Amerikai Magyar Szó, 2003. január-június (57. évfolyam, 1-25. szám)

2003-06-19 / 24. szám

6. Amerikai Magyar Szó „Singing the Dream” Kolozsvár Unitarian Kollégium Choir Június 15-én az Apák napja vasárnapját Manhasset, N.Y.- ban töltöttem. Kezembe került a Manhasset Press helyi újság és a helyiség vasárnapi programja. A szivem is meg­dobbant, amikor olvastam a Kolozsvár Unitárian Kollé­gium énekkara szerepel a délutáni órákban. Az természetes, hogy ott kell lenni! A Kolozsvári Unitárian Kollégium legöregebb gimná­ziuma Európának. Alapították 1557-ben. 1948-ban az akkori román kormány bezáratta, csak 1993-ban nyílt meg újra. A épületet 1999-ben az egyház vissza is kapta. A Kollégiumban magyarul folyik az oktatás. Énekkaruk 15-20 évvel ezelőtt alakult, melynek vezető igazgatója Julianna Klára Majó. A 30 tagú vegyes kórus június 29-ig az Egyesült Államokban turnézik, a keleti parton Washing­tontól Bostonig, több helyen fellép, s igy Manhassetben is az Unitarian Universalist Congregation at Shelter Rock rendzésében, mint testvér egyház. Vajon mit énekelnek az amerikai közönség előtt? A rokon A kórus tagjai, jobbra vezetőjük Julianna Klára Majó Szivet melengető volt hallani Kodály, Bárdos Lajos, Balázs Árpád, Karai József, Vass Lajos szerzők és átitók művei mellett Handel, Goudimel, James E Moore, zene­szerzők kórus műveit. Mikor felcsendült Vass Lajos feldolgozásában a Kossuth nóták között: Kossuth Lajos azt üzente.........éljen a haza! - csak kevesen magyarok értettük meg mit jelent ezeknek a fiataloknak „ a haza!” Műsorukat elsősorban magyarul, latinul és angolul adták elő. Az énekesek, szépek, fiatalok tele lelkesedéssel, - s mikor kérdeztem - mind magyarok? - büszkén felelték „csak magyarok vagyunk!” Az amerikai turnét az Unitarian Egyház szervezte. A közönség elragadtatással hallgatta végig a 2 órás műsort. Vastapssal köszönték meg a fiataloknak, a kórus igazga­tójának és szervezőinek ezt a felemelő előadást, amit magyar gyerekek, magyar lélékkel adtak. Gratulálunk a fiataloknak és vezetőjüknek. Szép volt! M.K. Megrendelő Kérem küldjék részemre az Amerikai Magyar Szó-t. Mellékelem az előfizetést egy évre, 30.- dollárt. Név:...................................................................... Cím:....................................................................... Megújítás i Megújítom a lapom előfizetését egy évre $................ fél évre $................ adományom: $................ Név:................................................... Cím:................................................... Amerikai Magyar Szó 130 E 16th St New York, N.Y. 10003 Olvassa a Magyar Szó-t! Ha féreg rágja a fa gyökerét, idő előtt elhullatja a levelét . . . Nagyapa mondása volt, mintegy het­ven éve hallottam tőle utoljára, amikor elkeseredé­sében dörmögött a gangon. Nagyapa huszár volt valaha. Nyolc gyermeket nemzett. Utána meghalt a nagyi, én sose ismertem, csak később a mostohát. A nagyapa obsitja sokáig függötta kamra falán, a füstölt sokák mellett, aztán eltűnt. Elvitték görbe botját is, tönkrement kedvenc szé­ke, amelyen alkonyaikor a gangon üldögélt. A vastag Bibliáját én örököltem. Olykor előveszem, fel­ütöm, csak úgy, találomra. Mit is keresek benne? Talán vigasztalást, hitet és ember­séget. „Atyámfiái nézzetek magatokba ..." Keresem magamban a szavak értelmét. Mit is akart mondani azzal a gyökerét vesztett fával? A lehulló levelekkel? Aztán a napokban rádöbbentem. Meglátogatott egy földim, akinek már a nevére is alig emlékszem. Mondta szegény a történetét, a származását, hogy emlékszem-e még az öreg Pusztára, tanyája volt, és hát mi szegről-végről rokonok is vagyunk. Halványan emlékeztem is egy Rozi ángyira, a rokonra, aki özvegyen maradt, egyedül, s akinek öreg­korában én olykor ebédet vit­tem. A mama csomagolt fel, tarka asztalkendőben kötötte az edényt, s azt erősítettem a kerékpár kormányára. Vittem az ebédet a beteg, öreg Rozi . ángyinak. A rokonnak. Mert a rokonok összetartanak, se­gítik egymást a szükségben. Gyámolítják egymást a baj­ban. Akinek rokonai vannak, az erősebb a rokontala­noknál. Felrémlik előttem egy régi történet. Elemista diák ko­romban