Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-06 / 165. szám
12 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2004. AUGUSZTUS 6. Sósméz (4) Brém-Nagy Ferenc Olvasóink kérésére újraindítjuk Brém-Nagy Ferenc regényének folytatásos közlését. Többen nehezményezték ugyanis, bogy ez a —jobb sorsra érdemes — írás jellegéből, tartalmából jelentősen veszít azáltal, hogy (általában helyhiány miatt) csupán töredékeket közlünk belőle lapszámonként. ^Olvassák szeretettel! Szinte egy szót sem szólt egész munkaidő alatt. Munkatársai egy ideig zrikálták a főnök szavaival, majd miután nem reagált rájuk, abbahagyták. Azt hitték, most az egyszer szívére vette az egyébként szokásos ledorongolást, azért dolgozik gőzerővel. Előbb a Tesla lemezjátszót rakta össze és tette a kiszállítandó készülékek polcára, majd egy képcsöves Orion tévével végzett szempillantás alatt, hogy aztán a hónapok óta ott porosodó Junosztyot tegye az asztalára, amit már többen javíthatatlannak minősítettek. Napközben a főnök többször kijött az irodájából, tett egy kört a műhelyben, szúrós tekintettel végigmérte alkalmazottait, ahogyan a pásztor mustrálja végig legelésző marháit, majd nyugtázván, lám, érdemes volt keményen odamondania, a szigorúság megtette a hatását, mindenki rendesen végzi a dolgát, visszabújt a vackába. Váradit különösen hosszasan méregette ilyenkor. Tisztában volt vele, a legjobb embere, bármit képes megjavítani, hozzákerülnek azok a készülékek, amelyek mindenkin kifognak, őt kell minden fontos emberhez küldenie, mert vele nem vall szégyent, ahogy azzal is, ha egy mákszemnyi fegyelem és ambíció lenne benne, sokra, nagyon sokra vihetné. Ezen a ponton a főnöknek eszébe jutottak bizonyos újítások és szabadalmak, melyek okiratain Váradi az ő asszisztenseként szerepelt. Rossz érzés töltötte el ezektől, ígyhát elhessegette magától őket, mondván ostor kell neki, vaskéz, mert ha nem lenne ő, aki szigorúan fogja, már biztosan Nagyfán lenne a többi félnótás alkoholista között. Most is helyre tette, és tessék, úgy dolgozik, mint a kisangyal. Egyszer még áldani fogja az ő nevét, meséli majd az unokáinak, bizony-bizony volt egy ember, aki ugyan szigorúan bánt velem, viszont nagyon sokat köszönhetek neki. Váradi Simon momentán másképpen látta a dolgokat, illetve másképp látta volna, ha egyáltalán felmerül, hogy látnia kell valahogy. De nem merült fel, mert miközben munkáját végezvén már-már a megszállottság határát súrolva, sőt a boldogemlékezetű Sztahanov elvtárs hű utódainak mutatóit veszélyeztető ütemben tette rendbe a rozzantabbnál rozzantabb híradás- technikai berendezéseket, gondolatai egészen másfelé jártak. Elemzett, mérlegelt, összevetett, modellezett, következtetéseket vont le, stratégiát dolgozott ki, majd húsz perccel - pontosan annyival, mint amennyivel reggel korábban érkezett - a munkaidő letelte előtt otthagyta az asztalát, köpenyét kabátra cserélte, és anélkül, hogy bárkinek köszönt volna kilépett a munkahelyéről és elindult a József utcában található Sport nevű pinceborozó felé. Az elbeszélő, én, rezignált, ám a konok elszánásnak mindenkor tisztelettel adózó ember, megjegyezni tartozom, Váradi Simon harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, dacára főnökére kihegyezett sikertelen kísérletének - tudjuk, makacs ember volt -, úgy döntött, nem adja fel. Az egész napos latolgatás után azzal a szilárd elhatározással lépett ki munkahelyéről az utcára, hogy idővel, energiával, pénzzel nem törődve addig ül be minden este a Sport nevű pinceborozóba és hajtja fel a négy fél vodkát a négy üveg sör kíséretében, ameddig újra át nem éli az előző este tapasztaltakat. Megmosolyogtató fogadalom ez, tudom, azonnal értelmetlennek is minősíthető. Ám ha jobban utánagondolunk, volt-e más lehetősége Váradinak? Vitt-e valaha is előre ezen a tájon más, mint a csaknem mindig lehetetlennek tűnő akarása? A cél elérése a fontos vagy az oda vezető út megtétele, és ha az utóbbi, akkor egyben az egész vagy a lépések egyenként, külön-külön? Ki tudhatja? Maradjunk annyiban, Váradi Simon harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, így döntött. Kérjetek és megadatik néktek. II. Összefoglalva tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, a sámánhitű népeknél általánosan elterjedt, volt a több lélek képzete, és ez megelőzte az egyetlen, mon- isztikus lélek képzetét. Észak-Eurázsiában számtalan nyomát találhatjuk lélek- kettősségnek, de ismerünk példát a három lélek elképzelésére is, ilyen a manysik hite. A gyakoribb lélekkettős- ség esetében az egyik lélek a szabadlélek, a