Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-07-23 / 163. szám
12 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM Sósmez (1) Brém-Nagy Ferenc Olvasóink kérésére újraindítjuk Brém-Nagy Ferenc regényének folytatásos közlését. Többen nehezményezték ugyanis, bogy ez a —jobb sorsra érdemes—írás jellegéből, tartalmából jelentősen veszít azáltal, bogy (általában helyhiány miatt) csupán töredékeket közlünk belőle lapszámonként. (Olvassák szeretettel! (Folytatás előző lapszámunkból) Belépvén a kapun Váradi nem kis megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az éppen szemben lévő lakás ajtaja és ablaka sötét, tehát a felesége korán elaludt. Halkan nyitotta az ajtót, ügyelve, nehogy felébressze, elkerülni akarván ezzel a meglehetősen zűrös nap utolsó felvonását, amihez vajmi kevés kedve lett volna. Az előszobában, ami egyszerre konyha is volt, megcsapta a jól ismert szag, a százados falakból el- nyomhatatlanul áradó doh, a sült olaj és a kifőzött, száradó pelenkák keveredő, kiszellőztethetetlen elegye. Első dolga volt, hogy a udvari lámpa beszűrődő fényénél bezárja a szobaajtót, csak azután kapcsolta fel a villanyt és vette le a kabátját. Leült az asztalhoz és rágyújtott. Gondolkodott. A rabló jutott eszébe, a szavak, amiket ő mondott neki. Visszagondolván a történtekre, meg mert volna esküdni rá, hogy minden, ami elhangzott megjelent előtte. Látta. A férfit csonttá-bőrré fogyva, leginkább az egyiptomi múmiákhoz hasonlatosan, egy zöld csempével kirakott kórházi szobában, rácsos fehér ágyon, ami mellett fogasszerű állványra akasztott infúziósüveg lógott, alatta kis tartály, abba csepegett a folyadék, ahonnan egy cső vitte a férfi takarón nyugvó hihetetlen vékony karjából kiálló, leragtapaszozott tűig. Egy orvos és két nővér állt az ágy mellett. Az orvos éppen a férfi nyakára tette a kezét, a két nő felé fordulva bólintott, és kiment a szobából. Az egyik nővér kihúzta az ágyon fekvő férfi karjából a tűt, felemelte az állványt, kiment ő is, majd kisvártatva egy har- mónikaszerű, embermagas paravánnal tért vissza, a másik nővér közben a férfi arcára húzta a takarót, majd segített a paravánnal visszatérőnek körbekeríteni az ágyat. Váradi, noha mint érzékelhető, biztos volt benne, hogy látta a rabló majdan bekövetkező halálát, azért tele volt kételyekkel - ahogyan ez már lenni szokott -, javarészt saját elmebéli állapotának épségére vonatkozóan. Könnyen elképzelhető, akinek relék, diódák, kondenzátorok, ellenállások, elektromágneses csövek, nyomtatott és nem nyomtatott áramkörök töltik ki a világát, akinek élete egy fizikai képletekkel pontosan leírható jelenség, az elektromos áram jegyében telik, annak másvalaki jövőjébe látni, hogy mást ne mondjak, hihetetlen és bizarr dolognak számít. Mindent összevetve, Váradi nem hitte, ugyanakkor pontosan tudta, minden az említettekhez hűen játszódott le. Harmincévesen először tapasztalta, hogy súlyos, feloldhatatlan ellentmondásba keveredik önnönmagával. O, a mindenkiben ott húzódó, jól-rosszul a felszín alá gyűrkölt tudathasadás. Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Az elbeszélő, én, rezignált, a mind divatosabb, zajosan előadott paranor- mális jelenségeket meglehetős fenntartásokkal fogadó ember, ehelyt kénytelen vagyok leszögezni, jobban tette volna, ha az egész támadást, Sport nevű pinceborozóstól, törzsvendégestől, tar férfistól, késestől, József utcástól mihamarabb elfelejti, nem foglalkozik vele, kialussza, mint az enyhe részegségét. Mert Váradi Simon, harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója ott és akkor tényleg a jövőbe látott, a múmiaszerűen lefogyott, összeaszott alak a kórházi ágyon tényleg a tagbaszakadt rabló volt, alig több, mint nyolc évvel később, pontosan abban a pillanatban, amikor hosszú és egyoldalú küzdelme a gyomrából kiinduló, később csaknem az egész testét behálózó gyógyíthatatlan kórral befejeződött. Nade, kérdezem én, az elbeszélő, rezig- náltan, megadatik-e bárkinek a választás lehetősége? Léteznek-e a bejárandó mellett más ösvények is, vagy ezek csak a nehezen elfogadható, ám magunkban hordozott predesztináció mellé kínzóeszközöknek rendelt délibábok? Út és utas nem széjjelszedhetetlen egység-e kezdettől fogva, s ily módon a sors nem cinkkelt lapokkal játszó hamiskártyás-c, örök osztó egy olyan partiban, melyben esély maximum a látszatra elszalasztott lehetőségek fölötti tépelődésre adatik? Node lépjünk tovább, mert van sok beszéd, amely a hiábavalóságot szaporítja; és mi haszna van az embernek abban - kérdezi az írás -, mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő hiábavaló élete napjainak száma szerint, amelyeket mintegy árnyékot tölt el, kicsoda az, aki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt? Ült Váradi a konyhában a viaszosvászonnal letakart asztalnál, szívta egymás után a cigarettákat, gondolkodott, és jó szerelőhöz méltóan hamar kiagyalta a megoldást. Ha úgy történt minden, ahogyan meg mert volna esküdni rá, tehát ha nem játszottak vele az érzékei és az alkohol, akkor annak oka kellett, hogy legyen, valami előidézte, ergo, ugyanolyan körülményeket teremtve újra előidézhető. Egy feladata van tehát, lassan számba venni e körülményeket, összesíteni őket, és reprodukálni egyszerre valamennyit. Azzal a megnyugtató érzéssel kapcsolta le a villanyt és bújt be felesége mellé az ágyba, hogy holnap rögvest hozzákezd. A tervnek bizony akadt egy gyenge pontja, mégpedig a rabló. Elalvás előtt sokáig tűnődött rajta, ha a késsel hadonászó férfi volt a döntő komponens, honnan a fészkes fenéből szed elő egy másik rablót, aki váratlanul - ez ugye eleve lehetetlen, ha ő hajtja fel - megtámadja. Hosszú té- pelődés után arra jutott, mivel a feladat ezen része megoldhatatlannak látszik, ráér hezitálni rajta, ha minden más elemmel kipróbálva csődöt mondana. Másnap korán ébredt, munka előtt a piacra ment. Legelőször is, gondolta, megissza a esti négy fél vodkát a négy üveg Kőbányai kíséretében. 1987-et írunk. Ez idő tájt a kocsmák nem nyitottak korán, reggel kilenc óra előtt még a Közértekben sem lehetett alkoholtartalmú italokat vásárolni. Persze, mint mindenre akkoriban, a légies, életidegen szabályok közötti - ma így mondanánk - szörföléssel erre is lehetett megoldást találni. Az italboltok nem nyithattak ki ugyan, a közértek nem árusíthattak reggel alkoholt, viszont semmi sem rendelkezett a lacikonyhák, a tej boltok és a lángossütők nyitvatartási idejéről. Soha addig és azóta nem volt annyi korai - látszat után ítélve - reggeliző Magyar- országon, mint azokban az időkben. Az emberek hajnalban beálltak az említett bódék előtt kígyózó sorokba, az ablakhoz érve hangosan rendeltek valamilyen ételt, ezt általában érintetlenül dobták a néhány lépéssel arrébb álló szemetesbe, gyanítható, az élelmes kereskedők innen töltötték fel később újra a készleteiket, suttogva pedig valamilyen - előző nap a Közértből beszerzett és tetemes felárral árusított - italt, amit a leleményes és készséges büfés papírzacskóban adott át a vevőnek. A lacikonyhák, tejboltok és lángossütők környéke hangyabolyhoz hasonlított. Aki már hozzájutott a pálinkájához, borához, söréhez, kicsit odébbment, aztán hozzálátott elfogyasztásához. Reccsenve nyíltak fel és jártak körbe a félliteres és a kétdecis pálinkás, szisszenve veszí2004. JÚLIUS 23. tették el kupakjaikat a sörös, nyikkanva szabadultak meg dugóiktól a boros üvegek, fel-le mozogtak az ádámcsutkák, elégedett mosoly ömlött el a borostás, álmos arcokon. Mert az alkohol reggeli árusítását rendeletileg meg lehetett ugyan- tiltani, ám ez nem akadályozta meg reggeli fogyasztását. Beállt Váradi az egyik iszonyúan hosszú sor végére. Lassú haladtában arra az elhatározásra jutott, egyszerre megveszi a teljes mennyiséget, nincs az az Isten, hogy ő újra végigvárja, amíg rákerül a sor. Röpke húsz perc után végül megkapta, amit kért. Távozván az ablaktól legelőször egy szépívű dobással a fedél nélküli, csurigtelt kukába jutatta a nem túl bizalomgerjesztő véreshurkával, mustárral és egy szelet kenyérrel telt papírtálcát, aztán besorolva egy hosszú, vaslábakon álló asztal körül rajzó emberek közé, kirakta maga elé kenyeres zacskója tartalmát, a kétdecis vodkát és a négy Kőbányai világost, de még mielőtt nekikezdett volna, egy gondolatnyi ideig tanakodott magában, bontsa-e felesekre a vodkát, és az estélihez hasonló komótossággal küldje le utánuk a melléjük rendelt egy-egy sört, vagy ne faxnizzon sokat, hiszen nem a sorrend, a mennyiség a fontos. Utóbbi mellett döntött, ami elsősorban nehezen kordában tartott várakozásának számlájára írható. Letekerte a vod- kásüveg kupakját, szájához emelte és nem törődve a nyelőcsövén végigömlő perzselő érzéssel, el sem vette onnan, amíg az utolsó cseppet is meg nem itta. A sörökkel nehezebben haladt, hideg is volt, nem is kívánta, de mindent összevetve, alig húsz perc alatt sikerült végeznie velük. Kellemesen bódult állapotban, torkában fel-fellüktető izgalommal indult el a munkahelyére. A műhely üres volt, amikor megérkezett, csak Erzsiké néni, a nyugdíja mellett naponta négy órát dolgozó takarítónő törölgette az asztalokat. Váradi a vas öltözőszekrényébe dobta táskáját, beakasztotta kabátját, vállára terítette sötétbarna munkaköpenyét, majd kért a takarítónőtől egy vizespohárnyi méregerős kávét, aztán leült az asztalához, amelyet kaotikus összevisszaságban egy szétszedett Tesla rádióslemezjátszó darabjai foglaltak el. Odébbdúrta könyökével az alkatrészeket, hogy helyet csináljon a kávéspohárnak, felkapcsolta az asztali lámpát, zsebéből előhalászta a cigarettát, rágyújtott és lassú kortyokkal itta a kávét. Tudta, hogy az előtte heverő lemezjátszó javítási határideje tegnapelőtt lejárt, igyekeznie kellene vele, bármikor értejöhetnek, és ha akkora nincsen készen, a főnöke, az a barom, a varjak mérnék fel a belével a határt, megint üvölteni fog, de nem érdekelte. Ehelyett inkább a törölgetéshez visszatérő takarítónőt kérdezte.- Mondja, Erzsiké néni, hallott már olyatj hogy valaki a jövőbe látott?- Én? Hát hogyne, fiam. Több csudadolog van a világon, mint hinnéd, csak manapság ezt nem teszik bele az újságba. Pogány kor ez, fiam, ahogyan drága édesapám mondogatta, Isten nyugtassa haló poraiban, pogány kor. Régen másképpen vót minden. A népek félték az Istent és hittek a csudákba. (Folytattuk)
