Amerikai Magyar Szó, 2002. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2002-05-23 / 21-22. szám
22. Thursday, May 23-30, 2002 Amerikai Magyar Szó Üzenet a mennyországból Mert hol egyéb más helyen lehetne világhírű írónőnk Claire Kenneth? Persze, hogy mennyországban van és a Tőle megszokott figyelemmel figyel mindent. Isten mentsen meg minden túlvilági kalandort, aki a más asszonyára meri vetni a szemét, hogy Klári pennavégre kapja, mert az rosszabb lehet, mintha az esti 8 órás hírekbe mondanák be viseltes dolgait. Kisebb nagyobb történetek adódnak, de azért Klárit a földön maradt események még mindig jobban érdeklik, mint az égiek. 2002-ben 100 éves fennállását ünnepli az Amerikai Magyar Szó Az újságnak neves írónőnk hosszú éveken keresztül hűséges munkatársa volt és érdekes fordulatos történeteivel szórakoztatta az emberek százait. Sokak első dolga volt, hogy Klári írásait keressék a heti újságban és csak azok elolvasása után térjenek rá a komolyabb dolgokra. Nagyon népszerű volt. Én mint az ő kis druszája - ahogy ő szóított - szeretném pár sorral képviselni szeretett írónőnket e nagy esemény alkalmából. Imádta a népszerűséget. Szeretett az események középpontjában lenni, nem is volt ebben hiány, bárhol megjelent Ő volt az ünnepelt nagy sztár, a világhírű írónő, kinek az írásai több nyelven megjelentek és amire nagyon büszke volt, még Anglia királynője is szívesen olvasta érdekes történeteit. Most is itt vagy közöttünk Klárika és vélünk együtt ünnepelszr örömmel és köszönettel vesszük szívélyes jókívánságaidat és szeretetedet, amit mindig tanúsítottál az újság munkatársai és olvasói felé. Bittó BoldogKlára Claire Kennethre emlékezve közlünk egy elbeszélését VLADIMÍR In memóriám Júliusi este volt. Langyos nyári szellő jött a Hudson felől és meglebegtette a függönyöket. Az asszony a nyitott ablaknál állt és az utcába beforduló kocsikat figyelte. A huszadik emeletről persze minden oly kicsinek tűnt. Megint jött egy mustárszínű autó, de ez sem ő volt. Már megint késik . . . Nóra félórája, hogy felöltözött, az új ruháját vette fel. Most bement és a tükörben megnézte magát. Szép volt ez a fehér ruha, elmosódó virágmintákkal, a meztelen karjai még barnábbnak tűntek, szinte csokoládészínűek voltak ebben a félhomány- ban. Múlt vasárnap sült le ennyire, mikor kint voltak a tengerparton. Azóta nem is látta Vladimirt . . . Egész héten csak telefonon tudtak beszélni. Esti tárgyalásai voltak meg ezek a szakvizsgák. Vladimir egy építészeti irodában dolgozott és ahhoz, hogy karriert csinálhasson, különböző tanfolyamokra kellett mennie. Ez alatt a három év alatt hány vizsgát izgult vele végig, sikerül-e vagy nem? ... Időként tapintatlan emberek megkérdezték, hogy: "Ugye Vladimir a vőlegénye?" Ilyenkor hetykén válaszolta: "Nem! A barátom!" Mit mondhatott volna? . Hogy Vladimir a nagy szerelem, akivel ha nem találkozik össze a gyász és kétségbeesés évei után, akkor talán beleőrült volna a bánatba . . . Laci meghalt. Másfél évig tartott a keserves komédiázás. Hazudni, reggeltől estig. Megjátszani neki, hogy meg fog gyógyulni, hogy a műtét után minden rendbe jön. Könyörögni az orvosnak, az ápolónőknek, hogy ne árulják el neki az igazat, nem szabad tudnia, hogy menthetetlen. . . Hogy a tüdőrák már áttevődött, hogy hiába minden. Laci, ez a vidám, kedves, szép fiú, lassanként már nem is hasonlított önmagára. Csontvázzá aszott testtel, megkínozva az injekcióktól, eltorzulva a fájdalmaktól. Egyik kórházból a másikba vitték. De időnként otthon is volt, mert a betegbiztosító már nem fizetett érte. Ott feküdt a nagy dupla ágyban Nóra mellett. Ugyanabban az ágyban, ahol szerelmesen, boldogan, forrón ö- lelték egymást - most is itt volt, még foghatta a kezét, megsimogathatta a verejté- kes homlokát, még élt. De ez már nem volt élet, csak kín- szevedés. Nóra soha nem esett ki a szerepéből. Soha. Laci nem látta sírni, csak mosolyogni, vidáman és bizakodóan.- Azt mondta a professzor, tavaszra rendbe jössz! Még egy kisebb műtétre lesz szükség, de az már semmiség. Hála Istennek, | minden lelet negatív! Mikor Laci meghalt és az íróasztalában megtalált egy levelet, amit Pestre írt egy barátjának, de valahogy visszajött, rossz címzés miatt, akkor döbbent rá, hogy Laci komédiázott. O is . . . Pontosan tudta, hogy rákja van. Minden lelettel tisztában volt, de Nóra elől akarta eltitkolni. Azt írta a barátjának: "Drága Józsikám! Mire ezt olvasod, talán már vége is lesz a szenvedéseimnek. Tüdőrákom van, agyongyötörnek az injeciókkal, ahelyett hogy hagynának meghalni. Már rég öngyilkos lettem volna, annyi erőm még volna, hogy az ablakhoz vánszorogjak és leugorjak, de Nóra miatt nem tehetem. Angyal ő, minden percét velem tölti és fogalma sincs, hogy hiába ápol, hiába