Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-27 / 204. szám
2005. MÁJUS 27. MOZAIK Sósméz (30.) Brém-Nagy Ferenc * Folytatás 2005. április l-i számunkból Többször tett pár lépést a könyvtár felé, aztán mindig meggondolta magát és visszatért. Bámult kitartóan az ablakokra, mintha legalábbis delejezni akart volna, hullámokat kelteni maga körött, melyek átjutnak valahogyan a hideg-ködös levegőn, át a falakon, s az asszony odabent veszi őket, kinéz, meglátja őt és leszokik hozzá. Persze nem gondolta tovább; odáig, hogy mi lenne azután, ha esetlegesen így történnék, hova vinné Balbeknét, mikor momentán magáról sem tudta volna megmondani, innen hova megy majd, nos, odáig nem jutott el. Dehát nem is ez volt most a legégetőbb gondja. Ha valaki felveti neki a problémát, válaszul valószínűleg Kucserát, egykori szakrajztanárát idézi, aki köztudottan zugivó volt, szünetekben titkon rendszeresen kijárt az iskolával átellen- ben lévő kocsmába, s ötödik-hatodik órára, jónéhány féldeci után olyan bölccsé változott, hogy a bürökkel telt poharat kiürítő Szókratész elbújhatott volna mellette, ő mondogatta ilyenkor meg- megbicsakló nyelvvel, mindent a maga idejében, fiaim, előbb le kell lőni a medvét, aztán hozzákezdeni a nyúzáshoz, fordítva bizony bonyodalmakkal jár. Erősen koncentrált, akarta, hogy az aszTibor Fábián Májusi szerelem A májusi szerelem, Gyönyörű hónapja az évnek. Szerte nyíló orgonák. Illatozzák a léget. Kertekben ismét virág, A fák is már rügyeznek. Ágain a madárkák. Vígan énekelnek. A kis patak mentén, őzek legelésznek. Enyhe szellő fujdogál, Oly szép a természet. A lugasban fehér, Piros rózsák nyílnak. Szerelmes párok a padokon, Terveznek, suttognak. A távolból áramlik, Halk zene, ének. A májusi szerelem, Gyönyörű hónapja az évnek. Szerkesztette: Kertész Gabriella szony ott bent a lakásban megérezze, ő szemközt az utcán áll, ám a hosszú és meddő várakozás közepette egyszercsak belévillant a gondolat, bizonnyal a férjével hetyeg éppen, ugyanúgy, ahogyan tegnap vele. Váradi Simon elektroműszerészt, a Gelka Vállalat dolgozóját ekkor egy rég feledettnek hitt, gyötrő érzés töltötte el, a féltékenység. Mindjárt a tudatosulást követően nyilvánvalóvá vált számára a helyzet abszurd és röhejes volta, hiszen tekintetbe véve megismerkedésük körülményeit, sokmindent mondhatott Balhéiméról, csak azt nem, hogy egy huszadik századi magyar Pénelopé lenne, tökéletes modell a hűség szobrának megmintázáshoz, amint annak átlátása sem kívánta egy atomfizikus problémamegoldó képességét, hogy nincs a világon természetesebb dolog, mintha egy férj hosszú távoliét után felesége karjaiba zuhan, hacsak nem beteg vagy szüzességi fogadalmat tett. Szóval világos volt ez Váradinak, nomeg az is, semmilyen néven nevezhető alapja nincs rá, hogy hűséget várjon el az asszonytól, ám e tudás csöppet sem enyhítette a kínját, amit becsapottságának és balekságá- nak érzete okozott. Tűrhetetlennek ítélte a történteket. Magától értetődő parancsként fogalmazódott meg benne, tennie kell valamit. Elindult a Kálvin tér felé. Tulajdonképpen most tűnt fel csak neki, mennyire hideg van. Arca zsiborgott, lehellete, mely mint a füst dohányzáskor, fehéren tódult ki belőle, lecsapódott és megdermedt a bajuszán. Elhaladtában benézett a Vörösmarty mozi ajtajának hályogos üvegén. Homályosan