Amerikai Magyar Szó, 2003. július-december (57. évfolyam, 26-48. szám)

2003-07-10 / 27. szám

o. Thursday. July 10, 2003 Sírnak a falak a szélben Hivatalos küldetésen voltam egy közeli faluban a ' kultúrotthonok amatőr színjátszóinak vetélkedőjén. Zsűri tagnak választottak meg. A versenyek heteken keresztül folytatódtak, vasárnapokon. Műfajok szerint: színjátszás, népitánc, kórusok, szavalatok. Más-más időpontban, külön­böző helyiségekben. Engem a színjátszók versenyére osztottak be pontozni. Nem volt egy cseppet sem meglepő, mert abban a líceumban, ahol tanítottam a diákszin- játszóknak huzamosabb ideig instruktora voltam- Egy-egy sikeres darabbal pl. Móricz: „Légy jó mindhalálig”-jával a nyári időszakban túméztunk, felkerestük a bihari magyar falvakat. A kiszálláshoz buszra volt szükség, ami rendesen fejtörést okozott. A magunk erejéből sokszor nehezen való­sítottuk volna meg számításunkat, de szerencsére akadt egy mecénás, a város Művelődési Háza igazgatójának szemé­lyében, aki mindig kisegített. A. Miklós mégiscsak egy rangos intézménynek volt a feje, kapcsolata volt gyárakkal, üzemekkel, akiknek autójuk volt. Kéz kezet mos alapon kisegítettek. Miklóshoz régi ismeretség fűzött, attól kezdve, amikor felkért egy rögtönzött műsor konferálására a kultúrterem­ben, amivel végülis nagyon elégedett volt. Most is kettesben szálltunk be a néptánács tulajdonát képező jeepbe. Kételyeim nem voltak amiatt, hogy unatkozni fogok az úton. Miklós százmazását tekintve félig román, félig magyar volt. Mindkét nyelvet kifogástalanul beszélte. Magyarok társaságában mindig magyarul beszélt. Elbeszéléséből megtudtam: magyar környezetben nevel­kedett, baráti köre is azok közül került ki. Most is az úton végig magyarul folyt köztünk a társalgás. Lehet ez volt a libidója: tisztelj meg másokat, ha azt akarod, hogy magad is tiszteletben részesülj! Megérkeztünk, a sofőr lefékezett. A kultúrotthon előtt ünnepi öltözetben vártak ránk az iijak. Amúgyis vasárnap lévén, ez járja falun, kiöltöznek az emberek. Elsőnek Mik­lós szállt ki a kocsiból, pár szót váltott velük, majd felém fordult és magyarul beszélt hozzám. Zavartságot árulhatott el az arcom, mondhatná az ő nyelvükön, úgyis megértem. A szemekben kutattam, nem fedeztem fel félelmet bennük. A versenyek egyhamar befejeződtek a szereplők eltávoz­tak, a terem kiürült. Nekünk még nem akaródzott haza­indulni. Miki be is jelentette, elmegy felkeresi az egyik pereputtyát. Hivott engem is, de nekem nem volt kedvem idegen helyre hívás nélkül beállítani­Menj csak nyugodtan, én majd várok rád. Kisétáltam a határba, ahol a táblákban virágzott a kukorica, szinpom- pában virított az egész határ. Melegen tűzött a nap, ki kellett gombolkoznom. A forró levegő tűszurásait a bő­römön éreztem, a verejték kiült homlokomon. Már egy másik falu határában járhattam, amikor feltűnt egy félig- meddig leégett templomtorony. A tűz nyomait viselő üsz­kös gerendák segélykiáltásszerűen csüngtek alá a falak közt, kívülről tiziánvörösen rikitott a tégla oldala. Meg­próbáltam a közelébe férkőzni, Nagyon régen lehetett a tűz, talán száz évnél is korábban. Mindenféle vad növény nád- magasnyira benőtte a bejáratot. Minden egyes moz­dulásomra gyikok surrantak. Nagynehezen rátaláltam a gránitkövekből kirakott ősvényre, ami az ajtóhoz vezetett. A sűrű gyepszönyeg befedte. A félkörives ajtóbejárat fölött egy megrepedezett márvány táblán ez volt olvasható: Soli Deo Gloria. Most már nem volt kétségem afelől, hogy kik és milyen nyelven áldhatták egykor az Urat ebben a tűzemésztette templomban. Leültem egy zöld mohával csipkézett kőre és sokáig hallgattam a szelek üvöltését. Nagy Ábrahám „Kétfajta ember van: azok, akik gondolkodnak, és azok, akik szórakoztatnak” (Montesquieu) A várost, ahol születtem, dombok ölelik, lágy karai­kon édes szőlő terem és a Körös nevét meghazud­tolva, csendesen ballag fűz- fás partjai között. Esténként vonatfütty riad, és igér tá­voli utat. Mi erre az útra lé­pünk, mert a kor, amelyben születtünk csak két választást hagyott. Hogy mi a nehezebbet vagy a köny- nyebbet választottuk-e, nem