Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)

2004-07-23 / 163. szám

2004. JÚLIUS 23. Közélet MAGYAR SZÓ-A HÍD 5 Magyar foglyok amerikai börtönökben (első rész) MENTSÜKMEGŐKET Bika Julianna Börtönélet A nyolcvanas években egy Svédor­szágban élő magyar ismerősöm adócsa­lásért kapott félév börtönbüntetést. Kér­désemre, hogy milyen volt a svéd fogság azt felelte: “Jobb, mint a tatai edzőtábor. “ Tudvalevő Tatán a magyar válogatott sportolók edzettek, s kapták a legjobb el­látást, amit csak Magyarországon kaphat­tak. New Orleansban a város közepén óriá­si börtönváros van, lakóinak száma 28 ezer. A köztörvényes bűnözőkön kívül a Bevándorlási Hivatal a környező öt ál­lamból Orleans Parish nevű börtönbe gyűjti a bírósági eljárásra váró, illegálisan az USA-ban tartózkodó külföldieket. 2001. szeptember 11-e után egy sor ame­rikai belügyminisztériumi apparátus, így a Bevándorlási Hivatal is szervezeti átala­kításon ment keresztül. Több új részleg­gel bővült, s többek között 2002. októbe­rében megalakult a Home Security Office, az Államvédelmi Hivatal. Az illegálisan munkát vállaló és az egyetemi tanulmányaik után Ameriká­ban maradó külföldi diákokra vetették ki elsőnek a hálót. A Home Security Office az egyetemeket a diákjai adatainak kiadá­sára kötelezte, mely intézkedés az egyete­mek ellenállását váltotta ki. A határőrség­hez tartozó részlegek razziaszerű rajta­ütéssel próbálják felkutatni a hihetedenül nagy számú illegális bevándorlót, s gya­koribbak lettek az utcai közlekedési rend­őri vizsgálatok is. Ezeket a razziákat a Ma­gyarországról jövő, az Egyesült Államok­ban illegálisan dolgozó magyarországi ál­lampolgárok sem tudják elkerülni. Magyarok a halóban Tavaly januárban a washingtoni ma­gyar nagykövetség konzulja tájékoztatta férjemet, dr. Gergátz Istvánt, aki Magyar- ország Louisiana állambeli tiszteletbeli konzulja, hogy nyolc magyar állampol­gárt a határőrség a New Orleans-i bör­tönben tart. Kérte, segítsen az ügyintézés meggyorsításában, a tárgyalás időpontjá­nak kitűzésében és a magyar állampolgá­rok mihamarabbi kiszabadításában. A hetvenes évek végén kötött magyar­amerikai konzuli egyezmény szerint há­rom napon belül értesíteni kell a másik ország nagykövetségét, ha külföldi állam­polgár van letartóztatásban. Big Easyben, ahogy New Orleanst nevezik a három napból 8 nap lett. Az egyezményre hivat­kozni sem mertünk. Ismeretség útján sikerült megtalálnunk a huszonnyolcezer rab között az illegális munkavállalás miatt lefogott nyolc ma­gyart. A protekció azonban tovább nem tartott. A börtönlátogatás minden egyes alkalommal órákat vett igénybe egyrészt a jogos adminisztráció miatt, másrészt, mert különböző épületekben kellett a fér­fiakat és a nőket meglátogatni. Néha egyenként, máskor egyszerre hozták a be­szélőre a szürke egyenruhába öltöztetett megszeppent honfitársakat. Saját haszná­latra írószerszámot és jegyzetfüzetet be lehetett vinni, minden más személyes tár­gyat le kellett adni a kapunál. A férfibör­tön bejáratánál nagybetűs utasítás kötele­zi a látogató hölgyeket, hogy melltartót és zárt ruhát viseljenek. A magyar foglyok az ország keleti felé­ből, kisebb falvakból jöttek, és illegálisan megszerezték a Social Security, amerikai társadalombiztosítási kártyát. A kompu­terek világában erre a svindlire hamar rá lehet jönni. Néhányuknak turista vízu­muk, másoknak