Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-03-25 / 195. szám
16 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2005. MÁRCIUS 25. Balra nyugszik a nap (2.) Técsy Sándor Szebeni szászok, dunai svábok Ahhoz, hogy a kép összeálljon és érthető legyen, néhány mozaikdarabkáért vissza kell nyúlni, időben 4-5 emberöltőt, távolságban 4-500 mérföldet. A történet egyik szála szinte kétszáz évvel ezelőtt kezdett fonódni, amikor is valahol Stuttgart környékén egy szekértábomyi sváb felkerekedett, hogy a Monarchia szárnya alatt új életet kezdjen. Az hajthatta őket, ami előttük is, utánuk is mindenkit, aki odahagyja a szülőföldjét. Talán elég volt a háborúkból, talán kecsegtető volt a Transsylvániában meghirdetett vallási tolerancia, talán kalandvágy, talán az ismeretlen világ delejes ereje. És útrakeltek, lovasszekerekkel, megrakva élelemmel, ruhákkal, bútorokkal, edényekkel és heteken át vonultak az új Haza felé. Kitartóak voltak, erősek, céltudatosak. És megérkeztek az új világba, ki Szeben környékére, ki Temesvár vidékére. Letelepedtek, és a semmiből újraépítették egykori létüket. Kaptak és vásároltak földeket, felépítették házaikat, elkezdték művelni a földjeiket, vagy űzni generációk óta tanult mesterségüket. Volt közöttük takács, kötélverő, hordókészítő, pék, kertész, kőműves, és a vidék, ahol letelepedtek,virulni kezdett. Még ma is, amikor alig maradt belőlük Erdélyben, a csapott homlokú házaik messziről felismerhetően hirdetik, hogy itt valaha svábok laktak. Nagyanyám szerint mikor Isten befejezte a teremtést, rájött, hogy egy csomó ész megmaradt, nem tudott mit kezdeni vele, hát odaadta a sváboknak. így érkezett Temesvár vidékére a Sósméz (...) Váradi Simon elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója lassan, jókedvűen, gondolataiba merülve lépkedett az éjszakai kihalt utcán. Azon merengett, hogy jól megmondta kicsivel előbb a Sportban a szomszéd asztalnál vitatkozó három gyökérnek, mikor nem tudván egymással zöldágra vergődni, az asztalos Jóska átszólt neki és a véleményét kérdezte.- Szerinted jobb lesz most, hogy a Grósz került oda? - nem állt meg a kérdésnél, szusszanás nélkül folytatta. - Nem hisznek nekem, de szerintem ez nem egy tapogató csávó, megmondja, amit gondol, frankón, mégha nem tetszik is másoknak. Márpedig az kell ide, aki a szarról kimondja végre, hogy szar meg hogy büdös.-Ja, ez igaz - jegyezte meg a húszéves forma, lányosarcú gyerek, akit Váradi többször látott már itt a borozóban, de a nevét nem tudta. Tajtrészegre itta magát. Bután bámult, szeme fénylett, mintha kiszidolozták volna, könyökére támasztotta a fejét, egyébként bizonyosan nem képes fenntartani, időnként megszólalt, akadozó nyelvvel Ruttner és a Jambrick család, valamikor a 19. század huszas éveiben. Szorgalmas, dolgos népség volt, takarékosak, így mindegyik generáció jobb és jobb élet részese lett. Jambrickék hordókészítő műhelye a fiuknak már jövedelmező magánvállalkozást biztosított. Amikor 1893-ban megszületett Péter fiuk, ő már tisztiiskolába járt, és az első Világháborúban mint magyar tiszt harcolt a Császár őfelsége hadseregében. Leszerelése után gyakornok lett egy pesti bankban, ahonnan hazatérve Nagyszentmiklós bankjában lett tisztviselő, és rövid idő alatt az igazgatóságig vitte. 