Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-22 / 199. szám
Irodalom 200s. április 22. 18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Balra nyugszik a nap (6.) Técsy Sándor ^IHjjjjjjH Egy elvarázsolt gyermekkor gyönyörű színterei (Halász József utca) Ha nagyon erőltetem a memóriámat, meglepően messze tudok visszamenni emlékekért. (Manapság egy bébiről egyéves koráig több kilométer videofelvétel készül, s ha később visszanézi ezeket, azt hiszi, hogy valóban emlékszik. A múlt század 40-es évei végén talán néhány fényképezőgép maradt, ami megúszta a háborút, de a film beszerzése, előhívása, a fénykép másolása akkor is csak néhány szakember privilégiuma volt). Négyéves korom körül vannak az első fekete-fehér kis fényképeim, s valahol ott kezdődnek az örökre bevésődött emlékek is. Furcsa módon a nővéremről babakocsiban készült képek maradtak meg, öt évvel az- előttről. A ház, ahol ekkor laktunk, nem messze volt a város központjától. Ez a szüleim számára annyiban volt előny, hogy tíz perc séta után Anyám a Zeneiskolában, Apám átellenben a Néptanácsnál volt. A “Mezőgazdasági Tanács” nevű gittegyletnél dolgozott akkor. Később nekünk is jól jött, hogy tíz percig tartott az út az iskoláig. Egy alig száz méter hosszú utca közepén laktunk. Az utca egyik végét a vasúti töltés határolta, a strekk. Itt dübörgött kibe a Nagyállomásról naponta egy tucat személy- és tehervonat. A töltés három méter magas lehetett, az alján egy árok húzódott, tetején kövek, olajos talpfák, és a semmibe vesző vasúti sín. Télen az árokban meggyűlt víz volt a korcsolyapálya. Még otthon felszereltük a korcsolyákat, az e célra megerősített talpú bakancsra. Elől-hátul volt két fémpofa, mint apró satuk, s egy kulccsal lehetett lazítani vagy szorítani. Később kiosontunk a strekkhez, mielőtt jött a vonat, és pénzt tettünk a sínre. Miután a vonat eldübör- gött, felszedtük a sínek közül, az érme olyan lapos volt, mint egy zsilett. Ezért, ha elkaptak, nyakleves járt. Az utca végén egy nyomóskút állt, a környék egyik vízforrása. Az utca két oldalán estike-bokrok virítottak, néhány szomszéd előtt törökszekfű pompázott. A házak, földszintes, apró építmények, majdnem mindeniken vadszőlő, hátrafelé, be az udvarba a toldalékok. Ha valaki elsétált az utcán, ágaskodás nélkül belátott minden ablakon. Esténként kezdődött a kutyakoncert, meg a szomszéd utca ebei is hallatták panaszaikat. Apám az 5. szám alatt talált egy lakást, bejárat rögtön az utcáról, utcára nyíló ablakokkal. Egy kis előszoba után jobbra nyílott a konyha, balra a két szoba. Az utca felöli a szüléimé volt, a másik, amit egy tálalóablak választott el a konyhától, volt a mi tanuló, játszó és hálószobánk. A konyhából széles fagrádics vezetett fel a padlásra. A konyhából kijárat nyílt az udvarra. Ott állt a szomszéd tűzfala mellett a kutyaól, benne Samu és Trézsi, a két airdale-terrier, első játszótársaim, szánhúzó kutyáim. Hátrafelé volt egy szoba, ott lakott Jolán. Sovány, vidám asszony volt, egyedül lakott, csak azt nem értettem, miért jön naponta két-három ember látogatóba. Néha, míg az egyik benn volt, a másik egy széken cigarettázott. Mellette volt a közös latrina, s utána, az udvar bezáró végében laktak Szabóék. Velünk egykorú gyerekekkel, úgyhogy rengeteg időt töltöttünk együtt. A kis elkerített udvarukban örökké néhány csirke kárált-kapir- gált, és fölöttük terebélyesedett