Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-06 / 165. szám
2004. AUGUSZTUS 6. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 13 POTPOURRI Jack Hahn Mottó: „A forma, a keret fontos. A lényeg fontosabb. Jó volt Anyuka szoptató teje, Apuka boldogságtól fűtött, büszke tekintete, a plafonról lustán lógó villanylámpa szeme, a szikrázó tiszta pelenka üdvössége. Pár unalmas hét elmúltával az édesített étel íze, a család aggódó, vallásos fohásza, ami körül ölelt, mint a nagyhasú hordót a vaskarika óvatos szorítása. Érdekes volt a játékharang csilingelése, a hinta előre-hátra lendülése, az elgurult golyó utolérése, a szavak értelme, megértése, az egészséges test ugrándozása, a mese történet tudása, a kerék forgása, az éles kés fájdalmas vágása, a villa szúrása, a kőre esett pohár sikoltása, a kutyuska apró vakkantása, Jancsi és Juliska, Guliver ismerése, a cipőpertli megkötése. Csodálatos volt a madarak csapongó repülése, a betegség megszűnése, az iskoláskor büszkesége, az írás, olvasás, számolás, tudás dicsősége, a jó bizonyítvány ujjongó boldogsága. A focizás, a számoló-cédulák gyűjtése, a csodákért könyörgő imák betöltötték az életemet, mint a szikrázó csillagok a negyedholdas eget. A Teremtő megajándékozott gyönyörű hanggal, ami zengett, mint a megfeszített hárfa-húr, az Operaház gyerek-kórus ✓ Nagy Abrahám Lelki kór gg Ha honvágyad égőn fájó sebet üt a lelkeden, orvoshoz hiába fordulsz: „sajnos, ehhez nincs szerem ...” Fogd a botot és tarisznyát, indult tüstént el oda, hol a gyerekkori égen csillan lelked mosolya. tagja lettem, mint a boldog, éneklő trubadúr. Énekeltem a „Bohémélet”-ben (Laurisin Lajos is), „Háry János”-ban (Palló Imre szintén), a „Tosca”-ban, Svéd Sándor, mint Cavaradossi énekelt - sajnos, sikerük nagyobb volt, mint az enyém. Tizennyolcéves lettem, kezdtem gazdag lenni, mert enyém volt a Keleti- és a Nyugati-pályaudvar, a sárga színű hatos villamos percenként érkező pontossággal, a budai királyi palota impozáns építésű homlokzata, az Erzsébet téren játszó Fricsay katona zenekara, jól ismert zeneműsora, Odry Árpád remek „Syrano”-ja, Törzs Jenő „Néma leventéje”, Csortos Gyula „Hypolit lakája”, a „Pesti Napló”, a „Magyar Hírlap” vaskos vasárnapi száma. Gazdagságom kincstára volt, Jóistennek hála: Verne Gyula „UTAZÁS a TENGER ALATT”-ja, Jókai Mór „ARANY EMBER”-e Móricz Zsigmond „LÉGY JÓ MINDHALÁLIG”-ja, Zilahy Lajos „A LÉLEK KIALSZIK”-ja, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc a tökéletes, ragyogó, színes magyarnyelv-mesterek versei. Ady-t nem értettem, jobban mondva féltem búskomorsága zavarni fogja boldog lelkem nyugalmát, vidám akartam lenni, sorsommal megelégedetten élni, szeretni, énekelni! A közlés örömével prezentálni a dalokat: „Egy ablaknál állj meg cigány...” „Fa leszek, ha fának vagy virága...” A melódiák, ölelve kisérnek fiatalfiú korom óta, mind jó barátok. A zene megnyugtat, ringat, mint az enyhe szellő a falevelet - ezután mondok köszönetét Chopinnak, Bachnak és Beethovennek. Tizenhat esztendős koromban kezdtem tanulmányozni az embereket, a „gonoszt”, aki bosszútáll, a „nemest”, aki nem hátrál, visszafizet, a „gorombát” aki kiabál, trágár ordítással próbál győzni. Nem kárhozom az Eget, mert rettenetesen büntetett, huszonnégy éves voltam, amikor a drága Anyuka elment örökre s magával vitte a pótolhatatlan