Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)

2004-09-03 / 169. szám

2004. SZEPTEMBER 3. Mozaik MAGYAR SZÓ-A HÍD 13 A redisz tollhegy ....... j NagyAbrahám Szigorú rajztanárunk volt. A szigorú­ság tüskés jegyeit arcvonásaiba préselve viselte. A Diktátummal az észak-erdélyi magyar tannyelvű iskoláknak pedagógu­sokra volt szüksége bepótolni az előállt hiányt. Az Anyaországból érkezettekkel sikerült részben áthidalni a helyzetet. Ek­kor került Paál tanár úr a mi iskolánkhoz, amelyik nemrég nyitotta meg kapuit. Ka­tonás fegyelmet, pontosságot követelt meg tőlünk, féltünk is tőle, okkal. Amikor belépett az osztályba feszes vigyázzba vágtuk magunkat. Az ajtótól a katedráig kimért léptekkel haladt, rajtunk tartva mindkét szemét. Ilyenkor moccanni sem mertünk, csak szemünk sarkából fik- szíroztuk. De kínosan véget nem érő hosszúak tudtak lenni ezek a másodper­cek. Az osztálynaplóval a hóna alatt fellé­pett a pulpitusra, még onnan is apró élénk szemével végigpásztázta az osztályt s csak ezután kaptunk engedélyt a leülésre. Mozdulatait, szemének villanását nyo­mon követtük, azt próbáltuk kideríteni, vajon milyen hangulatban ébredt reggel. Mint mindig, most is ízlésesen volt felöl­tözve. Finom szövetből készült acélszürke öltönye csak úgy tapadt cingár alakjára, nem éppen magas termetére. Pedantériá­jával kivált társai közül. Az udvaron a nö­vekedésben lévő lóginyáknak egy korlát volt felállítva, ahol óraközti szünetekben tornagyakorlatokat végezhettek, nyújtóz- tatták izmaikat. A felső osztáyosok leg­többször lefoglalták a szert, a kisebbeket elmarták közelükből, nem is engedték, hogy ott álldogáljanak. Panasszal fordul­tunk Paál tanárúrhoz, akinek tudvalevő­leg nagy tekintélye volt a diákok sorai­ban. Salamoni bölcsességgel oldotta meg a helyzetedet; megszabta melyik osztály mikor használhatja a szert. Attól kezdve a gordiuszi csomó megoldódott, panaszra többé nem került sor. Bokaficamodásom- mal álltam a falnak támaszkodva. Aznap Paál tanár úr volt az ügyeletes az udva­ron. Egyszercsak ott terem mellettem, se szó se beszéd selyem béléses zakóját a ke­zembe nyomja és a párduc fürgeségével felpattan a korlátra, lendületet vesz, elő- re-hátra himbálja magát és utána egy olimpiai tornásznak is a dicsőségére vál­hatott volna, amit bemutatott. Improvi­zált tomagyakorlatát csak csodálni tud­tuk. Akkor adtuk neki a megtisztelő gu­miember nevet. Az órát rendesen azzal kezdte, hogy a padsorok közt haladva számbavette rajz­felszerelésünket. Mindent ki kellett rak­junk a padra, mint a zsibárus a portékáját: rajztáblát, körzőt, vonalzókat, háromféle keménységű ceruzát, az 1-es, 2-es és 3-as redisz tollhegyeket. Ha csak egy is hiá­nyával volt, az olyat kiküldte a katedrá­hoz és ott megkapta a fenekest. Egyszer én is részesültem belőle, hiányoztak a redisz tollhegyek. Amikor panaszkod­tunk, hogy nem lehet a városban redisz tollhegyet kapni, a hóbortos tanár csak mosolygott a bajusza alatt, nem volt haj­landó tudomásul venni. Egy héten egy­szer volt rajzóránk, már készen álltam a Szerkesztette: Kertész Gabriella számítással,- ha akkorra se lesz tollhe­gyem, ellógok az utolsó óráról, még egy­szer nem fenekeltetem meg nadrágom. hátsó felét, az aztán szent és