Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-15 / 198. szám
Transzatlanti repülősztori (1) Vincze Hajnalka 14 MAGYAR SZÓ —A HÍD_________________________________________EMLÉKEZŐ 2005. ÁPRILIS IS. A Joint Strike Fighter (JSF) elnevezésű katonai repülőgép története igazi kis tanmese. Egyszerre enged számunkra némi betekintést az amerikai kül- és védelempolitika helyenként már-már perverz működési mechanizmusaiba, továbbá az európai versenypozíciók önkéntes feladásának vészjósló folyamatába. Vagyis a szóvirágokkal rendre agyonkozmetikázott transzatlanti viszony kulisszatitkaiba. A Joint Strike fighter (F-35) nemzetközi “együttműködésben" történő kifejlesztését és értékesítését célzó amerikai elképzelés minden irónia nélkül zseniálisnak mondható. Persze először is kellett hozzá szolgálatkész balekokat találni. Am jelenkezőkből Európában soha nincs hiány. Ezúttal öt NATO-tagállam (Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Dánia és Norvégia) sietett magának minél hamarabb, minél látványosabb öngólt rúgni. Együttműködés-paródia Néhány alapelv már a JSF-rek- lámkampány 1995-ös megindítása óta világos volt. Az új kooperációs modell szerint a jövőbeni eladó (ti. az Egyesült Államok) által kijelölt potenciális vevők jelentős összegekkel szállhattak be az egyelőre még csupán fiktív szupergép fejlesztési költségeibe, s cserében szóbeli ígéreteknél többen nemigen bízhattak. Azokban is csak ideig-óráig. Ráadásul saját (ti. európai) lehetőségeik megtorpedózása árán. De mit számít mindez, ha a Pentagon azt mondja, hogy a világ legutolérhetet- lenebbül tökéletes harci gépe készül, elképesztően gyorsan és szemtelenül jó áron? És ha ő maga rögtön 3000 darabos hazai megrendelésről beszél, ami mellé nagyvonalúan hozzácsap egy közel ugyanekkora export jóslatot is. S ha úton-útfélen hirdeti, hogy a fejlesztésben “résztvevő" országok hadiipari cégei a “nyerjen a jobbik" filozófia jegyében, úgymond nyílt versenyben szállhatnak majd ringbe a zsírosabbnál zsírosabb szerződésekért. Tudniillik a sportszerűségre ügyelő fővállalkozó Lockheed Martin és a pártatlan döntőbíró Pentagon vigyázó szemei előtt. S a hiperpro- tekcionista amerikai hadiipari szabályozások által eleve leszűkített játéktér keretein belül. Nem kellett sokat várni, hogy a “partnerek" morgolódni kezdjenek. A propaganda és a valóság találkozása esetenként ugyanis még e buzgón atlantista körökben is fájdalmas kitörésekhez vezetett. Azt természetesen még zokszó nélkül tudomásul vették, hogy az amerikai felhasználókkal szemben az ő hadseregeiknek vélhetőleg egy “kevésbé lopakodó, export-JSF" változat jut majd. Hiszen a Washingtonban kivételesen érzékenynek tekintett területekre (radar, fedélzeti elektronika, lopakodó jelleg) egyébként sem vonatkozott a reklámban beharangozott transzatlanti technológiai és információs cserebere. Vagy ha mégis, akkor csak egy irányban. Innen oda. Miközben azonban az európaiak mintegy 4,3 milliárd dollárt - a tízéves fejlesztés költségeinek 12,5 százalékát - fizették ki amolyan belépőjegyként a programba, a meglebegtetett fantasztikus ipari hozadékok egyre csak váratnak magukra. Legalábbis az amerikai rendszerbe integrálódott British Aerospace Systems (BAE) munkálkodását leszámítva. Róla viszont maga a brit védelmi miniszter állapította meg, hogy “többé már nem tekinthető britnek". Egyébiránt London számára korántsem fenékig tejfel a program, amiben pedig az egyetlen úgymond “teljesértékű partnerként" van jelen. Mint azt a katonai beszerzésekért felelős brit miniszter, Lord Bach fogalmazta: “Az együttműködés jelenlegi formája a technológiák, az információk és a felszerelések cseréje terén mélységesen nem kielégítő". Tovább pontosítva: “Úgy érezzük, távol vagyunk még attól, hogy ezt együttműködésnek lehessen nevezni". Külön nehezményezte a lord, hogy: “semmilyen garanciát nem kapunk sem a paraméterek, sem pedig az árak terén, és úgy kezelnek minket, mint bármely másik partnert". Márpedig a többi “partner" kapcsán (az európaiakhoz csatlakozott időközben Kanada, Ausztrália, Törökország, Szingapúr és Izrael is) a JSF-pro- gramiroda nemzetközi részlegének amerikai igazgatója már korábban tisztázta, hogy hozzájárulásuk csupán némi “extrát" jelent a 2 milliárd dollárnyi belépőt leperkáló London mellett. Nem meglepő tehát, hogy a “kicsi" európaiak egyre rosszabbul viselik a washingtoni bánásmódot. Leif Lindback norvég fegyverzeti főigazgató szerint például: “Sürgős volna bizonyítani, hogy a korábban említett lehetőségek valóban léteznek, annak érdekében, hogy továbbra is támogathassuk a programot". A dán védelmi miniszter pedig úgy vélte, közös fellépéssel “nyomást kellene gyakorolnunk az Egyesült Államokra és párbeszédre bírnunk, hogy valamennyi partner elégedett legyen - mert ha nem elégedettek, előfordulhat, hogy nem is lesznek partnerek". Közös