az eperfa, aminek a terméséből még zölden is nagy kedvvel fogyasztottunk. Kálmán bácsi ezermester volt, kalitkákat font és mindenféle mozgó játékokat faragott. Esküdt ellenségei a tyúkjait dézsmáló patkányok voltak, ezeknek csapdát állított, majd petróleummal lelocsolta és elégette őket. Ezt egyszer láttam, nem tudom leírni, és remélem, soha többet nem látom-hal- lom, azután ha csak tehettem, akkor mentem eprészni, mikor odavolt, árulni a kalitkáit. Kaptunk Anyám egy rokonától, aki Vásárhelyről akkor költözött el, egy csomó jó bútort, úgyhogy az egész házat be lehetett rendezni, az én kedvencem egy nagy fotel volt, amiben még aludni is lehetett, és onnan néztem a festményt a falon: Egy falusi utca kanyarulatában, a távolban látható a templom. A közeli rész sötétebb, mert egy szomorúim árnyékából látjuk a többit, és az út egyszerre napfényessé lesz, s a fény megcsillan a templom ablakain. Egy Füzeséry nevű festő szignója volt a jobb alsó sarokban. Nem tudom, milyen rangú festő volt, de a mai napig, ahányszor utazom Erdélyben, minden útkanyar után várom, hogy felbukkanjon az a templom. Semmink nem volt, de nem tudtuk, hogy szegények vagyunk. A szüléink talán igen, de mi nem éltünk jobb módban, hát lefoglaltak a gyermekkor apró örömei. Jó ételt ettünk, nem tudtuk, hogy mindent csak jegyre lehet venni, vagy méregdrágán a piacon. Friss tejeskávé, vajas kifli, szalámis szendvics, hal, rántott csirke, minden volt. A keresztutcában lakott Dóczi bácsi, kertje volt a Trebélyben, kerékpárral szállította a friss gyümölcsöt. Szép ruhában jártunk, Anyám kötött kis szvettereket, egy dologtól másztam a falra, mikor fel kellett venni a matrózruhát. Ma sem tudom, mi váltotta ki ezt az averziót, de úgy éreztem magam, mint egy ruhába öltöztetett majom. Szórakozásra, míg apró gyerekek voltunk, nemigen volt lehetőség, de mindenért kárpótolt a cirkusz. Nem messze tőlünk verték fel a nagy sátrat, és minden vándorcirkusz előadására elvittek. Voltak egymást farbarugdosó bohócok, zsonglőrök, erőművészek, és a számomra felejthetetlen Bunte kapitány majmai. Életemben először nevettem úgy, hogy fájt az oldalam tőle, és másnap újra kikönyörögtem, hogy láthassam őket. Öt csimpánz volt, bebukfenceztek a porondra, körberohantak a mellvéden, mindenki eksztázisban volt. Bejött “Bunte kapitány”, és csóválta a fejét. A majmok oda- somfordáltak, kezet ráztak vele, s amelyik befejezte, az a kapitány háta mögött vágta a pofákat. Aztán behoztak bicikliket, és körbekarikáztak a porondon. Aztán egymásután levetették magukat a bringákról, és egymás hátára ugrálva köröztek, egy biciklin, öt majomból álló gúla. Mire a szám végétért, már lélegzetű is alig tudtam. Megengedték, hogy hátramenjünk, megnézni a menazsériát, s nagy örömömre az egyik majom a fejemre csapott. Ha lehetett volna, ott alszom a ketrecek között. És volt egy kis, piros selyembe öltözött lány, egy izmos kis emberrel jött be, az ember kapott egy vasru- dat, a vállán egyensúlyozta, a lány felkúszott, és mindenféle nyakatekert dolgot művelt, szólt a zene, a lány a fogával tartotta magát egy bőrszíjon, úgy pörgött a rúd körül. Mire lejött, már szerelmes voltam. Akkor bizseregtek először hangyák a rövidnadrágomban. Hatéves voltam. A cirkusz mellett amit még kényszerből meghagytak az elvtársak, az az operett volt. Mind a két műfaj annyira népszerű volt, hogy békében kellett