Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-03 / 169. szám
12 MAGYAR SZÓ—A HÍD Irodalom 2004. SZEPTEMBER 3. Sósméz (8) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának fószerkesztó-belyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsőkönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. (...) Hangjában nyoma sem volt a szokott keménységnek, beszéd közben el-el- csuklott, mintha a könnyeit nyelné vissza, s ez méginkább felkavarta Jonat- hant. A kollégiumba ment, néhány cuccot egy táskába dobott, majd taxit hívott és a Kennedy repülőtérre hajtatott. Mindig tartott a repüléstől, ám mintha kikapcsoltak volna benne valamit, latolgatás és félelem nélkül, automatikusan váltott jegyet a TWA következő Des Moinesbe közlekedő járatára. Ahogyan megbeszélték felhívta anyját, megmondta neki az érkezési időt, hogy elé tudjon menni. Az útról alig maradt emléke. Jobbára egy-egy kép, benyomás, jelenttöredék idéződött fel benne, minthacsak egy film különböző snittjei peregnének előtte nagy szünetek közbeiktatásával: a halk, de állandósuló motorzaj, az ablak előtt lassan elmozgó terminálépület, a szőke stewardes bíztatásnak szánt mosolya, baloldalon a szája szögletében az apró, vesealakú anyajegy, az ülésbe pré- selődés, a szűnni nem akaró enyhe émelygés, a fájdalom és a keserűség meg-megújuló, torkát szorító rohamai, a folyamatos késztetés, hogy siettese valahogyan az utat, aztán anyja a des moine- si repülőtéren, megint fegyelmezetten és távolian. Apjával már nem tudott beszélni. Mire a Bloomfield Dental Association Center belgyógyászatára értek elveszítette az eszméletét. Két és fél gyötrel- mes nap következett ezután. Jonathan többnyire az ágy melletti széken ült, csak néha ment ki a bejárat elé rágyújtani. Nézte a pergamenszínű, ráncos arcot, időnként letörölte a homlokon kiütköző izzadságcseppeket, végigsimította a mozdulatlan, izmos kezet, melyet oly jól ismert a hajdan sötét, mára őszülő dús szőr alatt felsejlő forradásaival, anyajegyeivel és a szívalakú sötétzöld tetoválással. Várta, helyenként felerősödő türelmetlenséggel akarta, hogy apja magához térjen, hogy lássa, tudja, ő itt van vele, hogy mondjon valamit, hogy módja adódjon elbúcsúzni tőle, akárha színpadi előadáson az egyik színész nem mondaná végig a rá osztott szerepet, s a másikat, a végszóra várót, tétlen némaságra kárhoztatná ezzel. Akkor, ott fontosnak érezte, mára már tudta, tulajdonképpen nem volt ez más, mint az alap nélküli reménykedés utolsó fogódzója, hogy valamiképp, valameddig itt tarthatja még, a végső, a megmásíthatatlan tény elől menekülni igyekvés önzése. Aztán lassacskán minden elfáradt benne. Mind többször bóbiskolt el, riadt arra, hogy előrebukik a feje. Egyszer hangokat hallott. Alomnak tűnt. Lassan tisztult fel a tudata, el kellett telnie kis időnek, mire megértette, apja beszél. Először azt hitte, neki szól, aztán rájött, nincs magánál, önkívületben buknak ki belőle vontatottan a szavak válaszok gyanánt egy olyan párbeszédben, melyet rég elhalt családtagokkal és ismerősökkel folytat. Éjszaka volt. Az udvaron futó utak mentén álló lámpák és a telihold fénye világította be a szobát. Megtörölte verejtékező arcát, megfogta a kezét, amely, miként a csecsemőké, azonnal összezárult az ujjai között. Arra riadt, hogy a vállát rázzák. Többen álltak az ágy