másik pedig a testlélek. A testlélek vagy életiélek, legtöbbször lélekzet- lélekként jelenik meg. Ez a légzésnek az életelvvel, magával az élettel való azonosítására utal. Több nyelvben a lélek szó a lélegzet szó származéka. A lélek és a lélegzet szó, illetve a lélek és a test szoros kapcsolatára utalnak olyan kifejezések, mint a kileheli a lelkét, hálni jár belé a lélek. Az utóbbi mögött, amely a beteg, megroppant egészségű emberre használatos, egy olyan elképzelést találunk, ami szerint a lélek időről időre eltávozik a testből, véglegesen még nem hagyja el, aludni, hálni még visszatér, visszajár belé. A testlélek lehet egy vagy több. Az észak-amerikai indiánok között a test minden részének megvan a maga szelleme, lelke. A sámánhitű törzseknél sokszor ugyanazon szó lélek és szellem jelentésű is. A szabadiélek az ember testen kívüli megjelenési formája, vagyis magának az embernek a testen kívüli megjelenése. Ez sokszor az ember kicsinyített képmása, Észak-Eu- rázsiában ezt gyakran árnyéklélek jellegűnek tekintik. A vogul és osztják szabadiélek, árnyéklélek: isz, a magyar iz szóval rokon, melynek jelentése rák, rákfekély, rákfene. Egy rossz betegség, ami a foghúst támadja meg. Kisgyereknél úgynevezett szájpenész. A magyar iz, az eredeti elképzelés szerint gonosz, félelmetes lény. Ez az árnyéklélek kapcsolatba hozható a jungi árnyékfogalommal. A legkülönbözőbb népeknél az emberi lélek szomorú sorsa az, hogy a halál után iszonyú szellemmé alakul át, amely a hátramaradottakat különböző módon megragadja, megsérti. Ebből a gonosz szellemből betegségszellem alakulhat ki, és ennek a nevét azután átviszi magára a betegségre is. Ez a folyamat jelenik meg itt is, amikor a lélekből egy betegség lett. Az iz-szó jelentése tehát: szabadlélek, árnyéklélek, rosszbetegség, rákbetegség. Utalni szeretnék Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve a betegség című könyvére, illetve e könyv első kötetére, Út a teljességhez, társszerző Thorwald Dethlefsen, melyekben a betegségeket az árnyék megnyilvánulásainak tekintik. A szabadlélek leginkább az álmok alatt, sámánoknál a transzállapot idején, illetve a lélek elvesztésének különböző állapotainál, mint például betegségek vagy ájulás esetében mutatkoznak meg. A vogulok képzete szerint, az élet folyamán, amíg az ember egészséges, a szabadlélek nála van, és rendszerint csak az álom idején hagyja el. Nyelvükben az álomba merült azt jelenti elhagyódott, az elalszom, azt, hogy elhagyódtam. Délke- let-Ázsia egyes részein is úgy tartják, hogy veszélyes az alvót hirtelen felébreszteni, mert álmában a lelke messze járhat, és időt kell hagyni a biztonságos visszatérésre. Ha a lelke nem tud visz- szatérni, megbetegedhet. Amikor a test elhagyódott, a lélek különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik, és azokkal békés vagy ellenséges kapcsolatba kerül. Ha a lélek ellenfele erősebb, nem mer kimenni a testből, ennek következtében az ember nem mer elaludni. Összegezzük akkor mégegyszer: a szabadlélek az én lélek, ma talán azt mondanánk a személyiség magva, és az egy vagy több testlélek az életiélek megjelenési formája. A sámánok lélek- hitével kapcsolatosan még érdemes megemlíteni a kanadai eszkimók, az inuitok elképzelését. Szerintük a tárgyak és elnevezéseik egyformán valóságosak. Az ember neve a lelke része. Ha két embernek azonos neve van, azáltal lelki társakká válnak. Tehát az ember neve összekötheti őt másokkal, néha egy egész csoporttal. Még az azonos nevet viselő halottakkal is szoros kapcsolatban állnak, mintegy közös lélekháló- zatot alkotva, amely hídként szolgál az élők, a holtak és az állatok világa között. Általánosságban elmondható, hogy a sámánkultúrákban van olyan elképzelés, miszerint a személyiség nem kötődik oly szorosan a testi létezéshez, mint ahogy az ipari társadalmakban általános. Legközelebb innen folytatjuk. E szavakkal fejezte be előadását Jonathan Baker, harmincéves kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd, 1987 októberének végén, egy verőfényes, az évszakhoz képest szokatlanul enyhe koradélutánon, a Columbia Egyetem történelem tanszékének antropológiai fakultánsán, majd a hallgatók ütemes dobogásától kísérve elhagyta az előadótermet. Bement a hosszú folyosó végén lévő, negyedmagával használt irodába. Egy pillanatig töprengett leüljön-e az asztalt beterítő jegyzeteihez, amelyekkel előadás előtt bíbelődött. Úgy döntött, majd otthon folytatja. Inkább sétál egyet kihasználva a ragyogó időt. Összeszedte az iratokat és berakta őket a táskájába. Gyalog ment le a második emeletről. (Folytatjuk)
