyámat ezerszer szállította haza. "Semmit, magánügy". "Hülye vagy, bajba kerülsz" "Már bajban vagyok". Megérkeztünk. Csengettem, semmi válasz. Az ablakban fény volt. Megkerültem a tömbházat, a hátsó bejárat nyitva. Mint egy alvajáró mentem fel az emeletre. Az ajtó nem volt bezárva. Ott voltam a lakásban, kezemben a késsel. Lassan végigmentem a házon, mindenhová benéztem, Lavotta sehol. A torkom száraz volt, szólítani akartam, de csak valami rekedt suttogás jött ki. "Kimehetett cigarettáért" - gondoltam. Lementem, hogy megvárjam. Mikor kiléptem az ajtón, két milicista várt. "Velünk jön" - mondta az egyik. "Hová?" "Velünk jön ismételte meg a másik. Árpi ott volt a taxival. "Mehetünk vele?" "Ha maga fizeti". Felvittek a rendőrségre, elvették a személyazonosságimat, a "bulletint". Egy félóra telhetett el, utánam jöttek. A kapitány az asztalnál ült. Ha jól tudom, Mezőbándról való, nagy szögletes arcú ember, péklapát nagyságú kezekkel. "Ülj le". "Mit akartál próbáld meg boldogítani őket. Megérdemlik, rászolgáltak. Ha valaki hibás, azt mi kiderítjük. Te törődj a magad dolgával". Becsukta a kést. "Tedd el. ígérd meg, hogy csak almát vágsz vele. Ne add a nagyot, csak egy kölyök vagy. Menj haza, várnak". Á Milícia előtt ott várt a taxi. "Mi van Árpi? Nincs fuvarod". "Majd lesz. Egyszer leteszlek a Legelő utcában. Ne foglalkozz hülyeségekkel, Sanyi. Nem éri meg". (Ez a "ne foglalkozz" az egyik legtipikusabb vásárhelyi szólás, megszámlálhatatlan értelemmel. Most megmosolyogtatott.) "Mivel tartozom?" "Több tisztelettel" és visszarobogott, le a városba. Ápám ébren várt. Vizsgálódva nézte az arcomat. "Tudod, hogy lecsukhattak volna?" "Tudom, de nem érdekelt. Az a kapitány az nagyon tisztel téged". "Én is őt" - mondta apám. "Feküdj le, holnap is van nap." Megöleltük egymást, mikor bement a szobájukba, láttam, hogy anyám fenn van. Megpusziltam. Lavottánál?" "Semmit, meglátogattam". "Ürítsd ki a zsebeidet". Kitettem az asztalra a kést. Kipattintotta. "Ez honnan van?" "Az ószeren vettem. Csak megnézett. "Ide hallgass, Lavotta telefonált a szomszédjától, hogy megakarod ölni. Hogy ott ólálkodtál egész este, felforgattad a lakást, alig tudott elmenekülni". "Nem igaz, odamentem, csengettem, bementem hátul, egy ujjal nem értem semmihez". "Tudom" - mondta. Aztán nagyot sóhajtott, nagyot káromkodott. "Miért kellett ez Sanyival megtörténjen? Gyerekkori barátom, együtt jártunk a Kollégiumba. A legrendesebb ember a földön. S most te meg tetézni akarod a bajt. Ha megölöd Lavottát, feltámad a nővéred? Nem. De te börtönbe mész. Anyádat-apádat egy életre tönkre teszed. Nekik most csak te vagy. Nem az a dolgod, hogy keserítsd az életüket, "Nyugi, mutter. Csak ráijesztettem arra a ganéra. Többet feléje sem nézek". "Úgy is legyen" - mondta anyám. A városka pletykált, találgatott, volt téma. Én jártam a strandra, az emberek teljesen megzavarodva néztek. "Sanyi igaz, hogy Ilu...". "Igaz". "Most jöttem haza szabadságról. De..." és kutakodva néztek végig. "Hol a gyászszalag". "Én nem viselek gyászszalagot. Fordíts ki, belül tiszta fekete vagyok." Apám visszament dolgozni, anyám ki sem mozdult a házból. Én vásároltam, a bejárónő, öreg Zsuzsika néni ott ült naphosszat, fekete ruhában, a gyilkos augusztusi