hoz annyi áldozatot, itt már nincs mese, nekem végem van, az orvosok nem árulták el neki. Mindig mosolyog, vidám - nézem a szép, fiatal arcát, éjjel felriadok és nézem. Itt fekszik mellettem, a haldokló mellett. Még álmában is fogja a kezemet és talán ez tart életben. Vagy mégis vannak csodák? Lehet, hogy a kemoterápia, ami egy átkozottul fájdalmas kezelés, mégis megmenthet? Vagy most, ma, esetleg holnap feltalálják azt a szert, amin már évtizedek óta kísérleteznek? Miért én, miért pont én, így lázadozom sokszor. Bénák, púposak, elmebajosak, gonoszok, bűnözők és aggastyánok élhetnek. Nincs rákjuk. Pont nekem. Negyvenéves vagyok! Egy ellenséges, gyilkos kis sejt a tüdőmben átvette a parancsnokságot. Józsikám, bocsásd meg nekem ezt a levelet és majd ha Nóra megírja Neked, mondj el egy imát értem ott a Városmajori kápolnában, ahol együtt bérmáltak minket. Ölel hű barátod, Laci" A temetésre mindenki eljött, szép koszorúkat is küldtek, néhány könny is megcsillant a szemekben.- Neki már jobb, nem szenved tovább - mondták. Neki, igen . . . De Nórának, aki itt maradt. Itt, egyedül . . . Indiában valamikor elégették az özvegyeket, felrakták a máglyára a halott férjükkel együtt. Lehet, hogy ez humánusabb volt, mint ami itt, Amerikában történik. Itt egyszerűen kiközösítik őket. Az özvegyet nem hívják meg sehova. Üljön otthon a gyászával, vonuljon vissza, haljon bele a bánatába ő is. Egy kávéra persze bármikor szívesen látják, vagy ha van kedve luncholni a városban, de partira, soha nem hívják, arról szó sem lehet. Ha öreges és megtört az özvegy, csak elrontja a ha- gulatot, kerülgetni kell, valakivel hazakísértetni. Ha szép az özvegy, mint Nóra, akkor a férjek kezdik kerülgetni, egészen más szándékkal . . .- Nórácskám, egyedül van, egyik este felugróm magához, erről nem kell senkinek tudni! A férjek mind hajlandók lettek volna egy intenzív vigasztalásra, egy kis izgalmas kalandra, amely még veszélytelenebb lenne, mint a hivatali titkárnővel vagy azzal a call-girllel, akit az üzleti úton egyszerűen felhívtak a hotelszobába. A feleségek ezt pontosan tudták. Nóra túl szép volt ahhoz, hogy ott feküdjön velük a strandon, hogy ott táncolgasson a férjekkel a hangulatvilágításban a partin. így Nóra nem is ment sehová. Egész héten dolgozott, vasárnap kiment Laci sírjához. A temetőben a virágokat rendezgette, néha beszélt a fekete gránitkereszthez, mintha Lacihoz szólna . Vladimir úgy ismerte meg, hogy bejött a könyvtárba, egy szakkönyv után érdeklődött. Meglepődött, mikor Nórát pillantotta meg, a szikár, szemüveges, idős kisasszony helyén.- Most helyeztek át! - magyarázta Nóra A szakkönyv nem volt meg, így Vladimir másnap ismét bejött. Harmadnap is, most már valami kifogással. Kora tavasz volt. Ez volt az első vasárnap, hogy Nóra nem ment ki a temetőbe. Vladimir magas volt, szőke. Világoskék szeme szinte világított a lesült arcában. Harmincnyolc éves volt.- Pontosan egyidősek vagyunk - állapította meg.- Pardon! Én három hónappal fiatalabb vagyok - szögezte le Nóra. Jó érzés volt ez a három hónap is, nagyon bántotta volna, ha ő öregebb. így remekül összepasszoltak.- Szép pár - állapították meg róluk, ha bárhol megje lentek. Nóra fekete szemű volt, sötétbarna hajú. Nyúlánk volt ő is, ha felvette ezeket a magas talpú, divatos cipőket, majdnem olyan magas volt, mint Vladimir. A magyar társaságban egyszerre megváltozott a helyzet. Ha Nórának van egy állandó fiúja, az más. Akkor meg lehet hívni, akkor már nem számít szabad prédának a férjek szemében. A Nóra lengyelje - mondták. Rendes fiú, néha túl sok vodkát iszik, de ilyenkor leül zongorázni. Valaki mindig akad, aki feláldozza magát és leül mellé angolul beszélgetni és ő meg történelmi példákat mond a lengyel-magyar barátságról. Vladimir mint iskolásfiú került Amerikába.- Apám előkelő ember volt otthon és sok baja volt a kommunistákkal, ezért jöttünk el. . . Egyszer elvitte Nórát a szüleihez. Queensben volt kis saját házuk. Az apáról már rég lekopott az előkelőség, megtört öregembernek látszott. A mama kis, elhízott asszony, gyér ősz hajjal, amin átlátszott a fejbőre. Majd egyszer, gondolta Nóra, ha jobban összebarátkozunk, megmondom neki, hogy vegyen egy parókát magának. De erre nem került sor. Többször nem volt náluk. Kínos, feszélyezett este volt. A szülők lengyelül beszéltek egymással, Vladimirhez is többnyire lengyelül szóltak. Nóra úgy érezte, róla beszélnek, őt kritizálják. Persze lehet, hogy tévedett. A néni megmutatta a házát, minden helyiséget. A hálószobákban annyi szentkép volt, mint egy falusi templom kápolnájában. Az ebédlőben is vérzőszívű Jézusok, Szűz Máriák. A vacsora előtt áldást mondtak, persze szintén lengyelül. A néni folyton kiszaladt a konyhába és újabb folytatás a következő oldalon
