Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-13 / 166. szám
2004. AUGUSZTUS 13. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 11 Kavics-ereklye Nagy Ábrahám A patinás mezővároskának nem volt folyója, még csak számításba jöhető patakja sem, ahol nyári kánikulában lubickolni lehetett volna. Ez volt az egyedüli mínusza, amiért elmarasztalni lehetett. Nyári hónapokban, amikor berobbant a forróság, a fiatalabbja kerékpáron rándult a csatornához, ami a szomszéd település határában húzódott, jó tíz kilométernyi távolságra. Nem volt a legideálisabb fürdőhely (ha ló nincs, a szamár is jó), a medret soha nem tisztították, hínárral volt tele meg mindenféle szúrós vízinövénnyel. A városatyákat sok bírálat érte, amiért a strand létesítését mindig kitolták, húzták, halasztották. Aztán végül mégis úgy döntöttek, hogy megépítik a szabadtéri strandot. Arra számítottak, ha jó mélyen lefúrnak a talajba, termál vízhez jutnak, ezzel töltik fel a medencét. A döntés meghozatala után fellélegzett a város, egy nagyon régi kívánsága teljesülőben. Az üzletekben mindjárt keletje volt a fürdőruháknak, a nők pár nap alatt elkapkodták a bikiniket, a napozáshoz szükséges olajakat, kenőcsöket. Még a színes fürdőkendőket is az utolsó darabig megvették, új rendelést kellett feladni a gyárhoz. Közben a helyszínre érkezett fúrógépek, szivattyús motorok reggeltől estig dübörögtek. Kezdetben csak iszapos homokot hoztak felszínre a szivattyúk, később sáros vizet. A vízművektől kiszállt technikusok mindennap végeztek mérést: milyen mélyre jutottak le a fúrók, hány fokot mutat a talajvíz hőmérséklete. Többnapi nekigyürkőzött erőfeszítés árán elérték azt a mély pontot, ahol termál vizet kellett volna kapjanak. Számításuk nem vált be. Jelentették a városnak: kúthideg vizet találtak, de termál vízre nincs kilátás. A kijelölt helyen elkészült az olimpiai méretű medence, falait a helyszínen cement habarcsból öntötték ki, fényes simára vakolták. A városnak sokba került a vállalkozás, a befektetést ki kellett venni belőle. Nem volt más alternatíva, hideg vízzel fogják feltölteni a medencét, a nap majd felmelegíti. A város hivatásos kertészei napokon át fésülték, tisztították a terepet, egzotikus bokrokat, illatos virágokat ültettek mindenfele. Öltöző kabineteket állítottak fel. Finom homokkal leszórt napozókat létesítettek. Egy szombati napon került sor a strand megnyitására. - Minden mesés, csak nagy kár, hogy a medence vize jéghideg - mondogatták a megnyitón megjelentek. A tizenévesek máris nekiláttak a vízbeugrálásnak. Egy-egy cup- panáskor akkora zaj keletkezett, mint mikor francia pezsgőt pukkantanak családi összejöveteleken. Rövid ideig tartó lubickolás után kimásztak a medencéből fogvacogtatva, elkékült ajakkal. Az ott lévő szülők mostmár tiltották, hogy újra belemász- szanak a vízbe. Egyeseknél ez a tiltás későn jött. A városi klinika gyermekorvosa, Sz. K. Röntgen felvételt készített fiunk tüdejéről, az átvilágítás foltokat mutatott ki a tüdőn. Nyári vakáció idejére az orvosnő a gyermeket szanatóriumba utalta. Az édesanyja két alkalommal is meglátogatta, rám csak az érettségi vizsgák befejezése után kerülhetett sor. Alaposan felmálházva indultam a vasútállomásra egy vasárnap reggel. A nemzetközin sok volt az utas. Két térdem közé fogva csomagjaimat a folyosón utaztam. Benne voltunk a nyárban. Csillámló napfény és mezei virágok színes fűzére lengte be a tájat. Amerre a vonat haladt, sík mezők nyújtózkodtak, virágzó kukorica-táblákkal, fejüket forgató napraforgó földekkel. A sziporkázó reggeli napfénybe magasan röpködő pacsirták zengő éneke keveredett. Ez volt az első utam a szanatóriumba, csak any- nyit tudtam, hogy X állomáson át kell szállnom egy vicinálisra. Egyre másra zaklattam a kalauzt, ne felejtsen el szólni, hol kell leszállnom. A viciális bent volt az állomáson. Három vagonból álló szerelvény, fapados kabinokkal. Alig volt egy-két utas rajta, azok is hamar leszálltak. Benyitottam az egyik kupéba, könyökig feltürköz- tem, nyakban kigomboltam az inget. Befülledt volt a levegő a kocsiban. Csak miután kényelembe tettem magam, akkor vettem észre a szemközti pádon a sarokban egy férfi, újságot olvas, német nyelven nyomtatottat. Hangosan odaköszöntem az illetőnek. Fejbiccentéssel viszonozta a köszönést. - Ha nincsen ellene kifogása lentebb húznám az ablakot. Csak bólintott a fejével, ami annyit jelentett, nem bánja, csináljam, ahogy tetszik. Mogyorószínű puplin ing volt rajta, virágos selyem nyakkendő, aminek a göbét kissé megoldotta, lazított a kötésen. Az ujján fekete köves aranygyűrű hivalkodott. Az arcából keveset lehetett látni, eltakarta az újság. Halántékán az őszülő hajszálakból ítélve ötven évesnek saccoltam. Jó lenne egyet s mást megtudni róla, ha szóra tudnám bírni. Akár németül is válthatnánk pár szót, igaz, keveset tudtam, csak ameny- nyit a kollégiumban felszedtem. Az osztály a legjobb németesek közt tartott számon. Egyszer a Nibelungenliedből feleletemre tízest kaptam. A tanár büszke volt rám, a német nyelvben elért sikereimet magának tulajdonította. Nem egészen volt igaza, mert családunkban is hangzottak el germán szavak, kurta mondatocskák, amit anyámnak köszönhettem. Némaságba burkolózott útitársam megelégelte az olvasást, összehajtogatta az újságot és letette, a padra. Homlokát az ablaküvegnek támasztva figyelt ki az ablakon. A terep egysíkú volt, különösebb látnivaló aligha, nem tudom mi vonzotta annyira, mi foglalkoztatta képzeletét. Vízióinak távoli horizontján cirkáló szemekkel ült az ablakban magába süppedve. Révedező nézéssel, az ábrándozók magukba feledkezésével fürkészte a síkságot, a viaszérésben levő gabonaföldek hullámzó tengerét. Valami különös belső nézéssel figyelt minden láthatót, mozdulatlanságba der- medtet. A szanatóriumnak csak megállója volt egyetlen sínpárral. Rajtam kívül nem is volt más leszálló. A sugárzó napfényben, a töltéstől jóval bennebb virított a szanatórium fehér épülete. Két jegenyefasor közé szorított poros mezei Nagy Johanna Új szelek fújnak Hatalmas cédrusok, égigérő tölgyek, zenélő patakok, fényben ringó völgyek, szemtanúi vagytok sok tragédiának, hallgatásotok mély, intelem a mának. Dübörgő bombák közt nem nyílik a virág, a dal is elnémul, hol felfordult a világ. Bárhol szenved egy nép, vége lesz a búnak, zsarnokát elűzi és új szelek fújnak. út vitt a közelébe. Hacukáimat felnya- lábolva készen álltam az indulásra. A vonat még bent állt. A vagonból kiszólt az útitársam: „- Uram, felnyújtana nekem egy kavicsot a földről?” csodálkoztam, hogy tud magyarul mindazok után, hogy a vonaton nem volt egy árva mukkja. Vörös-homokkal volt leszórva megálló mindkét oldala. Egy sima felületű, kagylónagyságú, barna erezetű követ felkaptam, igyekezve, hogy hamar átnyújtsam neki, mert közben a vicinális elindult. Gondoltam geológus lehet az illető, tanulmányt végez kőzeteken, ahhoz kell neki. Néztem az eltávolodó szerelvény után. A férfi még mindig ott gubbasztott az ablakban, integetett vissza. Már rég elfelejtettem a különös sztorit, amikor a helyi újság rövid hírben számolt be róla: „A gróf, aki a háború előtt elmenekült, inkognitóban hazalátogatott. Az útlevelét feltételhez kötötték: átutazhat egykori birtokán, ahol a kastélya áll (jelenleg állami szanatórium), de a vonatból nem szállhat ki. Valaki kérésére egy kavicsot adott fel neki a vonatra, amit ereklyeként vitt magával abba az országba, ahol él.”