párhetes floridai mező- gazdasági munkavállalásra jogosító vízu­ma volt, s ennek lejártával egy louisianai csirkegyár illegális alkalmazottai lettek. Voltak közöttük olyanok, akik már másfél éve dolgoztak ezen istenhátamögötti tele­pülés egyetlen gyárában. Az amerikai határőrség négy embere szállásukon, a kora reggeli órákban ütött rajta a kispénzű, szakképzettséggel nem rendelkező, angolul nem beszélő munká­sokon. Félóra időt kaptak, hogy össze­szedjék értékeiket és felöltözzenek. A ha­tárőrök házkutatást tartottak, minden papírt, jegyzetfüzetet vagy telefon­könyvet elkoboztak és bizonyíték­ként örökre elvettek tőlük. Az útle­veleiket, irataikat a 3 civil és egy egyenruhás határőr külön gyűjtötte össze. A New Orleanstól két óra autóútra levő kis faluból a köz­ponti börtönbe kerül­tek, s a tárgyalás nap­jáig közel három hét telt el. Egy kijelölt személynek, angolul "patronnak" kellett le­adniuk minden érté­küket, s még szem­üvegeiket is elvették. A fogvatartás kö­rülményeire csak a három magyar asz- szony panaszkodott, a férfiakat a központi épületben, kétszemé­lyes cellákban, a nőket egy korszerűtlen földszintes épület nagy közös teremében helyezték el. A hírhedt Conchetta neve­zetű női áristomot valószínűleg egy ko­rábbi banképületből alakították át fegyin­tézetnek. A teremben 14 ágy volt, ezekből a három magyar asszonynak eleinte nem jutott. Volt olyan éjszaka, hogy harmin­cán feküdtek egy szobában, tizenhatan a földön, a vaságyak között. Ilyen körülmé­nyek mellett nem csodálható, hogy a nők között verekedés tört ki. Minden fogoly kötelező AIDS- és tbc- vizsgálaton megy keresztül, s a magyaroknak a BCG-oltás miatt a tbc-vizsgálat bepirosodik, pozití­vat mutat, nagy riadalmat okozva az egy­bezsúfolt börtöntársak között. Egy színes bőrű fogoly verekedésbe kezdett, mond­ván, hogy AIDS-esek a magyar rabok. A kisvárosokból, falvakból jött, ötven év körüli magyar nők prostituáltak, köztörvényes bűnözők, drogfüg­gők közé kerültek. Telefont sem a férfiak, sem a nők nem használhattak, csak a véletlen szerencsének, egy hondu- rasi ügyvéd telefonhívásának köszönhető, hogy a magyar követség tudomást szer­zett róluk. Börtönkantin csak a férfiak számára van berendezve, a nők nem vásá­rolhattak semmit. Mentsük meg magyarjainkat A csirkegyár által javasolt ügyvéd fe­jenként 3000 dollárért vállalta védelmü­ket. 7500 dollár óvadék lefizetése esetén ígérte, hogy a törvénysértők kikerülhet­nek az országból. Férjemmel igyekeztünk olcsóbb ügy­védet keresni. Egy magyar barátunk be­vándorlási ügyvéd felesége vállalta a ma­gyarok képviseletét. A tárgyalás előtt si­került a bírót meggyőznie, hogy a magyar foglyoknak legfeljebb ha ötszáz dollár óvadékra van elegendő pénzük, és hajlan­dóak önkéntesen elhagyni az országot. Tudomást szereztünk olyan román ál­lampolgárról, akinek az ügye már egy éve nem került tárgyalásra, ügyvéd és pénz nélkül a mi honfitársainkra is hasonló sors várhatott volna. A tárgyalás a Bevándorlási Hivatal tár­gyalótermében zajlott le, a rabok televíziós képernyő előtt ültek FEDERAL PRI­SONER feliratú narancsszínű ruhában... (Folytatása következik) Közös nevező Nehéz feladatra vállalkozott egy amerikai magyar szervezet. Egyrészt sok pénz szükséges, hogy' a grandiózus budapesti szobor elkészüljön, de van ennél keményebb erőpróba: olyan emlékművet kellene felavatni az ötven­hatos