Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-07-23 / 163. szám
2004. JÚLIUS 23. Közélet MAGYAR SZÓ-A HÍD 5 Magyar foglyok amerikai börtönökben (első rész) MENTSÜKMEGŐKET Bika Julianna Börtönélet A nyolcvanas években egy Svédországban élő magyar ismerősöm adócsalásért kapott félév börtönbüntetést. Kérdésemre, hogy milyen volt a svéd fogság azt felelte: “Jobb, mint a tatai edzőtábor. “ Tudvalevő Tatán a magyar válogatott sportolók edzettek, s kapták a legjobb ellátást, amit csak Magyarországon kaphattak. New Orleansban a város közepén óriási börtönváros van, lakóinak száma 28 ezer. A köztörvényes bűnözőkön kívül a Bevándorlási Hivatal a környező öt államból Orleans Parish nevű börtönbe gyűjti a bírósági eljárásra váró, illegálisan az USA-ban tartózkodó külföldieket. 2001. szeptember 11-e után egy sor amerikai belügyminisztériumi apparátus, így a Bevándorlási Hivatal is szervezeti átalakításon ment keresztül. Több új részleggel bővült, s többek között 2002. októberében megalakult a Home Security Office, az Államvédelmi Hivatal. Az illegálisan munkát vállaló és az egyetemi tanulmányaik után Amerikában maradó külföldi diákokra vetették ki elsőnek a hálót. A Home Security Office az egyetemeket a diákjai adatainak kiadására kötelezte, mely intézkedés az egyetemek ellenállását váltotta ki. A határőrséghez tartozó részlegek razziaszerű rajtaütéssel próbálják felkutatni a hihetedenül nagy számú illegális bevándorlót, s gyakoribbak lettek az utcai közlekedési rendőri vizsgálatok is. Ezeket a razziákat a Magyarországról jövő, az Egyesült Államokban illegálisan dolgozó magyarországi állampolgárok sem tudják elkerülni. Magyarok a halóban Tavaly januárban a washingtoni magyar nagykövetség konzulja tájékoztatta férjemet, dr. Gergátz Istvánt, aki Magyar- ország Louisiana állambeli tiszteletbeli konzulja, hogy nyolc magyar állampolgárt a határőrség a New Orleans-i börtönben tart. Kérte, segítsen az ügyintézés meggyorsításában, a tárgyalás időpontjának kitűzésében és a magyar állampolgárok mihamarabbi kiszabadításában. A hetvenes évek végén kötött magyaramerikai konzuli egyezmény szerint három napon belül értesíteni kell a másik ország nagykövetségét, ha külföldi állampolgár van letartóztatásban. Big Easyben, ahogy New Orleanst nevezik a három napból 8 nap lett. Az egyezményre hivatkozni sem mertünk. Ismeretség útján sikerült megtalálnunk a huszonnyolcezer rab között az illegális munkavállalás miatt lefogott nyolc magyart. A protekció azonban tovább nem tartott. A börtönlátogatás minden egyes alkalommal órákat vett igénybe egyrészt a jogos adminisztráció miatt, másrészt, mert különböző épületekben kellett a férfiakat és a nőket meglátogatni. Néha egyenként, máskor egyszerre hozták a beszélőre a szürke egyenruhába öltöztetett megszeppent honfitársakat. Saját használatra írószerszámot és jegyzetfüzetet be lehetett vinni, minden más személyes tárgyat le kellett adni a kapunál. A férfibörtön bejáratánál nagybetűs utasítás kötelezi a látogató hölgyeket, hogy melltartót és zárt ruhát viseljenek. A magyar foglyok az ország keleti feléből, kisebb falvakból jöttek, és illegálisan megszerezték a Social Security, amerikai társadalombiztosítási kártyát. A komputerek világában erre a svindlire hamar rá lehet jönni. Néhányuknak turista vízumuk, másoknak