Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)

1999-12-16 / 46-47. szám

14. Amerikai Magyar Szó Thursday, Dec. 16, 1999 4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4* C^^atadi c^Cmanacfí Fenyőág, gyertyafény a finom ételekhez Szenteste, együtt a család •■4. -' Különös Karácsony A gyorsétkeztetők és mustáros-kolbászos ebédek, mikrosütőben melegített va­csorák korszakában ritka élmény, ha az egész család együtt ülheti körbe az asz­talt. Talán a karácsonyeste maradt az egyedüli olyan ünnep, amikor néhány órára mindenki felfüggeszti a roha­nást, s békességben és nyu­galomban a családjára figyel. A karácsonyfa és a szépen terített asztal az ünnep jelké­pévé vált, illő tehát megadni a módját a finom ételek fel- tálalásának. Divatba jöttek a színes, piros-zöld, karácsonyi mintás abroszok, hozzájuk illő szal­vétákkal. Ám ezek akkor mutatnak jól, ha sikerül hoz­zájuk színben pontosan illő étkészletet találni. Akik az ünnepi estre régi, szép, már­kás porcelánedényeiket tar­togatják, inkább maradjanak a hófehér abrosz mellett, stílusban ez illik hozzájuk. Az asztal díszítéséhez néhány Hihetetlen, de sehol má­sutt a világon nincs szaloncu­kor a karácsonyfán. A külföl­dön élő magyarok otthonról küldetnek - vagy hozatnak ismerőssel - maguknak, így a szaloncukor komoly export - és vámtétellé nemesül de­cemberenként. Honnan került a magyar családok karácsonyfájára ez a semmi máshoz nem hason­lító édesség? Agasztronómia szakemberei szerint báró Podmaniczky Frigyes, a neves politikus és író édes­anyja hazájából, német föld­ről hozta Magyarországra a karácsonyfa állítás szokását a múlt században. Az első fel díszített fenyő mellett zajló ünnepnek híre ment, az is­merősök utánozni kezdték az új ötletet. A század közepe után írásos források szerint haladó érzelmű földbirtosok kastélyuk elé állítottak nagy karácsonyfát alapul véve csa­ládtagjaik mellett parasztjai­kat, béreseiket if negajándé- kozták. fenyőág vagy borostyánlevél és pár szál szép gyertya, megfelelő gyertyatartóval, éppen elég. Ha túl sok díszt teszünk, esetleg nem férnek el az ételek. Amire figyelni kell: pon­tosan annyi terítéket te­gyünk, ahányan leszünk, vá­ratlan vendég esetére viszont legyen tartalékban ugyan­olyan tányér és evőeszköz. A tányérok, poharak, kések és A múlt század hetvenes­nyolcvanas éveiben a kará­csonyfára gyümölcsöket, mé­zesbábokat, süteményeket, papírdíszeket akasztottak, s apró gyertyákkal világították ki. A múlt század végén kezdték a szaloncukrot készí­teni. Jókai Mór írt arról, hogy családjában a kará­csonyfát szaloncukorral díszí­tették. Apró cukorkákat, cso­koládégolyókat burkoltak selyempapírba, majd színes sztaniollal vették körbe. Kez­detben a cukrászok készítet­ték az ehető díszeket, az ina­sok tiszte volt működtetni a papírrrojtozó és sztaniolvágó masinákat. A századforduló­tól indult meg a cukorka - és csokoládégyárakban a tö­megtermelés. A háziasszo­nyok először idegenkedtek a gyári készítményektől, de néhány évtized alatt általá­nossá vált a kész díszek vá­sárlása. A cukrászdák a vá- lasztékotnöveltékkülönleges ízű, marcipános, zselés, gyü­mölcskocsonyás szaloncukrok villák legyenek hibátlanok, karcos, repedt, csorba edény, tál, üveg elrontja az ünnepi hangulatot. Papír helyett ezen az estén damasztszalvé- tákát tegyünk a táríyérok mellé. Ha túl sok a vendég és kevés a hely az asztalnál, a gyerekek ülhetnek külön kis asztalhoz - így általában jobban is érzik magukat - ám az ünnepi díszítés nekik is kijár. készítésével. Az első világháború, majd a gazdasági válság ide­jén sokan ismét otthon kezd­ték sütni-főzni a karácsony- fáravalót tojáshabból, krumplicukorból, aszalt gyü­mölcsökből, sőt olykor sütő­tőkből vagy sárgarépából alkottak a találékony házi­asszonyok ehető díszeket. Ma már külsőre, ízre és cso­magolásra is nagyon sokféle szaloncukor