forradalom félszázadik évfor­dulóján, amelytől idehaza a lehető legkevesebben sértődnének vérig. Azt ugyanis eleve kizárhatjuk, hogy az emig­ráció ajándékát egységesen örömmel fogadná az ország népe. Pedig a Connecticutben működő magyar szervezet tagsága úgy gondolta, hogy az egyetlen állami vagy önkor­mányzati forintot sem igénylő szobortervükkel minimum kellemes meglepetést okoznak az óhazában. Amikor azonban megjelent a hír, az interneten, a több tucatnyi olvasói hoz­zászólásból kiderült, micsoda vad indu­latok dúlnak az emberekben. Egyesek szerint akik kimenekültek innen ’Só­ban, azok árulók, nem kell tőlük az ajándék. Mások az itthon maradókat nevezték megalkuvóknak. A harmadik csoportból akármilyen, 1956 tiszteletére létrehozandó szobor ödete dührohamot váltott ki. S akadtak olyanok is, akik megjósolták (mint később kiderült: tévesen), hogy a főváros első embere úgyis megtorpedózza a forradalom emlékmű tervét. Az amerikai magyarok persze nem­csak az olvasói hozzászólásokból sze­reztek tudomást az ötvenhatos értelme­zések körüli viharokról. Connecticutben mégis úgy gondolták: ötven év után elcsi­tulhatnak az indulatok, és az aktuálpoli- tikához semmiképp sem idomuló emlék­művet a többség örömmel, mások pedig legalább megengedően fogadhatnák. Connecticutnek igazán joga van a reménykedésre! A félszázadik évfor­dulójához közeledő forradalom ter­mészetesen sokféle megközelítésben ele­mezhető. Büszkék lehetnek a résztvevők, és magyarázhatják bizonyítványukat azok, akik még nemrég ellenforradalom­nak titulálták 56-ot. Elfogadhatjuk a végén külföldre távozók érveit éppúgy, mint a hazájukhoz ragaszkodókét. Képtelenség, hogy a különböző ötvenhatos értékítéletek összeadásához nem lehet megtalálni a közös nevezőt! Például azt, hogy a harcokban vesztes Magyarország mérte az első komoly erkölcsi csapást a teljes kommunista rendszerre, amely attól az októbertől tömegesen vesztette el nyugati híveit: továbbá akkortól kezdtek elszállni Moszkva világuralmi ábrándjai is. Egy ilyen közös nevező elfogadható, függetlenül attól, hogy egyesek emberar­cú szocializmusról, mások a világháború előtti rendszer restaurációjáról ábrán­doztak 1956-ban. Ötven év után még akkor sem lenne szükség füttykoncertre, amikor a „másik oldal” - immár történelmi távlatból - átértékel és fejet hajt. Ha az 1944-es normandiai par­traszállásra együtt emlékezhetnek győztesek és vesztesek, akkor nálunk vajon miért torkollik kölcsönös átkozódásba minden poróbálkozás a múlt békés - esetenként büszke - elfo­gadására? Tegyük a kezünket a szivünkre, és ismerjük el, hogy tényleg épp ideje fél­retenni megkövesedett előitéleteinket - akár jeles ünnepek, akár meghatározó személyiségek kerülnek szóba. Példának okáért Széchenyi nemcsak a jobboldalé, és Deák Ferenc sem balliberális magán- tulajdon. Ez nem privatizációs terep, ahol kisajátítható és az ellenfelek elől elzárható csoportértékekre lehet aprítani a nemzeti örökséget. A Connecticutban élő magyarok álmának megvalósulása akár sikeres főpróbája lehetne egy hosszú folyamat­nak - a menetelésnek a megnyugvás ösvényein a közös emlékezés oázisa felé. Múltunk feldolgozásához ugyanis inkább szép szobrokra van szükségünk, mint a viszály kíséreteire, amelyekkel verejtékben úszva vivjuk reménytelen, soha véget nem érő csatáinkat. Neumann Ottó, Budapest

Next

/
Thumbnails
Contents