hagyni, mint a karácsonyfát. (Abból is télifa lett, és télapó hozta, de megmaradt, s az emberek énekelték alatta a “Mennyből az angyalt...”) Már megvolt a színház, de többnyire szovjet darabok kerültek műsorra, nemigen volt zenés darab. Egyik szombaton, elmentem Mande- lékhez, Gyuszival tölteni az időt. Közel laktak, bármikor mehettem. A szüléink is barátok voltak. ’’Gyere a Lázár Ödön parkba”. ”Mi van ott?” ”ÖDI énekel”. Fogalmam nem volt, ki az Ödön, de elmentünk. Dél lehetett, engem nemsokára várt az ebéd. Elmentünk a parkba, belógtunk, és előrementünk, a színpad elé. Valami tájkép lógott hátul, csak nagyobb, az volt a díszlet. A színpadon egy férfi cigarettázva verte a dobot, aztán minden átmenet nélkül elordította magát, hogy csend legyen ott hátul. Bejelentette, hogy Esmeralda énekelni fog, de ő kezdett el énekelni. Egy zongora és egy gitár kísérte. Ezt énekelte: ’’Két bús teve baktatva, mennek az úton a szép Bagdadba, három deci malaga, fáj a teve valaga, két bús teve baktatva...” Ezután Esmeralda jött. ”Ó, csak ne volnék gyönge leányka...” “Egy kis cigaretta valódi finom” “Alom, álom, édes álom”. Ez volt az operett. Nyávogó hangja volt, Apám egy pohár bor után jobban játszotta ezeket, s az egész nem érte meg a verést, amit kaptam, mikor hat óra körül beállítottam haza. Gyuszi is megkapta a magáét, de rá másképpen hatott az egész. Énekes lett belőle. Többször szétszórt és újra összehozott a sors, de az “Ödi-koncert” mindig kedvenc emlékünk volt. 2000 nyarán láttam utoljára, a felesége nem tudta, mi a “Két bús teve”. Gyuszi két éve meghalt. Az volt a nagy nap, mikor az elektromos média a házunkba került, egy “Popular” (Népi) rádió formájában. Egy csoda volt. Néha bekukucskáltam a hátsó, kilyuggatott lapon, és lestem a sok különféle lámpát. Szülői felügyelet nélkül a közelébe sem szabadott menni, ”Ha levered, megette a fene. Honnan veszel másik lámpát?” Közepes méretű doboz volt, két barna gomb a drapp vászonnal bevont elején, egy zöldes kereső, függőleges piros vonal jelezte, hogy melyik adót fogja. ’’Éljen a magyar szabadság” zümmögte a Kossuth Rádió szignálja. És volt ’’Bolyongok a város peremén” és volt Német Lehel ’’Reszket a Hold a tó vizén”, Vámos Miklós és Záray Márta, a Magyar Rádió Gyermekkórusa (Botka Valéria és Csányi László vezényletével) aztán színházi közvetítés, Csili Csala Csodái, Moha bácsi, a törpe, Csinn-Bumm Cirkusz, vízállásjelentés (a Duna Paksnál apad), Szabó család, Szilveszteri Kabaré, amit már csak a Himnuszért végighallgatott az ember, és voltak futballközvetítések, Szepesi felajzott ’’GÓÓÓÓÓÓLjai”, és ott volt, burrogva, sípolva, zavarva a Szabad Európa Rádió. Akkor már Dunacsatoma járt érte. Ha valakit elkaptak, oda vitték, építeni a szocializmust. És abból a dobozból hallottam tíz évesen, hogy segítsük a pesti gyerekeket, azonnal felírtam az otthoni iskolapadomra a címet, anyám alig tudta levakarni, ezért is Dunacsatoma járt, és bár akkor tudtam már oroszul, nem értettem a suttogó ismerősöket, a hamuszürke arcokat, és a “Vnyimanyije, vnyimanyije!” utáni zokogásokat. Ha bemegyek a lányaim szobájába egymás hegyén - hátán a video, DVD lejátszó, Cd játszó, számítógép, színes TV és a fő gond az, hogy hol van a távirányító. Mi nem tudtuk, hogy így is lehet élni, ők remélem, nem tudják meg soha, hogy úgy is lehet, ahogy mi éltünk ötven évvel ezelőtt Transsylvániában. Folytatjuk
