Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)

2005-06-03 / 205. szám

18 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2005. JÚNIUS 3. Balra nyugszik a nap (12.) *!*. Técsy Sándor • A kamaszkor gyötrelmes évei Mikor 1957 január havában az új la­kásba költöztünk, még nem tudtam, hogy az életem a szó minden értelmében megváltozik. Elmaradt a kis utca, a régi ház, az ismerős arcok. Elmaradt az elemi iskola, az emberek, akik között eddig for­golódtam. A város másik végében, egy mező közepén állt az új ház, körülötte so­sem látott, ellenséges arcok. Egy délután egy csapat gyerek gyűrűjében álltunk a nővéremmel. Sötét arcok, rekedt hangok, rongyos ruhák. A legnagyobbik, 13 éves lehetett, zömök, vastagnyakú fiú, a sap­kája simledere hátrafordítva, mellbelö- kött. "- Ti mit kerestek itt, ez a mi ut­cánk!" Megijedtem, de igyekeztem nem mutatni."- Most már a mienk is, mi itt la­kunk". Osszeröhögtek"- De nem sokáig". A nővérem, magasabb a srácnál, közénk állt. "- Ha Öcsihez nyúlsz, megmondlak Apámnak". Az Öcsire kitört a röhögés. "- Jaj, de megijedtem" - mondta a srác. A házból kilépett egy férfiPeti, hagyd bé­kén a doktor úr gyerekeit, mert széjjelrú­gom a seggedet". Ö volt Nakó bácsi, 6 fiú apja. Fuvaros volt, saját lovával kereste a mindennapit, s a lovát Apám tartotta munkaképes állapotban. Többször meg­fordult már náluk, a kölykök ismerték. "- Mér' nem mondtad, hogy a lódoktor fia vág)'?". Kezet nyújtott, vonakodva meg­ráztam. Medve keze volt, rövid, erős uj­jak. Vigyorogva nézett rám "- Szerencséd van a nővéreddel, bátor ranyi". Ez jóle­sett, de a büszkeségem romokban hevert. Az incidens után a Nakó fiúk, élükön Pe­tivel, aki a Hidegvölgy réme volt, a szó szoros értelmében testőreink lettek. Utá­nunk szegődtek az utcán, s egyszer Peti elhívott, megnézni a lovukat. Négy új lakás, két ikerház volt a csir­kekeltető tartozéka. Mellettünk egy Moszkvában végzett agrármérnök lakott, a másik házban egy román állatorvos, négy gyerekkel, utánuk egy sofőr a kisfi­ával, s egy öreg illegális harcos, Gheorghiu-Dej valamikori barátja, Szász bácsi. Apám ismerte a másik állatorvost, így összej ártunk velük. Gyönyörű mol­dovai felesége volt, mind beszéltek ma­gyarul. Az egyik lányra úgy emlékszem, hogy az anyja nógatta, "- Adj Öcsinek egy cukorkát", mire a zacskót eldugta a háta mögé, és a szájából kivett cukorkát nyújtotta felém. A legkisebbik fiú kissé bandzsított, mindenki őt gyötörte, a na­gyobbik srác sofőr lett, 20 év múltán meglátogatott a sepsiszentgyörgyi Szín­háznál, átittunk egy éjszakát és másnap Brassó mellett egy erdőben felakasztotta magát. Az apjuk sokszor összeesett, a szomszédok vitték haza. Intelligens em­ber volt, tanított a kolozsvári Egyetemen, néha Apám helyettesítette, mikor "beteg" lett. Sokkal később tudtam meg, hogy morfinista volt. Szász bácsi, az illegális, epilepsziás volt. Nemegyszer, a mondat közepén, el­dobta magát, és rángatózni kezdett. Ki­húzták a nyelvét, és lassan megnyugo­dott. Kölyökszemmel nézve a rohamok ijesztőek voltak, mert hirtelen jöttek, de a lefolyásuk mulatságosnak is tűnt. Szász néni analfabéta volt. A kedvenc emlékem róla, ahogy elmesélte egy-egy olasz vagy amerikai film tartalmát. A párbeszédeket nem értette, a feliratot nem tudta elolvas­ni, hát kikerekítette a maga történeteit: "... és akkor a fiú...", "és aztán a lány..." "És akkor jött a kígyószemű szakállas, és így csinált, ne..." - és lejátszotta. Laci, a fi­uk ipari iskolába járt, aztán Sasu Vasile néven milicista tiszt lett. Szász bácsi poli­tikai karrierjét az epilepszia törte derék­ba, de elég időt töltött Bukarestben, hogy lépten-nyomon idézze mesterét, Gheorghiu-Dejt. Karcsi bácsi, a sofőr örökké úton volt, s ha nem, a nagy udvartér közepén büty­költe a járgányát, egy Molotov teherau­tót. Egyszer megengedte, hogy' vezes­sem, attól kezdve kedveltem. Mikor szí­nészkoromban egy ízben Vásárhelyen vendégszerepeltünk, egy vígjáték volt, megnézte. Másnap mentem el a házuk előtt, kiszólt "- Jaj, Sanyika, úgy megkí­nálnám egy7 pohár likőrrel, de be sem me­rem hívni"..."