Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-27 / 168. szám
Irodalom 2004. AUGUSZTUS 27. Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának főszerkesztő-helyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsókönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. 12 MAGYAR SZÓ —A HÍD Sósméz (7) Brém-Nagy Ferenc (...) Sokszor merengett el rajta, nem lehet könnyű neki ez a szűkre határolt, mindent lenyelő és örökké magában forgató, emésztő, állandó éberséget és mozdíthatatlan vagy legalábbis kifelé annak tetsző állhatatosságot igénylő létezés, mert talán pajzs és menedék, ám ugyanannyira börtön is. Számtalanszor fogalmazódott meg benne a kérdés: vajon mik formálták ilyenné az asszonyt, miféle erők, milyen komponensek, milyen külön-különi vagy együttes hatása alakította ilyenné? Kielégítő válasz sosem adódott, mindenről, ami szóba jöhetett - az anyja múltjáról tudottak -, úgy érezte, csak részben szolgálnak magyarázattal. Mrs. Anna Baker magyar volt. Sivadó Annaként született 1935. augusztus 11-én egy Encsencs nevű nyírségi faluban, egy nyolcgyermekes családban harmadikként. Apja, Sivadó Sándor uradalmi erdőkerülő, anyja, Gondos Julianna, írni és olvasni nem tudó háztartásbeli, akinek két bátyja úri szabóként szerzett tisztes egzisztenciát Budapesten. Nekik és a szerencsének köszönhette a lány, hogy kor és a hely bevett szokásaitól eltérően elhagyhatta szülőfaluját, középiskolába, később egyetemre járhatott, aminek az 1956- os forradalom vetett véget. 1957. július 2- án érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol még az év augusztusában feleségül ment John Benjamin Bakerhez, akivel New Yorkban találkozott egy a menekültek megsegítésére rendezett jótékonysági esten. Az esküvő után a férfi szülővárosában, Bloomfieldben telepedtek le, házat vettek jelzálogra, John vízvezetékszerelőként dolgozott, miként egykor apja is, Anna otthon maradt a fiával, aztán mikor nagyobbacska lett, a városi könyvtárban helyezkedett el. Jonathan bírta a magyar nyelvet, ezzel a tudással nőtt fel, noha csak akkor használták anyjával, ha kettesben maradtak. Nem voltak magyar ismerőseik, az asszony kerülte a kapcsolatot honfitársaival, sőt Magyarországról is ritkán, soksok kérés és unszolás után beszélt egyáltalán. Mintha örökre eltemette volna magába, mintha a múlt zegzugos labirintusának mélyén leledzene, halottan, ám még így is tartani kellene tőle, mert a puszta felidézése is megnevezheteden veszélyekkel fenyegetne. Jonathan gyakorta igyekezett rést ütni az anyját övező búrán. Néha ösztönösen, igazodva, inkább hízelegve, másszor tudatosan, daccal, támadva, ám valahányszor sikerült vagy megvidámítania, valóban önfeledt mosolyt csalni az arcára, vagy a kiabálásig kihoznia a sodrából, vagy a zokogásig kétségbeejtenie, utólag mindig rá kellett jönnie, legjobb ha hagyja, nem bolygatja, nem mozdítja ki fedezékéből. A düh és az összeroppanások idején az el- esettsége és a tanácstalansága volt torokszorító, az öröm perceit követően pedig a kontraszt érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul nagy, amikor újra visszazökkent szokásos formájába. Apja többnyire derűsen figyelte anya és fia széles spektrumon, váltogatott eszközökkel folyó viaskodását, s csak akkor avatkozott bele, ha úgy ítélte, túl meg}’ a viselhetőség határán.