párhetes floridai mező- gazdasági munkavállalásra jogosító vízuma volt, s ennek lejártával egy louisianai csirkegyár illegális alkalmazottai lettek. Voltak közöttük olyanok, akik már másfél éve dolgoztak ezen istenhátamögötti település egyetlen gyárában. Az amerikai határőrség négy embere szállásukon, a kora reggeli órákban ütött rajta a kispénzű, szakképzettséggel nem rendelkező, angolul nem beszélő munkásokon. Félóra időt kaptak, hogy összeszedjék értékeiket és felöltözzenek. A határőrök házkutatást tartottak, minden papírt, jegyzetfüzetet vagy telefonkönyvet elkoboztak és bizonyítékként örökre elvettek tőlük. Az útleveleiket, irataikat a 3 civil és egy egyenruhás határőr külön gyűjtötte össze. A New Orleanstól két óra autóútra levő kis faluból a központi börtönbe kerültek, s a tárgyalás napjáig közel három hét telt el. Egy kijelölt személynek, angolul "patronnak" kellett leadniuk minden értéküket, s még szemüvegeiket is elvették. A fogvatartás körülményeire csak a három magyar asz- szony panaszkodott, a férfiakat a központi épületben, kétszemélyes cellákban, a nőket egy korszerűtlen földszintes épület nagy közös teremében helyezték el. A hírhedt Conchetta nevezetű női áristomot valószínűleg egy korábbi banképületből alakították át fegyintézetnek. A teremben 14 ágy volt, ezekből a három magyar asszonynak eleinte nem jutott. Volt olyan éjszaka, hogy harmincán feküdtek egy szobában, tizenhatan a földön, a vaságyak között. Ilyen körülmények mellett nem csodálható, hogy a nők között verekedés tört ki. Minden fogoly kötelező AIDS- és tbc- vizsgálaton megy keresztül, s a magyaroknak a BCG-oltás miatt a tbc-vizsgálat bepirosodik, pozitívat mutat, nagy riadalmat okozva az egybezsúfolt börtöntársak között. Egy színes bőrű fogoly verekedésbe kezdett, mondván, hogy AIDS-esek a magyar rabok. A kisvárosokból, falvakból jött, ötven év körüli magyar nők prostituáltak, köztörvényes bűnözők, drogfüggők közé kerültek. Telefont sem a férfiak, sem a nők nem használhattak, csak a véletlen szerencsének, egy hondu- rasi ügyvéd telefonhívásának köszönhető, hogy a magyar követség tudomást szerzett róluk. Börtönkantin csak a férfiak számára van berendezve, a nők nem vásárolhattak semmit. Mentsük meg magyarjainkat A csirkegyár által javasolt ügyvéd fejenként 3000 dollárért vállalta védelmüket. 7500 dollár óvadék lefizetése esetén ígérte, hogy a törvénysértők kikerülhetnek az országból. Férjemmel igyekeztünk olcsóbb ügyvédet keresni. Egy magyar barátunk bevándorlási ügyvéd felesége vállalta a magyarok képviseletét. A tárgyalás előtt sikerült a bírót meggyőznie, hogy a magyar foglyoknak legfeljebb ha ötszáz dollár óvadékra van elegendő pénzük, és hajlandóak önkéntesen elhagyni az országot. Tudomást szereztünk olyan román állampolgárról, akinek az ügye már egy éve nem került tárgyalásra, ügyvéd és pénz nélkül a mi honfitársainkra is hasonló sors várhatott volna. A tárgyalás a Bevándorlási Hivatal tárgyalótermében zajlott le, a rabok televíziós képernyő előtt ültek FEDERAL PRISONER feliratú narancsszínű ruhában... (Folytatása következik) Közös nevező Nehéz feladatra vállalkozott egy amerikai magyar szervezet. Egyrészt sok pénz szükséges, hogy' a grandiózus budapesti szobor elkészüljön, de van ennél keményebb erőpróba: olyan emlékművet kellene felavatni az