ajándékát a bölcs és gazdag anyai hagyatékát. Esztendők a sebesség könyörtelenségével tova tűntek, mint cigarettafüst a szélben, komoly férfi lettem, házas, kisebb nagyobb gondokat megoldó, a gyakran bitang sorsra fittyet hányó, az értéktelen, modern életstílust megvető, a nemes tradíciót, a józan ész követelményét tisztelő. Most, miután nem hetekkel, hónapokkal, évekkel, hanem évtizedekkel számolok, osztok, szorzók - kérdezem önmagamat: milyen volt eddigi léted? Vigyázott rád az Úristen? Szeretettel megáldott? Áz őszinteség becsületességével válaszolok: Ha lehetne, a Jóisten beleegyezne, isteni lenne az egészet elölről újra elkezdeni! ülés Sándor A tenger Az életnek vannak felejthetetlen pil- anatai, amelyek emlékként élnek bennünk tovább. Ilyen volt számomra a tengerrel való első találkozás. Amikor megpillantottam sziklapartján állva, úgy éreztem, sose lesz megrázóbb, csodálatosabb pillanata az életemnek. Mihez is tudnám hasonlítani? Hiszen a tenger maga a világmindenség, aminél nincs káprázatosabb tünemény. Az egyik pillanatban félelmetes szörnyeteg, a másikban játékos gyermek. Életet adó hatalma van és iszonytató ereje. Jókedvében hajóóriásokat dajkál a tenyerén, haragjában mindent összezúz. Viharok korbácsa. Csodáltam és féltem rejtelmeit, imádtam szépségét, rettegtem hatalmát, s úgy éreztem, ezentúl hozzátartozik az életemhez mindörökké. Talán ezért is futottam haza a találkozás után a falumba, a mamához, hogy elmondjam neki: láttam a tengert. Mikor is volt ez, jaj Istenem, mikor is hetven esztendővel ezelőtt, még ifjúkoromban. Azóta a szívemben háborog, és csodaként él bennem a találkozás megejtő szépsége. Amikor tehettem, mindig elzarándokoltam hozzá, hogy beszélgessek vele, hogy gyönyörködjem benne. Ha festő lennék, megfesteném csacska hullámainak hajnali felvillanásait, amikor a sziklákat nyaldossák a kelő naptól vérvörös pirkadatban. És ki tudná lefesteni vajon bíbor alkonyatait, amikor búcsúzik a naptól? ők ketten, csak ők élnek ilyenkor, a nap és a végtelen tenger. Elnéztem csendes esténként, bor- zongtam tőle vad viharos reggeleken, láttam repülőből, ahogy lustán elnyújtózik, azt is, amint nyugtalanul hánykolódik, mint aki kínban fetreng, mert ingerlékeny, de holnap megbocsátó lesz jókedvében. Amíg a mama élt, neki mindig meséltem róla, mivel ő sose látott tengert az életben. Hogyan is láthatott volna, amikor ki se mozdult faluja határából. „Olyan a színe mama, mintha az égbe néznél szeptemberben. Amilyen a te szemed is, mama!” És ilyenkor feltekintett az égre, hunyorogva, szeme fölé árnyékolt tenyérrel, mert nem tudott a fénybe nézné „Mint amilyen a te szemed is, mama!” így éltem nagy szerelemben a tengerrel és sose gondoltam eddig arra, hogy egyszer el is veszíthetem. Ez csak az idén jutott eszembe, amint ültem egy délután a parton a kis öbölben. Hirtelen belém nyilallt akkor, akár valami rettenetes fájás: talán utoljára látjuk egymást! Hiszen évről évre gyengülök, s egyszer rám köszönt az a nap is, amikor búcsúznom kell. Az egész világtól. S azóta nyugtalanság kínoz. Arra gondoltam, hogy amikor megismertem, futottam nyomban haza a mamához, elmondani neki a találkozást A felejthetetlent. De vajon kinek mondjam most el a búcsút, amikor a mama nincs? Ki érti meg egy idős ember keservét és fájdalmát azért, mert elveszti szívéből a tenger zúgását?
