Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-02-18 / 190. szám
14 MAGYAR SZÓ — A HÍD Irodalom 2005. FEBRUÁR 18. Sósméz (24) Brém-Nagy Ferenc 6. Mrs. Anna Baker naplója Vézna, beteges, visszahúzódó gyermek voltam. Hét hónapra születtem. Azt mondogatták mindig, súlyom és hosszam alig-alig haladta meg egy rendes cső tengeriét. Ahogy emlékszem, nagyon ritkán tarthattam a két nővéremmel. Ők naphosszat a ház körül játszottak, rohangáltak, csak enni meg aludni jöttek be. Irigyeltem őket. Napfogta bőrük mellett az enyém hókának tűnt, vékonynak és áttetszőnek, mint a zsírpapír. Mentem volna én is boldogan, de anyám nem engedett a szoknyája mellől. Segédkezhettem neki a főzésben, pesztrálhattam csecsemőkorú húgomat. Haragudtam érte, sokat perlekedtem vele és apámmal is. Tudom, óvni akartak, ám ezt én akkor, a gyermekeszemmel, nem értettem. Szigorú és igazságtalan kötöttségként éltem meg, úgy éreztem gyakran, olyan vagyok, mint a két tehenünk, akiket lepányváztak, hogy ne kódoroghassanak szabadon. Jobb híján maradt a fantázia. Képzeletben csatangoltam. Törött tengericsutkákból csináltam magamnak erdőt a konyha döngölt, sárga homokkal felszórt földpadlóján, közéjük az ujjammal rajzoltam kanyargó ösvényeket. Az összehúzott porból építettem dombokat, a vaskályhából kiszedett fehér hamuból lett a hó, a levesbe pucolt murok apróra szaggatott leveleiből a fű. A híg nokedlitészta volt az én ragadós dagonyám, amelyen csak nagy nehézségek árán lehetett átevickélni, esetenként tapaszthattam is vele, és furcsa, álomszerű lényekké keményedett, ha nagyobb adagokat szakítottam belőle a késsel a spóron nagyfazékban bugyogva forró vízbe. A kinyújtott és a levesbe vékony metéltté vágott leveles tészta a lekaszált szénám, melyet szétterítettem és gondosan forgattam a száradás végett, hogy aztán begyűjtsem, kazalba tornyozzam, mielőtt a kamarába felakasztott vászonzsákba került volna. Időnként, kijátszva mindig fáradt anyám éberségét, természetesen elszöktem. Nővéreimmel nekivágtunk ilyenkor a kiskertünk mögött kezdődő erdőnek. Gubicsot gyűjtöttünk, tobozt a fenyők alól. Kincseket kerestünk a bodzabokrok összeboruló leveleinek rejtekében, kitoltuk az ágak szivacsos belsejét és mézgából gyúrt golyócskákat fújtunk ki belőlük. Kunyhót építettünk letört ágakból, avarral fedtük be. Történeteket eszeltünk ki elátkozott lelkekről, erdei vadorzókról, rejtőzködő betyárokról, emberekre támadó sebzett vaddisznókról. Addig pumpoltuk egymást, míg végül már majd' bepisiltünk a félelemtől, s egy-egy valódi vagy képzelt nesz után riadtan, lélekszakadva rohantunk vissza a házhoz. A következmény legtöbbször feddés lett meg büntetés. Anyám elnáspángolta a nővéreimet, ám annak ellenére, hogy igen gyorsan eljárt a keze, engem ritkán bántott. Többnyire csak korholt aggódó hangon.- Annuskám, kislányom, vigyáznod kell magadra, olyan sovány vagy, mint egy szál kóró - mondogatta mindig. Ezt se szerettem. Néha addig provokáltam, míg sikerült úgy kihoznom a sodrából, hogy megütött. Megbánta azonnal, látszott rajta, nekem viszont a fájdalom és sírás ellenére valahogyan mégis jólesett. Hat éves koromban, nyár végén, alig valamivel a születésnapomat követően beteg lettem. Nem sok minden maradt meg bennem erről, inkább csak apró momentumok. Ha visszagondolok, az iszonyú fejfájásra emlékszem, a szűnni nem akaró vacogásra, a szemem előtt elelhomályosuló képekre, arra, hogy apám és anyám nagy ágyába fektettek, hogy hiába próbáltam a lábamra állni, nem sikerült, mintha örökké mozgott volna talpam alatt a padló, arra, hogy anyám a kánikula dacára pokrócba bu- gyolál, apám az ölébe vesz, kivisz és feltesz a szénával félig telt szekérre, azzal megyünk be a faluba az orvoshoz. Agyhártyagyulladásom volt. Hónapokig feküdtem. Lemondtak az életemről. Gyakran kijárt hozzánk a pap imádkozni a gyógyulásomért és támaszt nyújtani a szüleimnek. Aztán valahogy jobban Zsigmond Aranka 1948-ban Erdélyben, Nagybaconban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban végezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezését Székelyudvarhelyre kapta, itt tanított a Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajzmódszertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvár- j ra települt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett. Fa- I li kárpitszövéssel és restaurálással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Portréfilmjét 2003-ban mutatta be a new yorld Magyar Televízió az 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos Lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli. HHtfMN > , “ . , ü a ÍJ,» lífc «*J lettem. Tavaszodott már, amikor először kimehettem a házból, persze csak az ajtóba, szétnézni kicsit. Gyenge voltam, soványabb, mint annak előtte. Az orvos azt mondta, levegőváltozásra van szükségem a teljes felépüléshez. Szüleim úgy döntöttek, anyám András nevű bátyjához küldenek, aki úri szabó volt Budapesten. Fájt elmenni, odahagyni apámat, anyámat, a testvéreimet, az otthonomat, az erdőt, az állatainkat, Jucit, az őzet, akit gidakorában talált apám és mi neveltünk fel cumisüvegből etetve, és utóbb is gyakran megjelent az udvarunkon, hagyta magát megsimogatni, nézett ránk azzal a parázs barna szemével, mielőtt megint útjára indult volna. Zokogtam, amikor elindult velem a szekér a bátori állomásra. Mit tudtam én akkor, hogy egyszer még áldani fogom a sorsot, amiért a betegség az egész életemet megváltoztatta. András bácsikámék a Király utca 55- ben laktak, majdnem szemközt a Terézvárosi templommal, két saroknyira a Nagykörűttól, egy tágas első emeleti lakásban. A műhely alatta, a földszinten volt. Nagy ablakai és ajtaja az utcára nyíltak. Jól ment a sorom náluk, bár Elvira nagynéném ritkán mulasztott el alkalmat, hogy emlékeztessen rá, csóró falusi rokon vagyok, hálával tartozom, amiért befogadtak. András bácsikám más volt. Nagydarab, kedélyes, jólelkű ember. Vonásaiban, gesztusaiban helyenként anyáméira ismertem. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, csak Ő szinte mindig mosolygott. Ahogy visszagondolok, nem is emlékszem rá, hogy láttam volna szomorúnak az államosítás előtt, amikor elvették a műhelyt, valami bolt lett a helyén, Ő pedig kénytelen volt a Május 1. Ruhagyárban elhelyezkedni. A lakást is megosztották, egy háromgyermekes családot költöztettek be az egyik szobába társbérlőnek, a konyhát és a fürdőszobát onnantól közösen kellett használnunk. Akkoriban lefogyott, az arca megnyúlt, komorrá változott. Mintha kicserélték volna. Más ember lett. Ma már tudom, valami meghalt benne akkor. 1950 elején egy régi kuncsaftja segítségével sikerült elszökniük az országból. Kanadába disz- szidáltak. Mivel gyerekük nem lehetett, gondolom, én pótoltam valamennyire. Iskolába járatott, vasárnaponként templom után elvitt a Lukács cukrászdába, megtanított varrni, vasalni. Délutánonként segítettem neki. Szerettem, mert közben mesélt. A lugosi gyermekkoráról meg azokról az urakról, akik bejöttek a műhelybe ruhát csináltatni. Mindenféle akadt közöttük a miniszteri tanácsostól a fuvarosig. Folytatjuk