ötvenhatos forradalom félszázadik évfordulóján, amelytől idehaza a lehető legkevesebben sértődnének vérig. Azt ugyanis eleve kizárhatjuk, hogy az emigráció ajándékát egységesen örömmel fogadná az ország népe. Pedig a Connecticutben működő magyar szervezet tagsága úgy gondolta, hogy az egyetlen állami vagy önkormányzati forintot sem igénylő szobortervükkel minimum kellemes meglepetést okoznak az óhazában. Amikor azonban megjelent a hír, az interneten, a több tucatnyi olvasói hozzászólásból kiderült, micsoda vad indulatok dúlnak az emberekben. Egyesek szerint akik kimenekültek innen ’Sóban, azok árulók, nem kell tőlük az ajándék. Mások az itthon maradókat nevezték megalkuvóknak. A harmadik csoportból akármilyen, 1956 tiszteletére létrehozandó szobor ödete dührohamot váltott ki. S akadtak olyanok is, akik megjósolták (mint később kiderült: tévesen), hogy a főváros első embere úgyis megtorpedózza a forradalom emlékmű tervét. Az amerikai magyarok persze nemcsak az olvasói hozzászólásokból szereztek tudomást az ötvenhatos értelmezések körüli viharokról. Connecticutben mégis úgy gondolták: ötven év után elcsitulhatnak az indulatok, és az aktuálpoli- tikához semmiképp sem idomuló emlékművet a többség örömmel, mások pedig legalább megengedően fogadhatnák. Connecticutnek igazán joga van a reménykedésre! A félszázadik évfordulójához közeledő forradalom természetesen sokféle megközelítésben elemezhető. Büszkék lehetnek a résztvevők, és magyarázhatják bizonyítványukat azok, akik még nemrég ellenforradalomnak titulálták 56-ot. Elfogadhatjuk a végén külföldre távozók érveit éppúgy, mint a hazájukhoz ragaszkodókét. Képtelenség, hogy a különböző ötvenhatos értékítéletek összeadásához nem lehet megtalálni a közös nevezőt! Például azt, hogy a harcokban vesztes Magyarország mérte az első komoly erkölcsi csapást a teljes kommunista rendszerre, amely attól az októbertől tömegesen vesztette el nyugati híveit: továbbá akkortól kezdtek elszállni Moszkva világuralmi ábrándjai is. Egy ilyen közös nevező elfogadható, függetlenül attól, hogy egyesek emberarcú szocializmusról, mások a világháború előtti rendszer restaurációjáról ábrándoztak 1956-ban. Ötven év után még akkor sem lenne szükség füttykoncertre, amikor a „másik oldal” - immár történelmi távlatból - átértékel és fejet hajt. Ha az 1944-es normandiai partraszállásra együtt emlékezhetnek győztesek és vesztesek, akkor nálunk vajon miért torkollik kölcsönös átkozódásba minden poróbálkozás a múlt békés - esetenként büszke - elfogadására? Tegyük a kezünket a szivünkre, és ismerjük el, hogy tényleg épp ideje félretenni megkövesedett előitéleteinket - akár jeles ünnepek, akár meghatározó személyiségek kerülnek szóba. Példának okáért Széchenyi nemcsak a jobboldalé, és Deák Ferenc sem balliberális magán- tulajdon. Ez nem privatizációs terep, ahol kisajátítható és az ellenfelek elől elzárható csoportértékekre lehet aprítani a nemzeti örökséget. A Connecticutban élő magyarok álmának megvalósulása akár sikeres főpróbája lehetne egy hosszú folyamatnak - a menetelésnek a megnyugvás ösvényein a közös emlékezés oázisa felé. Múltunk feldolgozásához ugyanis inkább szép szobrokra van szükségünk, mint a viszály kíséreteire, amelyekkel verejtékben úszva vivjuk reménytelen, soha véget nem érő csatáinkat. Neumann Ottó, Budapest