ugyan, de látta, hogy zsúfolásig tele van az előtér. Ahogy közeledett a sarokhoz, lassan kibomlottak a ködből a tér szemközti oldalán folyó építkezés darui, a Kecskeméti utca két sarkára emelt két félkész épület csupasz, komor tömbje, mely leginkább két amorf, őrtálló csontvázra emlékeztette. Lement az aluljáróba, megkerülte a metróba levivő mozgólépcsőket, és jobb oldalon a homokszínű műmárvánnyal borított fal mellett sorakozó, egymástól plexitlapokkal elválasztott nyilvános telefonokhoz sietett. Megállt az elsőnél, leemelte a kagylót, bedobott egy kétforintos érmét, és tárcsázta Balbekné számát. Hosszan kicsengett a készülék. Váradi számolta a búgó hangokat, s ahogyan egyre tovább jutott, mindinkább igazolni látta feltételezését. Növekedő dühvei toporgott. Egy ércesen csengő, határozott férfihangot hallott a kagylóban, mikor végre felvették. Első gondolata az volt, hogy mond valami igazán mélyen sértőt ennek a csak fényképen látott idegennek, akit jelen pillanatban a pokol fenekére kívánt, no nem a legeslegmélyére, az a főnökének fenntartott hely volt, kicsit feljebb, de nem sokkal, aztán visszafogta magát, csendben maradt. A férfi hallózott még négyet ötöt, majd halk koppanás és nyomában a gyorsan lüktető foglalt hang jelezte, letette a kagylót. Váradi körbejárta az aluljárót, elgyalogolt az Üllői útra meg a Ráday utcába felvivő lépcsők szabdalta hosszú folyosón egészen a Tolbuhin körúti feljáratig, majd visszatért a telefonokhoz, pénzt dobott a készülékbe, és újra tárcsázta a számot. Ezt megismételte még háromszor. Mindig ugyanaz történt. Hosszú kicsengés, érces férfihang, a másodiktól már káromkodás is ékelődött az egyre indulatosabb hallók közé, halk kattanás, foglalt jelzés. Utoljára az asszony szólt bele a készülékbe. Váradinak már a nyelvén voltak a szavak, de átvillant rajta, ha beszélni kezd és megpróbálja lehívni, azzal teljesen kiszolgáltatja magát, lényegében beismeri, fontos neki a nő, hovatovább annyira, hogy ki tudja mióta lebzsel az utcán hullámokban és megérzésben, egyszóval csodában reménykedve, ami túl azon, hogy nehezen überelhető, bármikor kijátszható adukat adna az asszony kezébe, egyenlő lenne az abszolút nevetségessé válással. Hallgatott hát. Megvárta míg leteszi a kagylót, majd nehéz szívvel elindult az anyjához a Karácsony Sándor utcába, útközben azt a reményt táplálva magában, hogy a telefonhívásaival sikerült annyira megzavarni őket, hogy végképp elment a kedvük az enyelgéstől aznap estére. Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. magyar szó—a híd 19 Bajkai Jánosné Az élet Ne törődj semmivel, Csak örülj a mának. Ne szegje kedvedet, Se bú, se bánat, Örülj a napnak, mely meleget ád. Örülj a madárnak, mely csicsereg rád. Ma még tied az egész világ De ki tudja az élet, holnapra mit ád? Ne nyíljon búra, soha a szád Kérjed az Istent vigyázzon rád. Ha versem szerint élsz, boldog leszel őszülő fejjel, rám emlékezel. Budapest Leona Borek Tavasz Itt a tavasz Virágzanak a cseresznye fák Az enyhe légbe Rózsaszín pompába Nyílnak magnóliák. Parkokban kacagva Játszanak gyermekek, Sütkéreznek a pádon Társalgó öregek. A kedves mókusok Magokat keresve, Fürgén szaladnak, S a tarka madarak A régvárt tavasznak Vidáman dalolnak. A nvár melege Emlékeztet és int. E szép évszakot, S mert rövid, Elvezni siet mind. 2005. április 25.