1918-ban feleségül vette Ruttner Annát, egy helybeli kisbirtokos lányát, aki röviddel azután három leány- gyermekkel ajándékozta meg. A legidősebb, Lidi, gyógyszerészként élte le az életét Miskolcon. A középső, Ilona Ve- ronka Anna, a temesvári apácáknál kezdte, a budapesti Kanizsai Dorottya leánylíceumban érettségizett, majd beiratkozott a Magyar Királyi Orvostudományi Egyetemre Budapesten, ő volt az én Édesanyám. Amikor ’44 -ben behívták az oroszokat, a falvakban és városokban lapuló kommisszárjaik elvezették őket az osztály- és népellenségekhez. Mikor mindenki elmenekült előlük a nagyapám maradt, mert ő tudtával senkinek nem ártott. Október 8-án csengettek, kaput nyitott, és minden teketória nélkül lelőtték. Német volt és kizsákmányoló. Csak ő nem tudta. A legkisebbik lány ezután nem tudott sehova egyetemre menni, a nagyanyámmal maradt. Majdnem 40 évesen hozzábeszélt valamit, csak úgy, bele a vakvilágba, merthogy mondandója alig-alig mutatott kapcsolatot az előtte elhangzottakkal, amin végeredményben nem is lehetett csodálkozni, kizárható volt, hogy ilyen állapotban képes felfogni az egymás utáni szavak jelentését.- Lófaszt - vetette oda Béla bá. Hatvanfelé járhatott a férfi. Váradi ismerte gyermekkorától, bár ha valaki megkérdezi tőle, mit is csinál valójában, nem tudott volna válaszolni rá. Sokmindenhez értett, afféle ezermesterként tartották számon a környéken, ki- sebb-nagyobb munkákra hívták, javítgatások, vakolás, festés, csőszerelés, tüzifa- vagy szénrakodás, ilyesmik. Általában a Teleki téri és a Rákóczi téri piacon lehetett összefutni vele, meg a környékbeli kocsmákban.- Nem akar ez mást - folytatta -, csak az öreget kitúrni és a helyére nyomakod- ni. A szeme se áll jól. Nézzétek meg, milyen vékony szája van, akinek ilyen vékony a szája, attól bármi kitelik, nekem elhihetitek, tudom, az első feleségem ilyen volt, rá is faragtam rendesen. Én azt sem hiszem el, amit kérdez. Váradi magába temetkezve ült az aszment egy okleveles agrármérnökhöz, Brassó mellett próbáltak szerencsét, aztán Nagymama halála után visszaköltöztek a családi házba. Mikor azt lebontották a fejük fölül, elmentek Németországba, vissza a porba, amelyből vétettek. A nagyapám, akit nem ismertem, nyugodt, polgári életet biztosított a lányainak. Zongoráztak, teniszeztek, Csa- nádra vitte őket bálba, Vingara mentek (lovashintóval) szórakozni, ő maga a helybeli Kaszinóba járt, ahol schnappsot ittak, ultiztak (a szerb pópával, később beszállt a román jegyző, de mind beszélték egymás nyelvét). Otthon a magyar járta. Néha meghívta az üzleti partnereit, néha ő ment el vendégségbe hozzájuk. Ismerték, tisztelték a városkában (amelynek leghíresebb szülötte Bartók Béla, leghírhedtebb a 70 évvel későbbi magyarfaló kolozsvári polgármester, Éunar volt). A lövés híre Anyámat Budapesten érte, az orvosi egyetem hatodik évében, a nővéremmel való terhességének harmadik hónapjában. Az oroszok tovább nyotalánál. Kicsit el is pilledt, amit csak részben lehetett a már majdnem egészében elfogyasztott, kalibrált napi alkoholmennyiség rovására írni, harmadnyi üveg habtalan sör melegedett még előtte a pohárban, szerepet játszott benne a maga mögött hagyott, meglehetős intenzitással eltelt huszonnégy óra is. Újra és újra visszaidézte a