- Anyádnak te vagy az élete, ezt tudnod kell. Nem élné túl ép ésszel, ha történne veled valami. A szobájában ült az ágyán, égett az arca, szemben vele apja. Szelíden, halkan magyarázott. Nyitva volt az ajtó, hallotta anyja fel-felcsukló zokogását. A földszinten, a konyhában, az ebédlőasztalnál ült, ahova leroskadt közvedenül azt követően, hogy szó nélkül kétszer pofon ütötte, miután a sheriff helyettese hazavitte, majd elköszönt és bezáródott mögötte az ajtó. Tizenkét éves alig múlt, két barátjával a Des Moines folyóhoz indultak, de eltévedtek, este tíz után találtak rájuk a rendőrök. Apja volt mindig az ellensúly, az örökös béketeremtő. Bement a házba, felment a szobájába, ahol mindent úgy talált, mintha csak aznap reggel hagyta volna ott. Ledobta a táskáját és végighevert az ágyon. Nézte az íróasztala fölött falra szegezett, bekeretezett fényképeket. Elszomorították a fotók, ezek az időtől ellopott, tárgyiasított, kimerevített pillanatok. Azért ragaszkodott mindig hozzájuk, mert támpontot adtak, miként jelzőbólyák a vízbe bocsátott halászhálón, segítettek felszínre hozni eseményeket, érzéseket, melyek nélkülük a múlt összetorlódó, jelöleden momentuma közé kerültek volna rábízva az emlékezet szeszélyére, mint a pikniket a Rathbun tónál, amikor apja horgászni tanította, s komoly arccal, botjukat tartva ülnek a a csónakban vagy az esőszagú new orleansi délutánt, amikor útban hazafelé Miamiból elmentek Pilottownba, mert ő kiváncsi volt a Mississippi és az óceán találkozására, Veniceben hagyták az autót, hajóval közelítették meg a deltát, persze nem látott túl sokat, csak vizet mindenütt, sárgán és zölden kavargó, egymásba fonódó hullámokat ameddig a szeme ellátott, visszafelé megálltak a város, melyet ráadásul egy hirtelen jött zápor sűrűn hulló, langyos, nagy cseppjei áztattak, hogy teljessé tegyék aznapra a víz hatalmát, kopogtak az autó tetején, amibe bemenekültek, igaz, már bőrig ázva, aztán mikor kiderült az ég, közel a kikötőhöz megkértek egy mosolygós néger asszonyt, hogy örökítse meg őket csapzottan, nevetve, összeölelkezve, háttérbe a szűk, sikátorszerű utca századfordulós házaival. Most viszont fájdalmasan fókuszálták, kihangsúlyozták az elmúlás mindig jelenlévő, ám elmosódott tudatát. Nem is nézte sokáig őket. Kiment a házból és leült a bejáratnál a lépcsőre. Alkonyodon:. A nap már majdnem lebukott a dombok mögött, utolsó sugarai bearanyozták az utcai juharfákat, miközben áttörtek mennikész levelek között. Besötétedett mire szülei hazaértek.- Nem kellene kihagynod az órákat az egyetemen, Jonathan. Anyja a meglepetés és az öröm legkisebb jele nélkül fogadta, sőt még mintha mérges is lett volna rá, amiért hazajött. Máskor tán megharagszik érte, vissza is szól, most nem tette. Apját fürkészte a betegség okozta változásokat kereste rajta, de nem talált semmit, egyedül az acélszürke szemében fedezett fel valami eddig nem volt szomorúságot, a szemében, melyben megcsillant haloványan az öröm, mikor megölelte, szavak nélkül is tudatva vele, hálás, amiért itt van. Keveset beszéltek. Vacsora után ültek az ebédlőasztalnál, emlékek kerültek szóba meg orvosok, elkövetkező kezelések, operáció, kemoterápia. Másnap anyja elvitte Ottumwába, vonatra szállt és visszautazott New Yorkba. Karácsonyra ment haza legközelebb, és otthon maradt január közepéig. Apja lábadozott az operáció után, de jókedvű volt, egész idő alatt semmi jelét nem lehetett látni rajta a belsejében lázasan munkáló kórnak. Jonathan most már tudta, anyja később elmondta neki, ott és akkor már fájdalmak kínozták, ám uralkodott rajtuk, nem akarta, hogy a szomorúság és a részvét telepedjen rá az ünnepre. Nagyokat sétáltak, vendégül látták Abraham Baleyt és Martin Durrant, apja két fiatalabb kollégáját és a családjukat. Elautóztak a Red Rock tóhoz, a Des Moines folyóhoz, a Rathbun tóhoz, ültek kedvenc horgászstégjükön a befagyott víztükör felett, nézték a foltokban havas dombokat, a rozsdabarna, későn lehullott levelek nedves, málló szőnyegét a havon, emlékezetes fogásokat idéztek fel, hatvancentis, ezüstösen csillogó sügéreket, piknikeket, amikor a nyári estéket betöltötte a pattogva égő akácgallyak füstje meg a tűz fölött roston sülő hal szaga. Esténként kártyáztak, anyja sütötte almás meg meggyes pitével ették tele magukat, akárcsak gyermekkorában. Az asszony is jókedvű volt, meglepően előzékeny és gyengéd a férjével és a fiával, lehet persze, gondolta később Jonathan Baker, ezt is a megmásídratatlan akkor eltitkolt tudása hívta elő belőle. Gyorsan eltelt a szűk három hét, mely békéjével, csöndes harmóniájával és halk örömével olyan volt, mint a gyógyszerdrazsé, vékony, édes héja, mely rejteni, elfedni, elodázni hivatott az alá bújtatott keserűséget.