körül. Valaki, talán orvos lehetett, mondta, hogy meghalt, ő bólintott. Mégegyszer megsimogatta az arcát, aztán kiment. Égett a szeme. Hajnalodon. Csöndes, apró szemű eső esett. Anyja a teraszon várta. Már tudta. Nem mondott semmit. Megölelte őt és némán zokogott. Egy szőke hajú, dundi, kétévesforma kisfiú állt meg vele szemben. Komolyan méregette, láthatóan a pipája érdekekelte felettébb. Jonathan elmosolyodott, mire a kisfiú kinyújtotta jobb kezét, mutatóujjacskájával feléje bökött és leginkább vakkantáshoz hasonlítható hangot hallatott. Várt kicsit, aztán hangosabban megismételte. Ekkor ért mellé az anyja, a babakocsit toló, fiatal nő, akinek vonásai összetéveszthetetlenül rajzolódtak meg a gyermek arcán. Felnézett rá a kisfiú, aztán Jonathan felé fordulva és mutogatva, látható izgalommal többször egymás után elismételte az iménti hangot. A nő megfogta a gyerek kezét, finoman haladásra késztette, közben komoly hangon magyarázta neki, ami a pipáról eszébe jutott. A kisfiú figyelmesen nézett anyjára, de mintha még nem látott volna eleget, távolodóban vissza-visszanézett. Apja halála után anyja egyszerre öregedett meg. Persze ezt csak később, visszagondolva látta így, később fogalmazódott meg benne, hogy a gyásszal, az űrrel, az egyedül maradás tényével, mikéntha egy hurrikán szeme lett volna, körötte meggörbült, bezárult az idő, a széles ölelésbe befogódott minden, ami volt és kivülrekesztődtek az elkövetkezők, megszűnt bármiféle tervezés és állandósult valami tárgyát nem tudható várakozás. Látszatra minden ugyanúgy történt, ahogyan annak előtte, ám dolgai, mozdulatai tétovák lettek, elveszett belőlük a törekvés. Nem valaminek az érdekében tevődtek, hanem automatikusan, mintegy önmagukért. Sokszor volt olyan érzése, mintha nem is anyja akarna bármit is velük, sokkal inkább azok mozgatnák, keltenék fel reggel és löködnék végig a neki színüket, ízüket vesztett napokon. Évek teltek el így. Természetesen sohasem panaszkodott. Jonathan látta és sűrűbbé váló együttléteik alatt - amikor csak tehette hazautazott - próbálta kimozdítani ebből az állapotból. Néha sikerült, néha elhitte, mert úgy tűnt, visszatér belé a kedv és az akarás, de mindig gyorsan visz- szazökkent, újra és újra bizonyítva, hogy amit Jonathan makacsul a veszteség és a trauma rovására írandó, múlékony állapotnak gondolt, az lett az állandó és a természetes közege, s a röpke elmozdulások a kivételek csupán.- Nincs már dolgom itt, Jonathan. Május vége volt. Este. Kint ültek a teraszon. Az asztalon a vacsora maradékai. Bogarak és lepkék szálldostak a lámpa körül. Tücskök ciripelése hallatszott. Éppen azt újságolta, hogy felkérték, a diploma megszerzése után maradjon tanársegédként a tanszéken. Anyja a távolba révedve mosolygott, majd lassan, mintha látna valamit a sötétben, megkeményedett az arca, s megtörve az elnyúló csendet megszólalt. Jonathan mérges lett, válaszolni akart, ám ő megelőzte.- Ne... Kérlek. Ne akarj győzködni az ellenkezőjéről! Felesleges. Ez nem hiszti. Nem azért mondom, amiért a legtöbb korombéli vénasszony szokta.