hőségben. Mint mindig, most is apám találta meg a kiutat ebből a kátyúból. Lefoglalt szálláshelyet, megvette a repülőjegyet Bukarestig, onnan vonattal a tengerre. Szezonvége volt, de még mindig tömve, idegenekkel. Magunkkal vittük Enyedi Marikát, Ilu csapattársát és legjobb barátnőjét, így egy kicsit Ilu is velünk volt, Marikával tudtam beszélni róla, ha akartam, vagy csak hallgatni róla, ha fájdalmassá vált a beszéd. És végigjártuk a Fekete Tenger partját, a Pontus Euxinust, vagy Csernoje Morét, vagy Kara Dengizt, ahogy a körbelakó népek elnevezték. Valami kantin- félében ettünk, kit érdekelt a kaja, este ugyanott vacsora, mellé hideg Murfatlar bor. Még anyám is szippantott egy pohárral, még nevetett is néha. Visszafelé az egész utat vonattal tettük meg. Megálltunk Földváron, ahol Babi néném élt akkor a férjével, meglátogattuk Brassót, az állatkertben egy medve kinyúlt, és az éles körmével eltépte az apám karján az összehajtott zakó bélését. "Látod, ha most nincs a zakóm, fityegne a karomról a hús". Mire visszaértünk Vásárhelyre, alig maradt néhány nap a főiskola kezdetéig, anyámnak is indult a tanítás, és bár először nem akart visszamenni, a kolleganői iszonyú nagy segítségére voltak az újra illeszkedésben. Ott volt Vojtekvits Olga néni, valaha operaénekes, most tanárnő, Stefanelli Ilona, az egyik koreográfus, és Krepsz Szeverina, Ti ti néni, akinél az első emlékezetes szereplésünk volt a nővéremmel. Lassan becsalták anyámat a nagy élelmiszerbolt mellett nyílt kávézóba, anyám gyászához tartozott,^ hogy kerülte a nyilvános helyeket. És kaptunk leveleket, az ország minden sarkából, még balladát is írt egy volt bolyais, az emberek többségéből áradt az együttérző szeretet, amire olyan nagy szükségünk volt. Enyedi Marika adott egy ötletet. Sokat kérdeztem Iluról, mondott is mindent. Egyszer szóbajött Kiss Zsuzsi, a triumvirátusuk harmadik, kolozsvári tagja. "Ilu levelezett vele. Miért nem kéred el a leveleket, hátha találsz valamit, ami választ ad a kérdéseidre?" így kerestem meg Zsuzsit, akit addig csak felületesen ismertem. Szívesen rendelkezésemre bocsátotta Ilu leveleit, nemsokára megjött postán a paksaméta, és elkezdődött az életem legkeservesebb halottkémkedése, ahogy száznál több levélből próbáltam kihámozni, mi késztethette a nővéremet arra, hogy örökre maga mögött hagyjon mindent, mindenkit. Soha nem olvastam levelet, ami nem nekem szólt. Most nem éreztem tapintatlanságnak, mert a levelek írója már nem élt. És azt hittem, hogy közel jutok az igazsághoz, de mindig jött a következő levél, a következő, és rájöttem, hogy soha-soha nem tudok meg semmit. Egy kamaszlány kitárulkozik, de valahol mindig elakad a szó. Furcsamód, jólesett olvasni a leveleket. Akkor fedeztem fel Szabó Lőrincet: "Búcsúzunk, édes kétségbeesésem, mindig búcsúzunk. Valami selyem, valami hűvösség a szívemen, Valami béke vagy már. Alig érzem fájónak Ezt a fájdalmat, becézem, hisz általa vagy Már csak régóta velem. S szomorúan bár, mégis Édesen teleröpködöd múltunk éveit, a Huszonötöt, s ezt, a huszonhatodikat. Örök búcsúm, te, társam, halott útitárs, Tárt szívemben mindig itthon találsz, És akárhogy fáj, vigasz, hogy Te fájsz..." Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
