Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-22 / 199. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Emlékező 2005. ÁPRILIS 22. Transzatlanti repülősztori (2) Vincze Hajnalka A Joint Strike Fighter (JSF) elnevezésű katonai repülőgép története igazi kis tanmese. Egyszerre enged számunkra némi betekintést az amerikai kül- és védelempolitika helyenként már-már perverz működési mechanizmusaiba, továbbá az európai versenypozíciók önkéntes feladásának vészjósló folyamatába. Vagyis a szóvirágokkal rendre agyonkozmetikázott transzatlanti viszony kulisszatitkaiba. Folytatás az előző számból Időközben kiderült ugyanis, hogy a gép jelentős túlsúllyal küszködik. A rövid felszállást, függőleges leszállást biztosítani hivatott (STOVL) verziója mintegy 1500 kilogrammal lépte túl a tervezett értéket. A hónapokon át tartó fogyókúra során számottevő kompromisszumokat kellett hozni mind a géptest felépítésében, mind az elektronikus rendszerben, mind pedig a repülőre telepíthető fegyverzetet illetően. Az új paramétereket természetesen a Pentagon és a Lockheed Martin egymás között határozta meg. A STOVL-változatban különösen érdekelt London pedig azóta is ke- zét-lábát töri, hogy legalább azt megtudja mi lett a végeredmény. A JSF-programot végigkísérő tenger- nyi egyéb bizonytalanságnak és washingtoni kötélhúzásnak még a felsorolása is túl hosszú volna (a Pentagon és a Kongresszus közti menetek; a mögöttes hadiipari koncepcióra és az alkalmazott technológiákra vonatkozó belső kritikák; az első Bush-mandátum kezdetén a Clinton-korszak emblematikus programjaként számontartott JSF likvidálását előirányzó tervek). A lényeg: a “nemzetközi” projektben résztvevő állítólagos partnerek mindehhez végig pusztán külső, passzív szemlélőként asszisztálhattak. Az európai bábfigurák ráadásul szélsőségesen paradox helyzetben találják magukat. Ha ugyanis a JSF túléli majd a washingtoni viharokat, az csak és kizárólag egyetlen dolognak köszönhető: tudniillik, hogy az Egyesült Államok számára a valódi tét - nevezetesen az európai hadiipari és stratégiai önállóság egyszer s mindenkorra való ellehetetlenítése - sokkal, de sokkal messzebbre mutat. Mert végső soron ebben rejlik a terv zsenialitása. Az európaiakat (azok legrövidlátóbb, legöntudatlanabb részét) használják fel Európa politikai autonómiájának és perspektíváinak aláásására. Mégpedig egyenesen a szuverenitás tartópillérét képező hadiipari-technológiai alapoknál kezdve. Á JSF-program ugyanis egyszerre szűkíti le radikálisan Washington európai konkurenseinek exporteladásait, kutatási-fejlesztési költségvetéseit, valamint egymás közti együttműködési képességeiket. Egyszóval jelen és jövőbeni versenyképességük valamennyi lehetséges konfigurációját. A Joint Strike Fighter projekt “nemzetköziesítése” dokumentálhatóan erre az igyekezetre vezethető vissza. Mindenekelőtt arra a Pentagon által rendelt 1995-ös elemzésre, melynek már a címe is sokatmondó: “Szürke fenyegetés: az európai vadászgépek következő generációja”. A beszerzésekkel megbízott miniszterhelyettes akkoriban fel is hívta a kongresszusi bizottság figyelmét rá, hogy “a Rafale, az EF-2000 és a SU- 35 repülőgép-fejlesztési programok növekvő kihívást jelentenek az amerikai repülőgépek számára”. A JSF-projekt megindítását követően egy ismert amerikai elemző pedig így fogalmazott: ez “több, mint harcirepülő-program, ez egy nemzeti stratégia: az európai hadiipar teljes pusztulásához vezethet”. Am a JSF még ennél is tovább megy. “Ha már lúd, legyen kövér” alapon az összes elképzelhető módon megsemmisíti az európai résztvevők önállóságának az illúzióját is. Mármint azokét, akik végül rendelnek is majd a gépekből (melyeknek ugyebár a - tőlük javarészt függetlenül zajló - fejlesztésébe öten már eddig is dollárhegyeket öltek). A jelen feltételek mellett még az első számú parner Nagy-Britannia sem kaphatja meg a fedélzeti elektronika szoftverkódjait, s a gépek összeszerelésére, próbarepülésekre, illetve a pilóták képzésére is kizárólag az Egyesült Államokban kerülhet majd sor. Á karbantartásra-utánpót- lásra pedig kitaláltak egy “összpontosított” - értsd: amerikai ellenőrzés alatt összefogott - logisztikai rendszert. Mindez a briteket is erősen nyugtalanítja, mivel így saját gépeik egyéni igényeikhez való idomítására, fenntartására és korszerűsítésére sem lesznek önállóan képesek. Végezetül három záró megjegyzés, három emlékezetes megnyilatkozásról. Először is: groteszk atlantizmusban a pálmát eddig Berlusconinak sikerült elvinnie. O ugyanis az európai hadiipar tönkretételét célzó JSF-re úgy kívánta előteremteni a forrásokat, hogy kiforgat egy törvényt, miszerint közös európai programok (!) esetében a kormány a parlamentet megkerülve közvetlenül finanszírozhat repülőfejlesztési projekteket. Persze a verseny így is rendkívül szoros, és az olasz médiacézár mellett akadnak még esélyes jelöltek - nem kis számban. Másodszor: a Nyugat-európai Unió (WEU) parlamenti közgyűlése - ami jelenleg az egyetlen európai szintű, katonai kérdésekben illetékes képviselői testület - 2002 júniusában egy határozatot fogadott el. Ebben leszögezte, hogy: “Egyes tagállamoknak a JSF beszerzésére vonatkozó döntése negatív következményekkel jár az európai repülőgépipar jövőjére nézve”. Felszólította továbbá az érintett országokat, hogy “gondolják újra a JSF-programban való részvételüket, tekintettel a rendelkezésre álló európai megoldásokra, valamint a JSF melletti esetleges döntésnek az európai katonai képességek erősítését megkérdőjelező, káros hatásaira”. A határozat természetesen semmilyen kötelező érvénnyel nem bír, inkább csak kinek-kinek a lelkiismeretéhez apelláló, jelképes intés. Annak viszont meglehetősen egyértelmű. Harmadszor: a JSF csak a kezdet. Amennyiben túléli a mostanság - a “Négyéves Védelmi Felülvizsgálat” kapcsán - tetőző washingtoni belharcokat, akkor ezentúl ő lesz az Amerikával folytatott hadiipari “együttműködés” modellje. Ennek érdekében az Egyesült Államok talán még némi, szépítőnek szánt beavatkozásokat is hajlandó lesz végrehajtani benne: szó van például arról, hogy a most hiába várt ipari hozadékok más közös programokban legyenek beválthatók. Mert, mint azt a Lockheed Martin vezérigazgatója Hágában mondotta az európai repülőgépgyártás egybegyűlt képviselőinek: “AjSF ipari modell megváltoztathatja a transzatlanti üzletcsinálás mikéntjét, és megadhatja az alaphangot az elkövetkezendő ötven évre. Szándékaink szerint az együttműködés tündöklő példája lesz”. Nagyhatalmak fegyveres konfliktusokban (részlet) Péterfi András Kuba, Disznó-öböl (1961. április 15-19.) Haderő: 1500 fő, 6 repülőgép. Veszteség: 1500 fő.' A CIA 1960-ban tervet készített Fidel Castro megdöntésére Kubában. Kennedy elnök nem sokkal beiktatása után elfogadta a tervet, de néhány változtatásra adott utasítást, hogy az amerikai részvételt eltitkolhassák. A CIA kubai emigránsokat képzett ki, hogy azok segítsenek egy Castro- ellenes forradalom kirobbantásában. 1961. április 15-én hat, kubainak álcázott amerikai gép szállt fel Nicaraguából, és kubai repülőtereket bombázott, kevés sikerrel. Másnap hajnalban 1500, a CIA által kiképzett kubai gerilla szállt partra a Disznó-öbölben, mintegy 160 kilométerre Havannától. Kennedy, szembesülve a bombázás miatti nemzetközi tiltakozással, leállíttatta az akció légi támogatását, így Castro légiereje hamarosan megsemmisítette a partraszállóknak utánpótlást szállító hajókat. A partra- szállókat a kubai hadsereg 72 órán belül egytől egyig elpusztította vagy fogságba ejtette. Kubai rakétaválság (1962) Az Egyesült Államok a disznó-öbölbeli kudarc ellenére sem mondott le a Castro semlegesítését célzó tervekről. Kuba közben Moszkvához fordult segítségért. Hruscsov nukleáris rakétákat és kezelőszemélyzetet ajánlott fel, amit Castro némi ellenállás után elfogadott. 1962 júliusában a CIA erősödő szovjet hajóforgalmat regisztrált Kuba térségében. Számos hajó fedélzetén észleltek IL-2 8-as szovjet bombázókat. Októberben U-2-es kémrepülőgépek ballisztikus rakéták kilövőállásait fotózták le Kubában. Az amerikai flotta hamarosan blokádot vont Kuba köré: minden áthaladó hajót megállítottak és átvizsgáltak. Október 22-én Kennedy elnök a szovjet rakéták azonnali kivonását követelte. A hadsereg előkészületeket tett egy Kuba elleni invázióra. Havanna is mozgósított. Az USA lakossága az atomháborúra készült. Október 26-án Hruscsov ajánlatot tett Kennedynek: visszavonja rakétáit Kubából, ha az Egyesült Államok ígéretet tesz, hogy sohasem támadja meg Kubát, és kivonja Törökországba telepített rakétáit. A válság időközben tovább éleződött, amikor egy szovjetek vezette kubai légvédelmi rakétaüteg lelőtt egy U-2-es kémrepülőgépet. Végül Kennedy elfogadta az ajánlatot. (A törökországi rakéták kivonását nem közölték a sajtóval.) A szovjetek hamarosan elszállították nukleáris fegyvereiket Kubából. Az Amerikai Egyesült Államok