történteket, egészében és apránként, jelenetekre bontva, akárha mozigépész lett volna, akinek az utolsó előadást követően módja adatik megint lejátszani a bemutatott filmet, csak most a maga örömére, folyton megszakítva, vissza-visszatekerve, ahogyan éppen a kedve diktálja. Éorgatta magában, ízlelgette őket, mint ínyenc borivó a édes, sűrű, selymes aszút. Ha hűek akarunk lenni a valósághoz, el kell mondanunk, már az idejét sem igen tudta, mikor volt utoljára olyan napja, amelynek minden pillanatára szívesen emlékezett vissza. Utólag még a felesége iránt is érzett némi hálafélét - persze nem tovább egy röpke pillanatnál -, nélküle, illetve az ő replikázása nélkül valószínűleg sosem történik meg, gondolta, vagy ha mégis, nem ekkor és nem így. Szóval igen elégedetten üldögélt Váradi, míg a kérdés ki nem szakította simogató emlékei közül. Mérges lett.- Kit érdekel? - kérdezte felcsattanva. - Titeket fizetnek érte, hogy ilyen emeletes marhák legyetek? Nincs jobb dolgotok, mint értelmetlen baromsággal töltemultak Nyugatnak, az egyetemet menekítették. Bécs, Prága. Még hátra lett volna egy negyedévi vizsga, de a túlélés fontosabb volt. Apám 25. születésnapján, egy prágai óvóhelyen Anyám érezte, hogy szülni fog. Apám kiment az utcára, mert semmijük nem volt. Az oroszok elfogták, de kézzel-lábbal kimagyarázta, hogy a felesége szül. ’’Gyevuska” - mondta. Az oroszok összenéztek, ’’Poigyom”, mondták. Apám elvezette őket az óvóhelyre. Amikor ledübörögtek a lépcsőn, a nővérem már sírt. Apám szerint, ha akkor nincs ’’gyevuska”, ma én sem lennék, mert őt ott helyben lelőttek volna. így leköpdösték a kislányt, hogy meg ne igézzék, adtak csokoládét, kenyeret és cigarettát. Az egyik a lépcsőről még visz- szanyújtott egy majdnem teli üveg italt. Mikor elmentek, az óvóhelyen percekig senki nem szólt, csak a nővérem kiáltotta világgá, hogy megérkezett. 1945. május 7-ike volt. Két nappal később Berlin kapitulált, s a második Világháború végétért. (Folytatjuk) ni az időtöket? Úgy tesztek, mintha nektek nem lenne kurvára mindegy, hogy ki van ott. Szarik rátok egyik is, másik is. Szarnak ezek mindenkire. Azok hárman, ahogyan a kocsma többi törzsvendége is, tudták Váradiról - ha az okokkal nem is voltak tisztában -, hogy magának való, gyakran cvíder, könnyen beguruló alak, nem is beszélve az utóbbi időkben végbement változásáról, amit nem lehetett nem észrevenni. Furcsán viselkedett, szinte senkivel sem állt szóba, begubózott, estéről estére egyedül ült az asztalnál, minden áldott nap ugyanannyit ivott - ezt Mari, a pincérlány árulta el nagyjából mindenkinek, arcán a tanácstalanság és az aggodalom olyan kifejezésével, ami arról tanúskodott, komolyan nyugtalankodik hajdani szeretője állapota miatt -, négy fél vodkát és négy üveg sört, se többet, se kevesebbet. Am az dühös kirohanás mégis meglepte őket. Arcuk megkeményedett - kivéve a lányosarcú gyerekét, ő már csak testben volt jelen, úgy is rohamosan romló állapotban -, szavuk elakadt. Néhány pillanatnyi döbbent csend után az asztalos Jóska legyintett egyet felé, és tovább folytatta a vitát Béla bával. Váradi a fel- horgadó indulat adta lendülettel kiitta maradék sörét, felállt, felvette kabátját, előrement a pulthoz, fizetett, aztán kiment a borozóból. (Folytatjuk) Brém-Nagy Ferenc
