Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)
1999-07-22 / 29. szám
10. Amerikai Magyar Szó Thursday, July 22, 1999 Váratlan fordulat Sokunk mikor 1956-ban elindultunk szép hazánkból nem is sejtettük, hogy a szabad világ mennyi nehézséget, zökkenőt, újdonságot tartogat. Itt most nem az új élet adta nyelvi nehézségekre gondolok, de legtöbbünk nem azt csinálta, amit otthon megszokott és a mestersége volt, hanem új dolgokkal, szokatlan dolgokkal kellett megbarátkozni, ha enni akart. Dezsőnél ugyan már nem létkérdés volt az új állás, hanem csupán a nyugdíjazás utáni kis pénzcsinálás, időtöltés. Dezső szociális gondozó lett. Egyszerű, könnyű foglalatosság és pont ilyen embernek való, mint Dezső, aki jól ért az emberek nyelvén, mindig mindenki panaszát, bánatát meghallgatja, más szóval az Isten is szociális gondozónak teremtette.. Évekig csinálta, sok emberen segített, meglepődve, hogy a gazdag Amerikában is adódnak nagy számmal olyanok, akik segítségre szorulnak. Az a része New Yorknak, ahol Dezső dolgozott, bizony nagyon komoly szociális segítséget igényelt. Dezső látogatta a nagycsaládos embereket, nyomorékokat és főleg a beteg öregeket. Vitte a segítséget, a jó szót, pénzt és reményt. Rendszerint a látogatottakat előre telefonon értesítette, pontos időt megjelölve, hogy mikor jön, hogy otthon legyenek. A látogatottak száma sose fogyott, egy reggel az újonnan kapott pácienst, aki egy beteg öreg ember volt, hívta fel bejelentve, hogy Mr. Sanfordot szerété látni. A telefont egy időshangú hölgy vette fel és közölte Dezsővel, hogy jöjjön, várja Jamaica (New York egyik része) nem a legmódosabb lakosok kerülete. Jobbára szegény feketék, dél-amerikaiak lakják. Dezső új páciense itt lakott. Egy ósdi bagolyvárra emlékezetető ház előtt Mrs. Sanford már várt Dezsőre. Kölcsönös üdvözlés után az idős hölgy csak annyit mondott, hogy kérem kövessen. Dezső szótlanul követte egy hosszú előszobára emlékeztető helységen keresztül, ahol egy emeletnek megfelelő magasságú lépcsőn felmásztak a hallba. Itt a hölgy ismét megszólalt: "Kérem kövessen!" Dezső nem volt egy beijedős valaki, de az egész ház olyan misztikus volt, hogy már éppen azon gondolkozott, hogy visszafordul és otthagyja az idős hölgyet, mikor végül is a haliból kivezető hosszú folyosó végén megérkeztek egy besötétített szobába, ahol Mr. Sanford két pislogó gyertafény- nél holtan feküdt. Dezső, mint szociális gondozó késve érkezett, de hogy Mrs. Sanford mégis fogadta csupán annak tudható be, hogy az özvegy a temetkezési vállalat emberét várta, aki úgyszintén "látni" akarta Mr. Sandordot. Dezső nagy bocsánatkérés és részvét nyilvánítás között távozott, elhatározta, hogy a következő családlátogatást jobban kitárgyalja, főleg idősebb embereknél. Hát ilyesmi nem igen hiszem, hogy otthon Magyarországon akármelyikünkkel előfordulhatott volna, igaz, hogy Dezső is a szociális munkássága egyik legkülönösebb eseményei kö zé sorolja. Bittó Boldog Klára Gyermekkori Tünemény Lelkem ismét gyermek lesz Amikor visszagondolok A Tisza-parti gyepre A hold is nekem ragyogott Sok tavaszi éjjelen Fürödni e boldog gondolatban Mint vadvirágok a napfényben Hallgatni ahogy zúg a fák lombja Ez mind csak egy regény Egy gyermekkori tünemény Még mindig bennem él Falum népének mosolya E forró láng ki ne hüljön soha Melynek nincs hamva Jöjj, barátom, gondolj te is vissza Hány esztend telt el azóta Talán már vadvirágok sem nyílnak A szabolcsi büszke erdőkben Sajnos, az idő elmosta Mégis megmarad kedves emléknek. Kaprinyák Gyuláné Újra együtt Kéri Imre rajza Lassan virradt. Az öreg ember nem akart villanyt gyújtani. Megtapogatta a sarokban álló fakutyát, kis- huszáros csizmáját, a falról leakasztotta a régen, talán ötven éve vett fokosát, amit valaha egy búcsún vett, belerakta a zöld katonaládájába. Ez volt minden vagyona, amit a tanyáról behozott. A menye rossz szemmel nézte akkor is a kis cókmókját, mikor felesége halála után beköltözött fia szépen berendezett lakásába. Menye