- Boriska néni, mi az isten ez a Sanyika, és hol az a likőr?" "- Na, gyere be, Öcsike, így már más. Most már akkor újra tegezlek, mint mikor még nem voltál színész". Ez volt az új környezet. De megvál­toztak az olvasmányok is, a Grimm me­séket és Andersent felváltotta Jules Ver­ne, Jókai és Mark Twain. A gondtalan gyermekkor évei után kezdett körvona­lazódni egy másfajta valóság, amiben je­len volt alkohol, morfin, kommunista prédikációk. Apám volt a Keltető igazgatója. A sá­ros, vízmosta Legelő utcán egy teherau­tónyi tojás fele összetörve érkezett. Egy alkalommal a mozi híradója mutatta Gheorghiu-Dej látogatását valahol. A vendéglátók egy hatalmas virágszőnye­get kreáltak. "- Az Isten verje meg" - mondta Apám, "- Ezeknek a virágoknak az árából le lehetne aszfaltozni a Legelő utcát" Másnap hívták a Párthoz. Megrót­ták, Apám védte az igazát, de az elvtárs nem volt hajlandó ezt elfogadni."- Nyil­vánosan bírálta a Párt vezetőjét. Ez tájé­kozatlanságra vall. Felelős beosztásban van, ideje lenne felsorakozni a Párt mö­gé.". "- Én nem vagyok pártos típus," - mondta Apám. Tíz párt kért meg életem­ben, egybe sem léptem be.""- De ez egy másik Párt" - nyilatkoztatta ki az elvtárs. "- Nekem párt párt" - zárta le Apám a vi­tát. "- Vannak más' módszereink is" - mondta az elvtárs. "- Tudom" - mondta Apám. Egy hét múlva Moszkvában vég­zett elvtárs volt az igazgató. Apám Vásár­helytől 15 kilométerre kapott egy tíz fa­luból álló körzetet. A lakást meghagyták, mert Apám - az akkori doktrína szerint - része volt a "mezőgazdaság szocialista át­alakításának". Folyt a kollektivizálás, tűn­tek el a kulákok, teherautószámra mentek az agitátorok, a verőlegények, és lassan minden föld a téeszé lett, a kolhozé, és a paraszt a beadott állatok és föld után ép­pen a kötélrevalót kereste meg, hogy fel­akaszthassa magát. Az összeszedett mar­háknak, lovaknak szükségük volt állator­vosra. Ez volt az Apám dolga. Ezért ma­radt a lakás, és ezért kaptunk mi, a rossz pedigrénk ellenére, ösztöndíjat.Arccal a falu felé" volt a jelszó. És minthogy Apám ezt követte, kénytelenek voltak megadni a juttatásokat. Égy furcsa kettősség alakult ki. Ott laktunk a városban, de mint egy farmon, a szélén. Akkor mentünk falura, mikor időnk volt. A hátulütője az volt, hogy Apám csak este jött haza, fáradtan, Anyám a Zeneiskolában volt délutánig, sokat voltunk egyedül. És az új barátok nem mindig voltak angyalok. Az új ka­landok várattak magukra, a változó hor­monok működtek, az olvasmányok meg­lódították a fantáziát. Ha akkoriban tükörbe néztem, elkese­rített a látvány. Eg)7 elálló fülű, gyérfogú kamasz nézett vissza, 43-as lábbal, hori- horgasan. Telistele voltam gátlásokkal, kisebbrendűségi komplexussal. Még mindig jó tanuló voltam, de ez már nem érdekelt annyira. Fontosabb volt beillesz­kedni az új haverek körébe. Félreértés ne essék, ezek nem voltak bűnözők, csak nálam egy évvel idősebb, kalandvágyó kamaszok. Perczeli Nándi apja orvos volt, Buka Ferié a Közüzemek főmérnöke, Győri Berci apja tanított földrajzra, és ő adta az első puskát a ke­zembe. Soha nem szerettem a vadászatot, de buzgón elkezdtem olvasni Kitten- berger Kálmán afrikai vadászkalandjait. És valami furcsa érzés vert gyökeret ben­nem, az elvágyódásé. Imádtam a családo­mat, de néha jó lett volna felnőttnek len­ni, valahol máshol élni. A lányok egy külön gond volt, mint minden velem egykorú kiskakasnak. Nem volt kilátás arra, hogy valaki is