egyszer szünetben a mezítlábas kis Kolompár Pityu, a cigány gyerek mellbe lökött. A falhoz tántorodtam csodálkozva. Hogy merte? Hiszen én erősebb vagyok, legyűrhetem fél kézzel. Igen ám, hangoskodott, és szavai szinte mellbe vágtak: "Mit akarsz te, tanyai paraszt, hiszen neked még testvéred sincs!" Azóta de sokszor fel- sajdult bennem ez a lelki sérülés! És kérdeztem ilyen­kor magamtól: Mit akarsz? Testvéred sincs. Egyedül vagy! Merte volna Kolompár mellbe lökni Góbor Matyit, akinek két testvére is volt! És folyton azzal rémisztgette az osztályt, hogy bejön majd egyszer az ő Dani bátyja, aki izmos a vad legény, és szét­veri az osztályt. Mert az még a tanító úrtól sem fél. Úgy ám! Később is mindig hiány­zott az életemből egy erős segítő kar, rokon biztatása. De szétzilálódott a família, ki erre, ki arra költözött, még Amerikába is eljutott egy-egy rokon, a címét se közölte velem. Talán magyarságát is feledte? Meg a régi házat. A kertet. Az utcán sorjázó akácfákat. Egyszer, amikor életve­szélyben voltam, éreztem ugyan a rokonság felém nyúló, segítő kezét. A hábo­rúból hazafelé jövet Pazova szerb vasútállomáson megállt a vonatszerelvény, amelynek a tetején utaztam. Szöktem. Nem hazulról szöktem, ahogy az szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz. Egy titóista katona sétált a peronon. Megállt közben-közben, és engem alaposan szemügyre vett. Aztán határozott mozdulattal leparancsolt a vagon tete­jéről. Amikor remegve földet értem, intett, hogy menjek előtte. Átcikázott az agya­mon, hogy vége mindennek. Tovább nem mehetek, ez a katona bekísér majd vala­hová, ahol minden kiderül. Elítélnek. Abban az időben százszámra ítélték el és végezték ki a volt magyar katonákat. Átvillant az agya­mon: szökni kellene. Jobbra a szerelvény, arra nem fut­hatok, balra a vasútállomás. A váróterem tele katonával. Arra sem menekülhetek. Mentem hát előre, amerre a katona parancsolta. Halál- félelem gyötört. Ekkor a katona suttogva megszólalt mögöttem. Ma­gyarul. "Sanyi bácsi, ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!" Hirtelen visszafordultam, szembenéz­tem vele: "Rokon. Temerini vagyok. Az Ikotin!" És akkor hallani véltem Maugli ki­áltását: "Egy vérből valók vagyunk!" A rokont azóta sem láttam. Rokontalan vagyok, mint a hazám! Mert annak sincs testvérországa, amely erejével megvédje a viharoktól. . Illés Sándor A túlbuzgó anyakönyvezed Belgiumban mindmáig nem akadt egyetlen igazolt atipusú tüdőgyulladás sem, Az Európán is végigsöprő izgalom viszont különös túlzás­ra ragadtatta magát a belga és európai főváros egyik helyi elöljáróját. Eric Sax, a brüsszeli Uccle kerület polgár- mesterének helyettese, egyben anyakönyvezetője megtudta, hogy másnap olyan ifjú párt kell összeadnia, ahol a meny­asszony kínai, ráadásul alig három napja érkezett ha­zájából Brüsszelbe. Nyomban megszólalt fejében a vész­csengő és információt kért. A helyi rendőrkapitányságon azt mondták neki, hogy a betegség lappangási ideje 7-10 nap, a belügyminisztérium országos telefonos tanácsadója viszont azt, hogy csak 3-7 nap, Ettől még idegesebb lett, és megpróbálta telefonon rábeszélni az ifjú párt, hogy ha­lasszák el kissé az esküvőt. A fiatalok azonban nem tá­gítottak, mire Eric Sax alapos óvintézkedéseket tett az esetleges cseppfertőzés elkerülésére. Be sem engedte a jegyespárt a városháza épületébe, ha­nem a bejárati lépcső előtt felállított asztalra vitette le az anyakönyvet. A friss tavaszi szélnek a hátát fordítva jó 5-6 méter távolból beszélt a házasulandókhoz, s nem fogott ke­zet egyikükkel sem. Végül szemétkosárba dobta a golyós­tollat, amivel az újdonsült házasok aláírták a nevüket és a ceremónián résztvevő hivatalnokokkal együtt vala­mennyien gondosan kezet mostak. Az anyakönyvezető elmondta a sajtónak, hogy ren­dőrségtől kórházi szájmaszkot is kért, de sajnos, nem kapta meg időben a szertartásra - Egyszerű elővigyázatosságról van szó - mondta Eric Sax. - Nem kockáztathatok semmit azokkal az idős házaspárokkal szemben, akiket délutánra vártunk, hogy megünnepeljék az arany- és gyémánt­lakodalmukat. László Balázs, Brüsszel Thursday, June 19, 2003

Next

/
Thumbnails
Contents