Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-06-24 / 208. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. JÚNIUS 24. Balra nyugszik a nap (15.) Técsy Sándor t A Bolyai Farkas Középiskola A város főterétől egy dombra vezetett fel az utca. Ott, a domb tetején állott a város egyik legrégibb és legimpozánsabb épülete. Előtte park, a parkban szoborcsoport, a város két világhírű szülötte, Bolyai Farkas és János. Balra, a volt Gecse Dániel utca elején a város másik büszkesége, a Teleki Téka, a maga nemében ritka gyűjteménye kódexeknek, régi okmányoknak, amik az erdélyi magyar múlt legékesebb hirdetői lehettek volna. Csakhogy akkoriban inkább a nem létező román múlt propagálása volt a cél. Eltüntetni nem lehetett, de a nyilvánosság elől elzárni igen. Csökkenteni lehetett a kiállított anyagot. A nemkívánatos része a több évszázados gyűjteménynek lement a pincébe. Ha tönkrement, azt az illetékesek nagyon sajnálták, de hát már úgyis nagyon régiek voltak. És a nemzeti kincsek tönkretételében magyar kurátorok is buzgón segédkeztek. Jó fizetés, jó lakás járt érte, s még el-el lehetett kalandozni Nyugatra is. Meg lehetett ütni a főnyereményt is, egy állást a bukaresti Párttörténeti Múzeumban. Most ezek a csúszómászók fennen hangoztatják, hogyan igyekeztek titokban menteni amit csak lehetett. A Bolyai Líceum úgy állta az idők forgatagát, mint az egri vár. Volt a homlokán Ranghet Iosif illegális pártmunkás neve is, de az öreg bástya kibírta. Elvették az egyháztól, nagyon lerobbant állapotba került, de túlélte. Aztán az 50-es évek közepén, mikor Pártunk és Kormányunk mutogatta a világnak az erdélyi magyarok autonómiáját, kitatarozták az épületet, modernizálták a belsejét, az elaggott villanyvezetékeket, iskolarádiót szereltek be, a kopott öreg táblák helyét a falbaépített zöld üvegtáblák foglalták el, új padok a termekben, hatalmas tornaterem, és számos szakosztály külön termet kapott. Kétszáz férőhelyes színházterem, könyvtár, az egész a régi dicsőségében pompázott. A tanári kar talán az ország elitjének számított. Voltak nagy öregek, de az újakat a legszigorúbb szelekció után alkalmazták. Pálffy Tóni bácsi, kezében a pipával, még Apámat is tanította a matézis rejtelmeire, és Vajda Marci bácsi, akinek nehezére esett az F betűt kiejteni, "Gyere ide, Piám", "Ez nem D moll, ez Ep dur", s akit ennélfogva a diákság nemes egyszerűséggel Piu bácsinak hívott, még nagyon öregen, majdnem süketen, haláláig szervezte a dalárdát. Aztán voltak furcsa karakterek, mint Nemes, a történelemtanár, akinek madárfeje volt, így Gyufa lett (vagy Gyufísz). Rabiátus emberke volt, ha valaki Gyufázott, megfordult és lekent egy nagy pofont a legközelebb álló diáknak. Engem egyszer a szertárban akart megfenyíteni, elhajoltam, leütött egy földgömböt, ami betörte az ablakot. Amíg bámulta az okozott kárt, kislisz- szoltam a szertárból. Volt hatodikban egy magyar tanárnőnk, Kálmán Viktoria. Egy dolgozat után kihívott az osztály elé, és megcsókolta a két égő orcámat. "Ennyit a Técsy írásáról" mondta, ami nekem felért egy Pulitzer-díjjal. Nem is igen kaptam mástól dicséretet, nem sok okot adtam rá. Még akkor tanultunk latint is, "aer coeli dulcis est", "ante, apud, ad..." "Tardem venientibus ossa", ami kitűnő volt, mert adott egy megközelítést, mikor más nyelveket kezdtem tanulni. A számtant ötödikben Man Elemér tanította nekünk, aki osztályfőnökünk is volt, és a Filharmónia Másodhegedűse. Furcsa volt hétfő este frakkban látni a színpadon aztán másnap hallgatni, ahogy sportosan öltözve magyarázza a négyzet- vagy köbgyököt. A kémiát Kiss Jóska adta le, sokat ártott nekem, aztán a tízéves érettségi találkozón, mikor már színész voltam, hízelegve mondta, mindig tudta, hogy sokra viszem. "Szerencsére nem magán múlott" mondtam, amin aztán elnevetgélt. Az egyetlen amit élveztem, a stílusa volt. Valaki a táblánál mondott egy marhaságot. "- Mit kotyvasztasz, Rosinecz? Lábszagot akarsz eltüntetni?" Volt olyan tanárom, aki azért adott egy jó jegyet, mert elküldött, hogy szerezzek meg egy lemezt. A boltos, Apám ismerőse, adott egy példányt pult alól. A tanár neve nem fontos. A dal címe "C'est si bon" volt. Az iskola élvezetes osztálykirándulásokat szervezett a Somostetőre, néha a szülők is eljöttek. Anyám pici kávéfőzőt hozott, ami szesztablettával működött, Apám borszéki ásványvízzel keverte az akkor még újdonság Neszkávét. Mindenki fmtorgott, de miután a diri elismerően csettintett, mindenki dicsérte. Mi ezalatt késeket és kisbabát dobáltunk a nagy fákba, a bajnok a dadogós Heiszmann volt, aki összejöveteleken énekelt, és olyankor sosem dadogott. Nyári táborozásra is elvittek. 