az én tisztem eldönteni. Tehát, mint sorsunk kü­lönös gólyái itt kény­szerültünk fészket rakni. Az öröm, hogy végre saját otthonunk van, jóidéig elnyomott minden más érzést. Reggelente, mikor a gyerekeket óvodába kísér­tem, sokszor elszorult a torkom, és elnézve a szá­momra akkor még idegen házakat, nem értettem, mit keresek én itt idegenben, falun?! Aztán tavaszodott és a meggyfák fehér meny- asszoni ruhát öltöttek. Sokat sétáltunk, és ismerkedtünk a faluval. Megszoktuk a na­pok ritmusát, jó volt a csend, az emberek egy­másra figyelése, még ha ezt pletykának nevezik is. A „népek” még óvatosak voltak velünk, elvégre egy „románnal”... szóval sosem lehet tudni. De, ahogy telt az idő, meg- megálltunk beszélgetni, és néha meg is dicsértek, mi­lyen gyorsan megtanultunk magyarul. Ilyenkor nyeltem egyet és Váradon porladó ükapámra gondoltam, aki református templom presbi­tere volt az 1800-as évek­ben. Hamar rájöttem, hogy a tudatlanság kisebb bűn, mint a rosszindulat... A kezdeti tartózkodás, lassan enyhült irányunkba. Ismerős házakból ismerős nénik köszöntek rám, és néha fél óráig újságolták, ki halt meg, kinek született gyereke. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas kirakójáték, mert az említett nevek semmit nem mondtak még nekem. Aztán igazi sikerélmény ért, mikor meg­tudtam, kinek ki a rokona, és a helyükre kerültek a részletek. Tavasszal lejártunk a Ti­szához, csodáltuk hatalmas árterét, víztől csöpögő óri­ásfáit. A nagy folyó lomhán ballagott, s békességgel töltött el. A töltésen mil­liónyi vadvirág bókolt a Itt, Algyőn... szélben. Es ott, egy szeles alkonyon a töltésen állva szivén ütött az érzés: jó itt lenni. Kicsit szégyelltem, kicsit örültem ennek az érzésnek, mintha megcsal­tam volna valakit... Aztán eljött az Anna-napi búcsú, és mi nem tudtuk, mi ez a nagy felhajtás, sok ember, sok autó, sütés fő­zés. Városi énünknek szo­katlan és ismeretlen fo­galom volt a búcsú Mint egy nagy és illatos aján­dékot, úgy kaptuk meg életünk első búcsúját a falutól. Alkonyodott mikor elvegyültünk a színes tö­megben és a házak előtt a frissen locsolt virágok pá­rája elkeveredett a vatta­cukor édes illatával. Szállt a körhinta, harsogott a zene, olyan meghitt volt az egész, hogy elszorult a szivem, mert azt éreztem, jó itt nekem. Elmúlt a nyár, és mi kap­tunk egy kosár • körtét a szomszéd nénitől. Soha szebb ajándékot... Az utakat reggelente köd ülte meg és az elégetett levelek fanyar füstje köny- nyet csalt a szemembe. Pont úgy, mint otthon, mikor nagyapám a kertben a dió­faleveleket égette. Hajnal­ban és alkonyaikor az eget vadlibák V-je hasította és varjak serege ígérte a hideget. Jó volt ilyenkor a könyvtár meleg csendjében elme­rülni, a könyvek illata feled­tette kissé a honvágyamat. Mert honvágyam az volt, nem is tagadom. Sőt, az a furcsa, tudathasadásos álla­pot is megesett velem nem egyszer, hogy meglátva egy falubelit hirtelen nem tud­tam, Váradról ismerem-e, vagy innen? Engem is néztek már született algyői­nek, hiába bizonygattam, hogy nem Berek-sori szü­letésű vagyok. És lassan kezdtünk be­lefolyni a falu életébe. A gyerekeink resztvettek az óvodai és iskolai rendez­vényeken, mi pedig bálokba jártunk. Aztán azt vettem észre, hogy egyre többen rám köszönnek. Nagyon jó érzés volt, bár tudtam, hogy még mindig a „gyütt-mönt” kategóriába tartozunk.... Hosszú évek teltek el, mig a falu befogadott minket és mára talán már a „román” jelző is lekopott a nevünk mellől. Karácsonykor éjféli misére mentünk. A hó keményre fagyva ropogott a lábunk alatt, felettünk millió, kék fényű csillag tüzelt és a kis templom harangja csak hivott, hivott. A távolban vonatfütty riadt, és én tud­tam, hogy hazaérkeztem. Szilágyi P. Katalin,. Florida Magány Kopognak a hamis szavak verik gyászos ablakomat; engedjem be őket, valamit mondanak. Szomorúan intek. Menjetek! Engem süket fülek, beton falak, s vastag csend vesz körül.. fejem vaskeretbe szorult, s őrült fájdalom lüktet itt belül. Kárhozat? Vasfogak! Vagy csak a négy fal kockázik agyammal? Ágnes V. Fürst, New York Amerikai Magyar Szó

Next

/
Thumbnails
Contents