Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-11-26 / 181. szám
14 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2004. NOVEMBER 26. Sósméz(17) Brém-Nagy Ferenc 5. Jonathan Baker kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd, a dolgozó- szobájában ült, fekete medveirhával letakart, széles, magas támlájú foteljében. Előtte a tikfa dohányzóasztalon kerek- ded bögre, az alján kihűlt barna mate tea, négyszögletes, fekete porcelán hamutartó, közepén félkör alakú parafatömbbel, majdnem üres Middleton s dohányos zacskó, pipatömködő, öngyújtó, egy vaskos, kézzel írott, szétcsúszó papírlapokból álló paksaméta, mellette diktafon, két tömött, nagyalakú Kwik Stop One Hour Photo feliratú borítékban fényképek, mindezeken keresztben a kopott barna kartonfedelű füzet, rajta anyja levele. Még a konyhában, közvetlenül a csomag felbontása s a kerekded betűkkel rótt, kissé megfakult sorok elolvasása után, a döbbenet és az értetlenség blokkoló, tétova pillanatait követően, amikor a szokások automatizmusa tovább lendítette és egy rövid ideig elhitethette még magával, a váratlanul előbukkanó múlt nem töri darabokra a jelent, miként az úton véletlenül felpattanó kődarab az autó szélvédőjét, amikor úgy tűnt, lehet esély valahogyan háttérbe szorítani, amikor reménykedhetett benne, hogy ha erősen és kitartóan kapaszkodik valamibe - nevezetesen a munkájába -, nem ragadja magával e hirtelen megnyílt, mélybevivő örvény, részben kötelességtudatának engedelmeskedve, részben menekülésképpen bevitte a szobába a táskáját, ledobta az asztal mellé, elővette belőle a papírjait, melyeket előadás után az egyetemen, a harmadmagával használt irodában összeszedett és belesúvasz- tott, a délutáni séta mellett döntve s otthonra halasztva elvégzendő feladatát. Két hónappal előbbi venezuelai útján készült, vázlatos rajzokkal tagolt feljegyzései voltak, és útitársa, Jake Harris, a National Geographic magazinnak is dolgozó fotográfiis felvételei az Orinoco deltavidékén élő waraokról, erről a világtól szinte teljesen elzártan létező indián népcsoportról, a becslések szerint mintegy tizenkétezer éves kultúrájukról, az ősök mindenütt jelenvaló szellemének tiszteletéről, asszonyközpontú társadalmukról, a moriche nevű pálmafa törzséből faragott cölöpökön nyugvó, fal nélküli házaikról, a bohiókról, melyeket pámalevéltetők, palafitosok fednek, az évezredek alatt vajmi keveset változott gyűjtögetésen és halászaton alapuló életmódjukról. S ott volt cikkének első, áthúzásokkal és betoldásokkal tarkított változata is - riportelemekkel megtűzdelt ismeretterjesztő dolgozat, afféle bemelegítés a Jaguár a Tejúton - A sámánhit változatai néhány dél-amerikai indián népcsoportnál címmel készülő könyvébe írandó tanulmányához -, melyet az útját támogató magazin számára kellett elkészítenie. Napokkal előbb lejárt a leadási határidő, de nem tetszett neki igazán a szöveg, még javítani szeretett volna rajta, és a képeket is át akarta nézni újra, hátha talál jobbakat, kifejezőbbeket közöttük, mint amit Jake-kel elsőre kiválogattak. Szerencséjére - legalábbis két napja még annak gondolta - sikerült némi haladékot kicsikarnia. Hamar nyilvánvalóvá lett azonban, semmire sem fog jutni. Hiába olvasta vissza saját sorait Tonináról, a hétszáz lelkes faluról, a waraok lakta legnagyobb településről, a háztartások ki nem égetett agyagedényeiről, a durván ácsolt padozatot borító, jellegzetes szín- és mintavilágot mutató gyékényszőnyegekről, a tárolásra használt, méltán híres, gyékényből fonott kosarakról, a központi helyet elfoglaló tűzről, amire nagyon vigyáznak, hogy soha ki ne aludjon, nemzedékről nemzedékre hagyományozva tovább az őrzését, a bohiókat összekötő, a mindenütt jelenvaló víz fölött húzódó, cölöpökön nyugvó gyalogútjairól, melyeket agyagba ágyazott pálmákkal