ki akarta venni kezéből a zöld ládáját "nem kell ez apuka, nem illik a mi lakásunkba". Az öreg ember szorosan fogta a láda fülét, nem engedett az ötből. így a városi lakásban a csizmahúzó fakutya a sarokból, csak az vigyorgott rá. "Jé, apuka már fent van?" Nyitott ajtót rá a menye kedvességet színlelve, de az öreg ember szóra sem méltatta, ült rendetlenül a kis ládáján és várt, őrizte rendületlenül a fakutyát, anélkül sehová se megy. A menye meglátta az üres sarkot, fellélegzett, nem kellett magyarázkodnia, hogy megyünk, az öreg megérezte. Senki se mondta neki, hogy nincs tovább helye a fia házában, de az öreg ember megsejtette a nagy csendről, ami szokatlan volt, hogy végleg döntöttek a sorsáról. Elmaradtak az esti veszekedések, csend volt. A fia megtört, rég nem volt már akarata az asszonnyal szemben. Hát eljött a nap, megérezte, készülődni kezdett. A menye kiment, suttogva beszéltek, "apád fenn van, pakol". A férfin borzongás futott végig. A fene se tudja, honnan tudta meg, hogy ma visszük, seppögte az asszony. A férfit furdalta a lelkiismeret, nem ezt ígérte az apjának, mikor becsalták a tanyáról. Együtt leszünk apám, a kis unokád is ott van, láthatod minden nap. Az öreg az unoka miatt hallgatott a fia szavára. A felesége halála után nagyon egyedül érezte magát, csak a kis unokája nyújtott vigasztalást neki. A fia csititgatta a lelkiismeretét, kell a szoba, kell a szoba - dobolt az agya - kell a gyereknek a szoba, lassan felnő, kell, kell, nem telik nagyobbra, közben sírás szorongatta a torkát. A menye beszólt "indulunk apuka". Az öreg ember kezében a kis ládával csoszogva elindult. A fia nem mert ránézni, se- ! gíteni akarta, vinni a ládát, de az öreg szorosan fogta, nem engedte. Gyűlölet, szomorúság, harag vibrált a szemében. Senki se mert ránézni. Kocsiba ültek, csend volt, senkinek nem volt mondanivalója. "Megérkeztünk" szólt a menye. Egy szép régi kúria előtt megálltak, az öreg szótlanul kiszállt a kocsiból és csoszogott befelé. A menye vigasztalni próbálta. "Apuka nézze milyen szép park, itt sétálhat, jó levegő van, mint a tanyán". A tanya hallatán az öreg ember szeméből könny gördült. Fia búcsúzott: "Isten veled apám". Ölelni akarta, de az öreg elhárította, csak kezet nyújtott a fiának. "viszontlátásra fiam". Majd egyszer megint együtt, újra együtt leszünk, te mondtad, s ballagott befelé a többi elhagyott közé. Este a gyerek a nagyapját kereste. Elvittük, mondta az apja keserűen. Hova? Hová, hová? Hát tudod nagyapád jó helyen van, most már a tied lesz a szobája. A gyerek őrjöngött, "elvittétek? Szemetek, szemetek, nem kell a szoba nagyapa kell". A gyerek szaladt. "Elvitték a legjobb barátomat - kiabálta - bosszút állok, bosszút állok" és szaladt míg zokogva a földre rogyott. A gyerek sűrűn eltűnt. Kereste, kutatta a nagyapját. Az öregembert senki se látogatta, míg el nem jött a bosszú órája. A már felnőtt unoka beszólt apja szobájába. "Apám készülődjön indulunk"! Hová? - az apja elsápadt. Ne kérdezősködjön, pakoljon. Mit fiam? Ami magának a legkedvesebb. Az embernek nem volt kedves fakutyája, egypár kitüntetését zsebre vágta és szótlanul elindultak. A kapunál ismerős aggastyán fogta a kerítést és kifelé kémlelt. Várt, várt, valakit már talán húsz éve, már ő se tudta kit. A fia megismerte töpörödött apját, odament hozzá megölelte. Az öreg ember nézett üveges szemmel, csak fiának hangja volt ismerős. Itt vagyok apám, újra együtt leszünk. Fülébe csengett a még gyerek fiának kiabálása: "bosszút állok, bosszút állok". Isten veled apám - szólt a fia - eljött a bosszú órája, megfogadtam, betartom. Együtt látta a két öreget, ráismert régi jó barátjára a nagyapjára. Csendesen kiment a kapun, könnyet kitörölte a szeméből, ami a két emberért kicsordult. Gyorsan beleült a kocsijába és mint régen az apja, ő is menekült a tetthelyről. Kócsó Józsefné, Dékány Piroska Első Amerikai Magyar Televízió N.Y. Minden szombaton reggel 7:30-kor műsort közvetít a Manhattan Cabel-televízió 34-es csatornáján