biztos, fogad- koztam magamban. A vasút utcában volt egy elhanyagolt porta, rég nem lakott ott senki. A föld­szintes, Öreg, megroggyant épület ajtaja, ablakai be voltak deszkázva, a külvázon a gerendák korhadoztak. Nyáron az udvart felverte a temérdek gaz. Egyesek odado­bálták a szemetet, kacatjaikat, amitől meg akartak szabadulni. Szégyenfoltja volt a lakó negyednek, lehúzta az egyébként jó színben tetszelgő környék ázsióját. Aztán csoda történt, egyik napról a másikra megváltozott minden. Az öreg ház és az udvar reneszánszon ment keresztül; a re­pedezett, omladozó falak új face-liftet kaptak, az udvart kitisztították, finom ho­mokkal szórták be. A kerítés mentén zöld bokrokat ültettek. Sokáig nem lehetett tudni, milyen rendeltetést szántak a por­tának. Aztán az épület homlokzatára fel­került a cégér. Klein Leo, papírkereske­dés. Nagyon megörültem a látottaknak, felcsillant a remény, hátha itt tudok venni tollhegyet. Kissé bátortalanul léptem át a küszöböt. A gerendás helyiségben csend volt. Dobozok, ládák a fal mellé húzgálva. A félig meddig kicsomagolt áru ata- batában hevert a polcokon. Egy elkülöní­tett helyen intarziás diófafunéros íróasz­tal, rajta kegyszerek, vallásos szimbólu­mok: ó-szövetségi Biblia, egy márvány táblán Mózes Tízparancsolata, 9 ágú gyertyatartó, stb. Kezdtem furcsállni a helyzetet, hogy senki nem jelentkezik, gondoltam elhúzom a csíkot, majd jelent­kezem újra. Ekkor, a helyiség hátranyúló részén, nyikordult egy ajtó, egy éltes fér­fi csoszogott elő mellére nyúló, hosszú, ősz szakállal, hullámos hajfürtjei csüng­tek arcának két oldalán. A feje búbján fe­kete bársony jármulka. A sarki fűszerke­reskedő is, ahol vásároltunk, így nézett ki. Mindjárt tudtam, hogy ortodox zsidó val- lású öregemberhez van szerencsém. El­mondtam, mi járatban vagyok. Láttam fejtörést okoz neki az áru előkerítése. Meggyújtott egy gyertyát, intett, hogy kövessem. Sötét lépcsőlejáraton caplat- tunk le a pincébe, ahol ugyanúgy mint fent, az áru kicsomagolásra várt. Csodál­tam, hogy bír eligazodni, a gyertya tom­pa fényét mind felitták a penészes falak. Mind mostanáig úgy tudtam, hogy a sö­tétségnek alakja van, most meg azt kellett tapasztalnom, hogy a legborzasztóbb sö­tétség az, amelynek nincs alakja. Az öreg­ember turkált a dobozok tartalmában, egyiket nyitogatta a másik után, míg vé­gül rátalált a tollhegyekre. Két ujja közé fogott , egyet és a fény körében mutatta nekem: Kérdezte ez-e, amit keresek. Bol­dog mosollyal az arcomon rávágtam, hogy ez. Fent gyapjú sálat tekert a nyaka köré, megfázásra panaszkodott. A lábai reumások, hosszasan nem bír állni rajtuk. Intett, hogy üljünk le. Mesélt magáról, a feleségéről, aki hosszú ideje beteg, a ház­tartást sem bírja ellátni. Van egy bejáró­nőjük, aki főz rájuk és rendbeteszi a házat, aztán távozik, ő egymaga szolgálja ki a ve­vőket, sokan még nem tudnak az új címé­ről, valamikor népes klientúrája volt. Lát­tam, hogy bujkál benne valami, kérdezni szeretne, de nehezen szánja rá magát. Örült nagyon, amikor megmondtam, hogy a közelben lakunk. Megtudná ne­künk a lámpát gyújtani pénteken délután naplementekor, amikor a Sabbath beáll.” Elvállaltam. Attól kezdve bensőséges ba­rátság alakult ki köztünk. Én nem