ész­revesz, vagy komolyan vesz. Voltam ugyan szerelmes, kisérgettem haza az egyik osztálytársamat, de ennyi volt az egész. Aztán egy este, csengett nálunk a telefon. A román állatorvos neje kórház­ban volt, és instrukciókat akart adni a szolgálójuknak. Engem szalajtottak érte. Mikor kikisértem, gyors enyelgés kezdő­dött a sötétben. Másnap újra, alig tudtam elaludni. Harmadnap otthon maradtam az iskolából, átmentem, és mondtam, hogy Mária néni hívja a telefonhoz. Rámnevetett, tudta, hogy hazudok, de átjött. Nem volt egyszerű, mert nem volt tapasztalatom, de megesett, amiről any- nyit fantáziáltam. És utána még sokszor, míg az asszony haza nem jött a kórház­ból, és ki nem ttidódott a dolog. A lányt elbocsátották. Én meg ott voltam egye­dül az új férfivoltommal. Később egy másik szomszéd dajkája megvigasztalt. A baj akkor kezdődött, mikor bekö­szöntött az életembe az alkohol. Az ital. A szesz. Észrevétlenül kezdődött, de most már tudom, mikor. Ahogy Édes­anyám a halálos ágyán, tüdőrákosan em­lékezett a percre, mikor a budapesti egye­temen egy anatómia óra után a barátnője cigarettával kínálta, hogy nyomja el az émelygést, úgy emlékszem én is az első bódulatra, ami jónak tűnt. Apám akkori­ban tenyészbikákkal dolgozott. A gondo­zók hoztak a raktárból kekszeszt. Felfőz­ték, kenyérbelet dobtak bele, cukrot, cit­romhéjat, szekfűszeget. Leszűrték és it­ták. Apám nem volt ott, megkínáltak a főzettel. Édes, aromás, langyos ital volt, eláradt a belsőmben. Hirtelen boldogság öntött el. Ezek a mocskos, ganészagú, csorba vigyorú parasztok nem is rossz emberek, a barátaim. "- Még?" - kérdez­ték. Nyújtottam a poharam, igazából egy mustárosüveg volt. Aztán elbújtam a szé­napadláson, és jóleső álomba merültem. Apám visszajött, megtalálta a bárgyún vigyorgó gondozókat, engem, összeadta a kettőt, és kiömlött a bili, de késő volt. Nekem az a mámor tetszett, én azt még akartam, és különben is, miért csak a fel­nőttek? Akármennyire figyeltek a szüle­im, képes voltam kijátszani őket, hogy egy-egy rövid időre újra elszálljak abban a bódulatban. Harminc évig tartott a bir­kózás. Egy idő után szabadulni akartam, de nem könnyű. Van, akinek soha nem sikerül. De a sors adott egy motivációt, megszületett a lányom, és másnap abba­hagytam az ivást, és a cigarettát. Hogy miért KELL erről beszélni? Mert része az életemnek. Ha csak egy ember okul belőle, és elkerüli három év­tized gyötrelmeit, megérte. A 80-as évek közepén, new yorki taxi­sofőrként felvettem két utast. Az asz- szony sírt, a férfi vigasztalta. Nem hallot­tam, miről suttogtak. Mikor a férfi ki­szállt, az asszony megszólalt"- Maga ma­gyar? Látom a nevét". "- Igen, erdélyi Magyar vagyok. Megkérdezhetem, mi bántja?"."- Áz élet" - mondta. "- Bocsás­son meg, nem akartam tapintatlan lenni, csak bánt, ha ekkora szomorúságot látok". Kifújta az orrát."- A fiam" - kezdte a történetet. "- Manhattan egyik legdrá­gább magániskolájába jár. A férjem sokat utazik, Japánban van gyára. Ott, az isko­lában kapta az első adag drogot. Azóta az árust letartóztatták, de a fiamon ez már nem segít. Elkezdtek eltűnni az ékszere­im, képek, készpénz. Aztán egy nap a hátsó ajtón osont ki egy székkel az antik garnitúrából. A portás szólt fel. Vitte el­adni, hogy vehessen még... Ez az úr az ügyvédem volt, most felviszik a fiamat egy rehabilitáló központba, valahova Buffalo mellé". Nagyot sóhajtott, mint aki feladta már."- Remélem, nem késő" Szívből kívánom, hogy minden jobbá váljon". Befordultunk az utcájukba, fize­tett. "- Köszönöm, hogy meghallgatott" "- Bár tudnék valami vigasztalót mon­dani...Hány éves a fia most?"" - Tizen­négy" - mondta és eltűnt az épületben. Hát ezért kell ezekről a dolgokról be­szélni. Talán nem késő. FOLYTATJUK

Next

/
Thumbnails
Contents