- Apád hamarosan meg fog halni. Az orvosok még bíztatnak néha, azt mondják, a kezelések eredményre vezethetnek, előfordult már a műtét, a sugár- és a kemoterápia után a gyógyulás, de én látom rajtuk, ők maguk sem hisznek már benne. Haragudott anyjára, aki a vonatnál szinte egyszuszra mondta mindezt. Porolni akart vele, hogy nem kell már eltemetni, hiszen él, számonkénti tőle az idejekorán feladott reményt, ám a szemében látott riadalom, az arcán vastagon lecsorgó köny- nyek elnémították. Megértette, neki fáj legjobban, amit mondani kénytelen, és azt is, őt szeremé felkészíteni az elkerülhetetlenre. Megölelte, hosszan tartotta a karjában a sovány, törékeny testet, mielőtt felszállt a vonatra. Március tizenegyedikén délelőtt tizenegykor kihívták előadásról. Anyja telefonált. Mióta visszajött otthonról tulajdonképpen várta a hívást. Várta és tartott tőle egyszerre, ahogyan a biztosan bekövetkező fenyegetéssel történni szokott, melynek tudata folyamatosan ott bújkál az emberben. Időnként előbukkan, elnyomva minden más gondolatot. Nem lehetséges szabadulni tőle, hiába az önszuggesszió, a kényszeres igyekezet, hogy másra fókuszáljon a figyelem, egészen a gyötrődés és kimerültség azon pontjáig, ahol már visel- hetőbbnek, sőt kívánatosabbnak tetszik akár az azonnali szembenézés is. Akkor elhalványul és visszavonul kis időre. Jonathanban a visszatértétől eltelő bő másfél hónapban nagyon sokszor lejátszódott ez a jelenet, változó színhelyeken, változó helyzetekben, de mindig azt az érzetet hagyva maga után, hogy nem érheti készületlenül. Aztán kiderült, csalóka volt az érzés, s a képzelet számtalan verziója közül egyik sem hasonlított a valósághoz. Amikor a tanulmányi osztály nyugdíjhoz közelítő testes titkárnője megjelent a terem ajtajában, odalépett az elhallgató antropológiaprofesszorhoz, Mr. Vitebskyhez, a fülébe súgott valamit, s mindketten felé néztek, Jonathan tudta, hogy elérkezett. Egyszerre lett bizonyos, ahogyan a sötét szoba válik világossá a villanykapcsoló elbillenté- se nyomán. A pillanat elszakította a környezetétől. Felegyenesedve a padban látta a régészprofesszor elkomorodott arcát, hallotta szavait, de az ingerek hihetetlen messzeségből érkeztek hozz;!, át egy addig soha nem érzékelt széles, nem látható, szű- rő-tompító rétegen, melynek közepén kimondhatatlanul egyedül volt. Most, a Morningside park ezerszínű, hervadó fái alatt, az aranyló októberi napsütésben felidézve a jelenetet, amint szinte öntudatlanul lépdel le az előadó padjai közötti lépcsőn, ki a teremből, végig a hosszú folyosón a testes titkárnő mellett-mögött, az jutott eszébe, mekkora tévedés az a közkeletű vélekedés, miszerint a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők hozzátartozóinak könnyebb lenne, mert van idejük megszokni szerettük elvesztésének gondolatát, készülni rá és megbékülni vele. Pedig dehogy. A vég tényszerű tudomásulvétele mitse enyhít a megélés fájdalmán, talán mert az intellektus éppen akkor hagyja cserben az embert, amikor segíthetne. Elenyésznek a racionális gondolatok, és marad az összeszoruló gyomor, a kínzó légszomj, az engedelmeskedni nem akaró lábak, a reszkető kezek, a kétségbeesés és a keserűség. Az első, amit tisztán felfogott az előadóban történtek után, azok anyja szavai voltak a telefonban.- Haldoklik, kisfiam. Látni akar. Sietned kell, ha még beszélni szereméi vele. Folytatjuk