kértem, de ő mindig meghálálta a szolgálatomat. Kora tavasztól kezdve a háború szele átfújt a Kárpátokon; ágyú dörgések ráz- kódtatták meg a földet. Napirenden volt a szirénák bömbölése, a légiriadóztatás. A délelőtti órákban, pontos menetrend szerint érkeztek az angol liberátorok, a tervbe vett célpontokra hullatták le gyil­kos csomagjaikat. A szomszéd nagyipari város olajfinomítóit sem kerülték el, nap­hosszat szállt a füst a magasba, a Nap fé­nyét kioltotta. Az állig felfegyverzett Wermacht a Don-kanyarban elszenve­dett vereség után fejvesztetten menekült, a nyugat felé vezető országutakat eltorla­szolták. A kíváncsiskodó civilek kérdése­ire azt mondták: „nem kell pánikba esni, csak stratégiai visszavonulásról van szó.” Napirenden volt a zsidó felekezetűek ki­lakoltatása, elhurcolása. Agg korukban lévő férfiak, asszonyok gyermekeik kezét szorongatva csoportosan fegyveres kísé­ret mellett tünedeztek fel naponta az ál­lomásra vezető kocsiúton Dávid csillagá­val a mellükön. A helyzet egyre elvisel­hetetlenné vált, a partizánok belőtt aknái a főtéren robbantak, kirakatok ablakait zúzták be, üveg szilánkok sok járókelőt megsebesítettek. Járni már nem volt ta­nácsos a városban. A közhivatalokat el­menekítették, csak a rendfenntartó ala­kulatok voltak még a városban. A civil lakosság is menekült, ki vona­ton, ki szekéren, ki ahogy tudott. Senki nem érezhette magát biztonságban. Pén­tek délután, a fátylába burkolózott Nap lemenőben volt. Indultam, hogy a szo­kott időben, a Sabbath beállta előtt Klein kereskedőék lakásán meggyújtsam a lámpát. Már nem volt rá szükség. Az üzlet teljes leltára szétdobálva az udva­ron hevert a berendezéssel egyetemben. Alig bírtam átvergődni a halombahev- erő értéktelenné vált áruhegyen. Hátul az udvarban Klein úrék lakása tárva- nyitva, nem volt már otthon senki. A konyha asztalon, az emyős lámpa alá csíptetve, - ahol máskor a szolgálatom díját szokták hagyni -, egy le nem zárt boríték hevert, benne egy gyufa-skatu­lya méretű doboz tollhegyekkel telitöm­ve. A cetlin csak ennyi állt: „Vedd ma­gadhoz a tollhegyeket, lehet még szüksé­ged lesz rá.” Aláírás. Egy villanásnyi ideig elködösült velem a világ, különös rossz érzésem támadt. Nem volt többé szükségem rájuk. Isko­lánkat a németek még márciusban, jóval a tanév befejezése előtt lefoglalták, hadi kórházzá alakították. Minket szélnek eresztettek, mint vonat a füstjét. A többit mindenki tudja, aki azon a vidéken élt azokban a tébolyodott időkben. ZsiGMOND Aranka 1948-ban Erdélyben, Nagybacnnban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban végezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezését Székclyudvarhelyre kapta, itt tanított a .Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajz- módszertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvárra tele­pült. 2003-ig a Művészeti Líceum rajz-textil tanára. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett Fali kárpitszövéssel és rcstaurásással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Port­réfilmjét 2003-ban mutatta be a new vorki Magyar Televízió az. 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli. ............ ’fi -j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents