Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-13 / 166. szám
12 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2004. AUGUSZTUS 13. Sósméz (5) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának fószerkesztó-belyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsókönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. Az elbeszélő, én, rezignált, sok kínos, feszengetős, dadogásra késztető szituációt megélt, ám az eltelő időben az ilyesféle helyzetekkel szemben nemhogy immunitást, sokkalta inkább fokozott érzékenységet szerző ember, itt kényszerűen bevallom: zavarban vagyok. Felvetődik bennem, bárkiben teljességgel jogosan felvetődhet a probléma: hogy a nyavalyában kerülünk egyszerre csak a ködben szendergő Budapestről a verőfényes New Yorkba? S noha magam tudom a később majd egyértelművé lévő választ, nem kerülhetem meg az érthetően adódó kérdéseket. Van-e a felszíninél mélyebb jelentése a történet elején a két férfi foglalkozásának, a két városnak, az aktuális napszakoknak, időjárási és fényviszonyoknak? Én, az elbeszélő, nem machi- nálok-e induláskor a történetek darabjaival, nem fonok-e hálót, nem hegesztek-e vázat, amely összefogja, megtartja, mintegy formát ad az látszatra egymástól független elemeknek? Nem építgetek-e valamiféle rejtett réteget, mondhatnám altalajt, amely miként néma olajmező a föld mélyén végighúzódik a történetek alatt, feltérképezése sorok közötti olvasni tudást feltételez, beavatottságot, rejtett utalások fonadékának szétbogozását, kódok megtalálását, megfejtését igényli, hogy végül árnyalja, kikerekítse, többletjelentéssel ruházza fel, ezáltal teljessé tegye a szövegben foglaltakat? Nos, vála- szolódjanak meg idejekorán az efféle kérdések. Én, az elbeszélő, rezignáltan beismerem természetesen machinálok, hálót fonok, vázat hegesztek, lévén a dolgom, hogy formát adjak a történeteknek, képpé rendezzem az elemeket. Tolkien írja a Gyűrűk ura George, Allen & Unwinnál megjelent 1966-os kiadás előszavában, hogy szívből utálja az allegóriát, mert az az írók uralmi törekvéseiből fakad. Mélyen egyetértve a megállapítással, és kiegészítve a hivatásos irodalomértelmezők népes táborával, akiknek uralmi törekvései az írókénál fokozottabbak, én, az elbeszélő, kijelentem, rejtett réteget nem építek, titkos utalások nincsenek, persze ettől még az egymás mellé kerülő elemek így-úgy hathatnak egymásra, árnyalhatják egymást, a sorok közötti tér is megmarad, ám hogy ki mit kezd ezekkel, csak rá tartozik. Budapest időjárási és fényviszonyairól sokminden elhangzott azon az ominózus hosszúra nyúlt vasárnap délutáni kávézáson, a new yorkiról pedig Jonathan Baker hozzám került levelei és feljegyzései tudósítanak pontosan, jelezvén egyszersmind, hogy kitörölhetetlenül emlékezetébe vésődött az a nap, az a délután. Térjünk hát vissza hozzá, amint éppen gyalog megy le a lépcsőn a második emeletről. Mert mindennek rendelt ideje van, ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Jonathan Baker harmincéves kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd kilépett az épületből. Elsétált az Újságírói Kar McKim, Mead és White tervezte klasszicista vonásokat mutató, oszlopos épülete mellett. Balra fordult, átvágott az egyetem központi négyszögletes udvarán, a Low Könyvtár hármas lépcsősora és Chester Alma Mater szobra előtti fehér és vörös kövekkel, egymást váltó négyzetekben kirakott térségen, ahol - tekintettel a délutáni időpontra, természetesen - nagy volt a jövés-menés. Emberek kaptattak felfelé a lépcsőkön az oszlopsoros, kupolás épületben lévő irodák felé igyekezvén, vagy jöttek onnan, itt- ott hallgatók ültek a fokokon sütkérezve a napsütésben, a téren kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Lassú haladtában páran, akik bejártak az előadásaira, felismerték és köszöntek neki, amit Baker mosolyogva viszonzott. Az elkapott beszélgetésfoszlányokban viták töredékei meg esti bulik tervei érkeztek el hozzá, amelyek felidézték benne saját campus- béli éveit. Eszébe jutott egykori önmaga, az iowai Bloomfieídben felcseperedett tinédzser, aki félszeg volt és visszahúzódó, szólni is alig mert csoporttársaihoz, akit zavart testes alkata, leplezhetetlen középnyugati akcentusa, korai kopaszodása, akit ideérkeztekor először határozottan megrettentett az ábrándozások elképzelt és vágyott metropoliszának gyors, zsúfolt, zajos és poros valósága. Halk derűt keltve rémlett fel most benne az első idők félelemmel vegyes izgalma, ahogyan a kollégiumból elindulva egyre nagyobbá növekvő körökben rótta az ismeretlen várost, kezdetben egyedül, később társaságban, magába szívva a folyók, a hidak, az utcák, terek, parkok, fák, az égbeszökő felhőkarcolók és a patinás sorházak, templomok, üzletek, klubok és kávéházak, autók és emberek állandóságban is folyton változó látványát olyan mohósággal, ami csak az ifjú emberek sajátja, és amely hasonlatos ahhoz, ahogyan a napon kőkeményre száradt tengeri szivacs issza magába a vizet, ha újra beléte- szik. S miként a víz a szivacsot, az egyetem és New York is alakította őt. Átjárta, elfoglalta, magához igazította. Nem tudta felidézni a pillanatot, amikortól biztosan érezte, beilleszkedett, a város az otthonává lett, persze lehet, nem is volt ilyen pillanat, lassan, fokozatosan hangolódott össze a ritmusuk, s már csak ritkán - általában nehezen viselhető, forró nyári vagy tél végi szürke, fénytelen napokon - tűnt idegennek, de ezekben az időszakokban sem tudta elképzelni, hogy máshol éljen, miközben azért mélyen magában végig megőrzött valamit kezdeti kívülállásából. Lement a lépcsőn és jobbra fordult a zsúfolt Amsterdam Avenuen. Bizonyosan az előadás, az udvaron nyüzsgő hallgatók és a feltüremkedő emlékek együttesen tették, hogy egyszerre öregnek érezte magát. Mintha hihetetlen gyorsasággal telt volna el felnőtt életének tizenkét éve, ami a maihoz hasonlatos szép őszi napon kezdődött, amikor elbúcsúzott szüleitől. Állt a járda szélén a koraesti napsütésben, nézte a távolodó öreg Chryslert, integetett, és egyszerre volt boldog, izgatott, no meg kicsit szomorú is, mint általában mindenki, ha két világ határán áll úgy, hogy az egyiket már visz- szafordíthatatlanul elhagyta, de még nem lépett be a másikba. Apró, a szája szögletében éppcsak megjelenő, ironikus mosoly kíséretében vette tudomásul az emlékek nyomán elhatalmasodó melankóliával elegy nosztalgiáját, s mint mikor az álomba szenderedés félöntudatlan állapotából rángatja vissza az embert valamilyen zaj, úgy szólalt meg benne is egy hang - akárha énje egy része folyamatosan figyelné gondolatait - és csúfondáro- san figyelmeztette, lassan olyan lesz, mint egynémely ismerőse, akik nevetséges feszüléssel próbálnak ellene szegülni az időnek, konditerembe kínlasztják magukat, kalóriát számolgatva táplálkoznak, reggelenként hosszan állnak a tükör előtt az öregedés jelei - ráncok, szarkalábak, ősz hajszálak - után kutatva, hogy aztán ha ráleltek még dühödtebben merüljenek el az önsányargatásban; nyugi; nyugi, nem kell berezelni, igaz reménykedni is felesleges, messze még a nyugdíj, a gondoktól mentes floridai időtöltés, a hosszú utazások, a műfogsor, a banánturmix és krumlipüré boldogsága. Megállt. Bőrdzsekije zsebéből elővett egy gömbölyű fejű, görbe Peterson Kinsale pipát és egy félig telt csomag vaníliával pácolt Middleton's dohányt. Megtömte a pipát, meggyújtotta. A felpöndörödő, parázsló dohányt visszanyomkodta a pipafejbe, majd újra megyújtotta a megfeketedett leveleket. A dohány tetején mostmár egybefüggő parázsréteg keletkezett. Aprókat pöfékelve elindult. Kis kacskaringókat leírva átment az úttesten, kerülgetve a rostokoló, időnként feldudáló, csaknem egymást érő autókat, és a kitett asztalaikkal a járda nagyrészét elfoglaló kávéházak mellett haladt tovább. Befordult balra a Nyugati Száztizennegyedik utcába, elment a Szent Lukács kórház épületei mellett, majd miután átkelt a Mominside Drive-on jobbra fordult és elsétált csaknem a Cathedral Parkway-ig, ott ment be a Morningside parkba. Leült egy padra, ami fölé nem nyúltak faágak, szabadon süthette a nap. Levette a kalapját és maga mellé a táskájára tette. Letömködte pipájában a dohányt, meggyújtotta. Élvezte csendet - furcsamód ide már szinte semmi sem ért el a kicsit arrébb dübörgő forgalomból, ha- csaknem néha egy-egy felvijjogó sziréna hangja -, az arcát, fejét simogató szelíd meleget, pöfékelt és hálás volt ezért az elmúlt hetek cudarul szeles, hideg időjárása után nem várt ajándékként kapott napért. Nézte a parkot. A sétálókat, a ko- cogókat, a gyerekükkel a játszótérre igyekvőket, a kutyájukat futtatókat, akik mögé-köré-alá attraktív díszletet kerítettek a fák a vérvöröstől a mogyoróbarnán át a citromsárgáig terjedő spektrum színeit magukra öltő, lehulló lombjukkal. Jonathan Baker szerette az őszt. Szerette a szeptember eleji csaknem nyarat, amikor még meleg van, de a napsütés megtompul, megízesedik, s az ember már nem menekülni szeretne előle, hanem minél többet magába szívni belőle, elraktározni - hasonlatosan az érő gyümölcshöz, mely nem nő már ilyenkor, csak zamata teljesedik ki -, hogy a lehető legtovább eltartson benne. Szerette a novemberi ködöket, a hideg, nedvességgel telt levegőt, a korai sötétedést, a deres reggeleket, az aprószemű, szitáló esőt, ami a kikerülhetetlen elmúlásba való belenyugvás békés szomorúságát jutatta eszébe, újra fontossá téve, felértékelve az otthonát, azt a hetvenegynéhány négyzetméteres brooklyni lakást, melyet magáénak tudhatott, ahová jó volt ilyenkor visszavonulni, hosszan üldögélni a fűtőtest melletti fotelban, pipázni és almásfahéjas teát szürcsölni olvasás közben. De legjobban az indián nyarat szerette, ezeket a maihoz hasonló, október végi, meleg, verőfényes napokat, amikor a búcsúzó nyár távoztában megáll kicsit, visszanéz, mosolyog, remélvén, jó emléket hagy maga után, egyszersmind bebiztosítani akarván magát arról is, hogy visszavárják. (Folytatjuk)