európai fellépés, netán párbeszéd Washingtonnal? Kedves ötlet, ám a JSF együttműködési modell ennél azért ügyesebben lett kitalálva. Először is: a partnereknek semmi keresnivalójuk a programirodában. Ez kizárólag amerikaiaknak van fenntartva. A nemzetközi részleg a programirodától fizikailag is elválasztva működik, a már említett amerikai igazgató felügyelete alatt. A “részvevő" államok képviselői itt aztán naphosszat törhetik a fejüket, hogy vajon miért nincs még bejárásuk sem - nemhogy beleszólásuk - a döntéshozatalba. Am együtt még véletlenül sem merenghetnek e kérdésen. Washington ugyanis külön-külön kötött szerződést valamennyiükkel, majd megbízhatósá- guk-hozzájárulásuk alapján kategóriákba sorolta és egymástól elzárt aligazga- tóságokba küldte őket. Washingtoni káosz Persze az amerikai vezetésnek az atlantista barakkban könnyebb rendet tartania, mint a saját házatáján. A JSFkálvária eddigi legbájosabb epizódjaira így hát a washingtoni kamarillaharcok és esetlenkedések során kerülhetett sor. Az pedig már tényleg csak a hab a tortán, hogy ezek kimenetelét a legelemibb tájékoztatás hiányában, s a visz- szafojtott lélegzetnél többre nemigen képesen várhatják a programhoz súlyos dollárszázmilliókkal csatlakozó barátok és szövetségesek. Akik számára - ne feledjük - az egyik fő vonzerőt a JSF-marketingben fáradhatatlanul ismételgetett 3000 darabos amerikai megrendelés, az altípustól függően 28-38 millió dollárra beharangozott egységár és a közös (ti. a légierő, a haditengerészet és a tengerészgyalogság által egyaránt alkalmazható) repülőgép praktikus volta jelentette. A bajok ez utóbbinál kezdődtek, majd viharos gyorsasággal terjedtek tovább az előző két paraméterre is. Alapvetően remek elképzelés az a Washingtonban régóta dédelgetett terv, miszerint a haderőnemek számára ugyanazon repülőgép különböző változatait kellene rendszeresíteni. A probléma a légierő (USAF) és a haditengerészet (Navy) közötti hagyományos acsarkodás. Részben műveleti fontosságuk kapcsán rivalizálnak ugyanis egymással (ez az afganisztáni és iraki tapasztalatok levonásával párhuzamosan most minden eddiginél élesebb ellentétekhez vezet), részben pedig a költségvetési források elosztásáért folynak a belháborúk. A haderőnemek közti versengést, illetve lobby-erejüket és a központi bürokráciához viszonyított súlyukat ismerve nem csoda, hogy a Pentagon közös fejlesztésű repülőgépre vonatkozó legutóbbi kísérlete fiaskóval végződött. A hatvanas évekbeli TFX/F-111-ről van szó. Aminek darabonkénti ára végül az eredetileg előirányzott összeg négyszeresére emelkedett, miután a haditengerészet kitáncolt a programból (hogy pillanatokon belül hadrendbe állítsa az időközben szinte titokban kifejlesztett F-14-esét). De maradjunk egy hozzánk közelebbi példánál. A kilencvenes évek elejének haditengerészeti slágerprogramjaként beharangozott, csúcslopakodó A- 12-es számtalan más ok mellett azért is került végül a süllyesztőbe - mint azt remekül kifejti “Az ötmilliárd dolláros félreértés" című könyv szerzője -, mert: “a légierő nem volt hajlandó megosztani a haditengerészettel a lopakodó technológiára vonatkozó információit". Jelen helyzetben szegény Joint Strike Fighter egyszerre versenyezhet a haditengerészet F/A-18E/F programjával és a légierő szíve csücskének számító F-22 Raptor-ral. Mondani sem kell: eddig egyik félnél sem a közös projekt élvezett elsőbbséget. A hadi- tengerészet a maga részéről már 2002- ben jelezte, hogy mintegy 30 százalékkal csökkentené JSF-megrendelését. Ennek apropóján a védelmi miniszter beszerzési ügyekkel megbízott helyettese bevallotta: “fogalmam sincs, hány gépet fogunk végül rendelni". A háromezres szám “pusztán költségbecslési célból, a várakozások legfelső határát" jelezte. Hozátette még, hogy a gép “fenomenális teljesítménye miatt" fognak belőle a tervezettnél kevesebbet rendelni. A programhoz csatlakozó európai kormányok nyilván örömmel hallották, hogy a JSF-reklámfilm vetítések során csaliként bedobott háromezer amerikai gép pusztán könyvelési fogás volt. Még nagyobb boldogsággal tölthette el őket, hogy Washington az ugyanazokon a szeánszokon bemutatott - természetesen nem kevésbé fiktív, lévén hogy a gép még csupán papíron létezett - teljesítménymutatókkal indokolja az automatikusan darabonkénti áremelkedéssel járó megrendelés-csökkentést. Ráadásul éppen a szupergép virtuális jellege nyújtott remek hivatkozási alapot, amikor a légierő szintén jelezte saját JSF-szükségleteinek megkurtítását. A JSF és az F-22 Raptor kapcsán a prioritásokról szólva az USAF beszerzési felelőse tavaly úgy fogalmazott, hogy a Raptor “már itt van, és nem csupán grafikonokon létezik". Annál is inkább használhatta ezt az érvet, mivel a 2004-es esztendő a JSF eddigi legkiál- tóbb tervezési-fejlesztési hibájának helyrebarkácsolásával telt. (Folytatjuk)