14 éves voltam, mikor elengedtek a Csángóföldre, Gyimesközéplökre, a Tatros mellé. Mint Alizka Meseországban. A vonatút, a hegyek, a nagyszerű épület, tiszta szállás, kalandozás a környéken, fürdés a hideg Tatrosban, jó kaja, kézilabdamecs- csek Helwig Vili bácsi vezetése alatt, akinek a labdáját csak úgy hívták "tüdőlövés". A következő évben újra jelentkeztem. Az épületből szakiskola lett, moldovai bennlakókkal. A vécék eldugulva, a láncok letépve, a hálók koszosak, a kaja rózsaszín lében két darab krumpli, valami szalonnabőrrel. Három nap után bántam, hogy ott vagyok, és még volt 18 nap. Szerencsére (!) az egyik nagylány, vásárhelyi szomszédom, kiment a helyi kis kocsmába, és táncolt. Pellengérre állították, és haza- küldték. Este megkerestem. Kiviszed a táskámat az állomásra?""- Mit akarsz?" "- Hazakísérlek.". Másnap eg)' filmbeillő szökés következett. Átmásztam a tábor kerítésén és elbújtam a vasút fölött az erdőben. Heverésztem az árnyékban, míg hallottam a vonatot. Lekúsztam a sín mellé, láttam az utasok lábait. Valaki beköphetett, hat instructor kísérte ki Tücit, de mind háttal voltak, a bejáratot lesték. Lefutottam a vonat mellett, és felmásztam a harmadik vagonba, elbújtam a vécében. Egy perc után fütty, és a vonat meglódult. Átmentem a peron felöli ablakhoz, és kiordítottam, hogy "CIAO, CIAO, BAMBINA!". A zűrzavar teljes volt, az egyik szaladt egy darabon a vonat után. A kalauz zsebrevágta a jegy árának felét, és irány haza. Mádefalván feladtam két képeslapot. Egyet haza, hogy jövök, és egyet a tábor címére: "Minden rendben, csak meguntam a szalonnabőrt: Az elveszett bárány". Estére otthon voltam. Anyám majd elájult, elmagyaráztam, mi történt. Eltelt a nyár, szeptember 15 tanévkezdés. A kapuban az öreg pedellus, még Apám idejéből, rámszólt: "Menj az irodába" "Csak leteszem a táskámat". Megrázta a fejét "Azonnal". Az irodában hatan ültek, az asztalon a képeslapom. "Mi van, bárányka?" kérdezte Fülöp Gyuri. "Megkerültél?" "Én csak írtam, hogy ne aggódjanak". "Nem aggódott senki". Az idegen közbeszólt. Az egyik instructor volt, egy KISZ-es seggfej. Elmondta, hogy Pártunk és Kormányunk... és hálátlan csavargó vagyok, és nem becsülöm meg az ingyen ellátást. Rákérdeztem "Evett a kajából, amit nekünk adtak?" ő folytatta. "Volt a vécén?" kérdeztem. Kiküldtek. Visszamentem az osztályba. Egy óra múlva jött a pedellus. "Menj haza, három napra ki vagy csapva". A magaviseletem hatos lett, és többet nem mehettem a táborba. Egye fene, ott volt Nagyszentmiklós, az ártézi vizes strand, a haverek, a rokonok, a TV, és Nagymama kapros tökfőzeléke, tükörtojással. A sztár a tanárok közt Fülöp Gyuri bácsi volt. Mindig elegáns, kisportolt ember, fiatal, markáns arc, korán szürkülő haj. Egyedülálló karrier: jégkorong, vízilabda és kosárlabda válogatott. Mikor a Bolyai újra megnyílt, ő szervezte meg a "sportosztályt". Minden évfolyam C osztálya a rendes tanterv mellett naponta sportolt. Atlétika, torna, labdajátékok. Áztán kiderült, ki miben jó, az a csapatba került, de csinált tovább minden mást. Emlékszem, ahogy csu- paizom tomászbajnokok próbáltak kosárra dobni, a sasszé sehogy nem ment, vagy egy nyurga kézilabdás próbálta túlélni a felemás korlátot. Az iskolától száz méterre volt egy sportpálya, oda jártunk tavasztól őszig, volt gátfutás, gerely, diszkosz, súlylökés. Én semmiben nem jeleskedtem, annyi hasznom volt, hogy felépítettem egy szervezetet, ami kibírta a későbbi cigi-vodka éjszakázó életmódot. De volt olimpikon diszkoszvető, Nagy Jóska, és olimpikon magasugró, Dósa Csaba, aki Mexikóban akkorát dobbantott, hogy Torontóban ért földet, ma is az ottani TV munkatársa. Gyuri bácsi edzette a lányok kosárlabda csapatát. A nővérem bekerült, és évekig, haláláig velük járt edzőtáborba, meccsekre. A két legjobb barátnője, Kiss Zsuzsi és Enyedi Marika voltak nagy segítségemre, hogy próbáljam megemészteni és megérteni a halálát. Zsuzsi újságíró lett, már nem él, de Marikával ma is úgy vagyunk, mintha a nővérem lenne. Aztán ott volt a két tanárnő, Kis- györgy Eleonóra, és Kapusiné Zoltán Ildikó, akik akaratlanul a színészpálya felé nyomtak. És Kovács Levente, aki először adott szerepet. Igazi szerepet. Nehéz évek voltak, legalábbis azt hittük. Anyám mindig azt mondta, "Majd egyszer még visszasírod ezeket az éveket, a jó dolgodat". Jó lenne, ha elmondhatnám neki, milyen igaza volt. Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