- Hogy így kényszerítse a környezetét ragaszkodásának és szeretetének bizony- gatására. Hogy újra és újra kicsikarja ugyanazokat a szavakat, mert ideig-órá- ig eltompítható velük a tudat, hogy eltelt az idő, felnőttek és önállóak lettek a gyerekek és nélküle is boldogulnak; megöregedett. Minden megtörtént már, aminek meg kellett történnie, és ami esetleg ezután következik, nem más mint régi dolgok fakó ismétlődése. Érdektelenek. Fiatal koromban volt olyan, hogy meg akartam halni. Úgy éreztem sem célja, sem értelme nincs az életemnek. Legjobb lenne kiszállni belőle, véget vetni neki. Már tudom, akkor a düh munkált bennem, a tehetetlenség. Most nem erről van szó. Nem várom a halált, de tudom, hogy közel van. Lassan beszélt, halk mégis kemény szavakkal, nagy szüneteket tartva. Közben végig a távolba révedt, nem nézett őrá. Aztán csend lett. Hosszú csend. Majd mintha álomból ébredne, felé fordult. Szeme fátyolos volt. Vonásai meglágyultak.- Nem tragédia ez, kisfiam. Az élet rendje. Nem sajnálni való az, akinek eljött az ideje. Jonathan tudta, anyjának igaza van abban, amit mond, tudta, el kell jönnie a pillanatnak, amikor elveszíti. Mégis felzaklatta mindig, ha hallania kellett. Olyan érzés ébredt benne, mintha a szavak megbontanák az idő rendjét, felgyorsítanák, ezzel együtt siettetnék el- következtét; mintha mágikus erővel telnének meg azáltal, hogy olyasmit neveznek meg és hoznak a felszínre, amit az ember önmagában is leginkább elrejteni igyekszik. Alig több mint fél év telt el, amikor visszaidéződött benne a beszélgetés. Első terepmunkáján volt éppen, Mr. Vitebskyt kísérte el gyűjtőútjára Alaszkába az inuitokhoz. Éste üzenet várta a szállodai szobában, hogy azonnal hívja fel Mrs. McKay-t.- Jo, drágaságom, nagy baj van... Édesanyádat kórházba kellett vinni... A kagylóból jövő, szipogásban végződő szavak bizonyossá tették, amit sejtett már tárcsázás közben.- Sokáig nem láttam. Olyan rossz érzésem támadt. Mondtam Éwannek, te, mondom neki, mi lehet Annával, semmi mozgás a ház körül, csak nem történt valami baj? Morgott, tudod, ahogy szokott, azt mondta, hagyjam már békén, ismerem, milyen magának való, lehet, hogy elutazott hozzád New Yorkba, csak éppen nem szólt senkinek. De valami csak nem hagyott nyugodni. Mondom neki, te Ewan, menj már át, nézd meg, nincs-e valami baj. Nagy dérrel- dúrral elindult. Én az ajtóból néztem. Kopogott, kopogott, de semmi sem történt, hát benyitott. Jött is ki szalaava mindjárt, kiabált, hogy azonnal hívjak mentőt. Jaj istenem, Jo, annyin sajnálom... Mrs. McKay sírt. Amikor megnyugodott kissé, Jonathan megtudta tőié, Mr. McKay a konyhában találta az anyját, eszméletlenül, véres fejjel feküdt a tölgyfa tálalószekrény alatt, összetört tányérok, poharak, bögrék cserepei között. A mentők a Dental Association Center baleseti sebészetének intenzív osztályára szállították. Utólag rekonstruálva a történteket, anyja érthetetlen okból úgy döntött, átrendezi a konyhát, s noha tudta, bizonyosan nem bír el a bér ndezési tárgyakkal, mégsem hívott < mkit segítségül, maga próbálta odébb tolni a szekrényt, az megbillent és rádőlt, majd ráestek a kihulló edények. S a repülőutat követően, miután beért a kórházba és beszélt az orvossal, aki elmondta neki, súlyos sérülései és belső vérzései vannak, szinte semmi remény rá, hogy felépüljön, majd alig két nappal később, mikor meghalt, Jonathan úgy érezte, a sors, a végzet teljesedett be, anyja halálát az az önfejűség és büszkeség okozta, ami addig élni segítette, s hogy ami történt csak úgy történhetett, sehogyan máshogyan. (Folytatás kővetkező számunkban)