fednek, a cölöpök között ringatózó, fatörzsből vájt kenukról, a curiarákról, melyek a hely- változtatás egyetlen lehetséges eszközei - magának a népcsoportnak a neve is belőlük ered, war-aroa annyit tesz, mint kenus emberek, a kenuk népe -, hiába idézte fel magában az utat, az észak-venezuelai Monagas repülőterétől több mint két órán át tartó zötykölődést a terepjárón Tucupitáig, a harmincezres, páratelt melegben fülledő folyami kikötőig, melyet katolikus hittérítők alapítottak s az egykor itt élt indián törzsfőnökről, Tucuról neveztek el, az utolsó pontot, ahol az utazó még szilárd utat érezhet a talpa alatt, ahol a házaknak vannak falaik, és közöttük utcák vezetnek, majd később a lassú, végeláthatatlannnak tetsző kanyargást a hatalmas fatörzsből vájt, hátul tetővel ellátott csónakkal, a bongoval, a számtalan ágra szakadó folyón, a mindent elfedő mangroveőserdő szeszélyes labirintusában, mögülük folyton előtűnt a múlt, előtűnt Bloomfield, előtűntek a szülei. Képek, gesztusok, mondatok, szituációk, villantak fel benne, folyton felszakítva a kötelesség kényszeres igyekezettel szőtt, eléjük feszíteni kívánt szövetét. Egy ideig konok kitartással kezdte újra. Jegyzetei után végignézte az Amicuról, a sámánról készült fotókat, aki kezdetben idegenkedett a fényképezéstől, azt magyarázván, a masina, mely megörökíti, fogságba ejti a lelkét, s csak hosszú-hosszú győzködést követően ment végül bele, ám mögötte - mintegy felvigyázóként vagy óvó testőrként - a beszélgetés alatt mindvégig ott állt feszes tartással, szigorú arckifejezéssel öt- venkörüli, vékony, inas, fogatlan felesége, aztán belehallgatott a Benito Tardes atyával, a huszonhét éve a waraok között élő spanyol jezsuita pappal folytatott, magnóra rögzített beszélgetésbe. Próbálta tartani magát, miként a horgászni induló ember, ha egyik lába már az ellendült csónakban van, a másik a mólón maradt, aztán amikor sokadszorra is világossá vált, hogy képtelen rá, feladta. Jonathan Baker kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd, elmerült a múlt zavarossá lett, kavargó hullámaiban. És nem volt fogódzó, nem volt bizonyosság többé; minden, de minden, amit kicsivel előbb még készen kapott vagy végbement és lezárult dologként, éppen ezért megmásíthatatlan tényként kezelt, egyszerre megkérdőjeleződött. A tapasztalati világ kimozdult a fogalmi alól, szavak és jelentésük, nevek és nevezettek távolra kerültek egymástól, s a közöttük támadt űrbe az emésztő kétség fészkelte be magát. Sósméz - villant fel Jonathan Bakerben egy emlék. Korai volt, mégis plasztikusan őrződött meg benne. Elmúlt három éves, de még mindig szopott. Anyja, hogy elválassza, sóval kevert mézzel kente be a mellbimbóját. Abban a pillanatban, amikor szája megtelt a minden addigi tudását felülíró, ragacsos, maró ízú masszával, akkor tört össze benne hasonlóan a világ. Persze ezt csak most fogalmazta meg így magában, akkor visított és apját kérte, hogy törölje le. Úgy érezte, nem bír a lakásban maradni. Felvette bőrdzsekijét, kalapját és lement az utcára. Nem nézte merre, csak elindult a Franklin Avenue-n. Alkonyodon. Folytatjuk Zsigmond Aranka 1948-ban Erdélyben, Nagybaconban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Uccumban végezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezését Székelyudvarhelyre kapta, itt tanított a Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajz- módszertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvárra települt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett. Kali kárpitszövéssel és restaurásással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Portréfilmjét 2003-ban mutatta be a new yorki Magyar Televízió az 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos Lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli.