kelleti magát karácsony előtt az üzletek­ben. Kellemes ünnepeket folytatás a 13. oldalról — Lőjön agyon! Lőjön agyon! - zokogtam, szinte önkívületben. Férjem közben pénzt vett elő és átadta a másik kato­nának. A koma folyton azt mondogatta, hogy mi finom népek vagyunk, érdemes minket átengedni. — Menjenek Isten híré­vel! De gyorsan, mert jöhet az orosz járőr! Már nem emlékszem, hogyan volt erőm tovább­menni. Ez az utolsó pár száz lépés volt a legnehezebb. A férjem szinte húzott magával. Már odaértünk a nagy juhar­fához. Már a senki földjén mentünk, a térdig érő hóban, de ez még nem volt Ausztria. Ez még nem.... Az orosz járőr még utá­nunk lőhet. Könnyű célpont a fehér hóban a két sötét kabátos alak. Mert már csak ketten voltunk, a koma le­maradt. Most elkezdett esni a hó. Először csak apró pihék szál­lingóztak, de azután erősen megindult. Fújt a szél és ka­varta a havat, már nem is lehetett látni, körös-körül csak a nagy fehérség volt, semmi más. Ilyen lehet Szibériában, a hómezőkön.... - gondoltam. Mentünk, mentünk. — Azt hiszem, ez már Ausztria -- mondta a férjem. - Kár, hogy az irányt itt nem mutatja semmi. A hóvihar egyre erősebb lett. Néha megálltunk egy kivágott fatörzsnél, én leül­tem, mert már nem volt erőm. Mikor újra elindul­tunk, nem tudtam, nem té- vesztettük-e el az irányt a hóförgetegben.... Hátha nem Ausztria felé megyünk? A határ nem e- gyenes, hanem kanyargós. Hátha visszafelé megyünk.... Már semmit sem láttunk, a hó a szemünkbe csapódott, csak törülgettük az átázott zsebkendőnkkel. Órákig mentünk, vagy csak óráknak tűnt. Már nem bírtam tovább, lerogytam és nem tudtam felkelni. A fér­jem úgy húzott maga után a havon, mint egy ródlit. Félig eszméletlen lehettem, már nem is tudtam, mi történik. Egyszerre magamhoz tértem. — Egy határőrt látok! -- mondta a férjem. - Egy fegy­veres embert! Az ember integetett fe­lénk. így messziről nézve lehetett orosz vagy magyar is. Tehát eltévedtünk.... Visszamentünk rossz i- rányba. A férjem felemelt a hóból és most már a karján vitt tovább. Már minden mindegy volt. Minden.... A német szó, ahogy ránk kiáltott, olyan volt, mint a megváltás. Ausztriában voltunk. Deutsckreutznak hívták a kis határ menti községet. Az iskolában volt a vöröskeresz­tes segélyhely, oda vittek be hordágyon. Egy apáca hajolt fölém, az arca madonnaarcnak tűnt.... Forró teát öntött a szám­ba és lehámozta rólam a tes­temre fagyott ruhát. Valami szalmán feküdtem, meleg takarók alatt. — Danke schön, danke schön.... - suttogtam néme­tül, aztán mély álomba zu­hantam. Reggel korán ébredtem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol is vagyok. Körülöt­tem a szalmán emberek fe­küdtek, hátizsákok voltak mellettük. Mind menekült magyarok. Még mindenki aludt. Felkeltem. Már erős vol­tam ismét, minden fáradtság elmúlt. A másik teremben fenyőillat terjengett, kis ka- rácsonfákat hoztak be. Per­sze, hiszen ma lesz kará­csony.... Ma este. A férjem az egyik hivata­los emberrel beszélgetett, aki az adatokat jegyezte be. Egy vöröskeresztes hölgy kávéval kínált és közben érdeklődött, kik vagyunk, miért menekül­tünk? Hosszú lett volna elmon­dani mindent. A börtönöket, kényszermunka-táborokat és hogy mit jelent ez a név, a- melyet viselünk.... Csak azt mondtam, hogy írónő vagyok és évek óta indexre tették, betiltották a könyveimet. — Érdekes! - mondta a hölgy. - Ezek a magyarorszá­gi kommunisták mennyire üldözik az írókat. Pár napja volt itt egy fiatal fiú, annak az anyja is híres írónő, azt rizsföldekre vitték dolgozni. — Egy fiú volt itt? Mi­lyen fiú? Mikor volt itt? folytatjuk UNOKÁMNAK Unokám vagy, de nem érted Este imádkoztam Érted Magyarul. Nem érted, hogy édesanyám Ha valahogy is érzed talán Mit jelent Lesz még szőlő lágy kenyérrel ' Annyi könnyel, annyi vérrel Érted is. Duna-Tisza közén messze Magyar szó nincs még elveszve Áll Buda. A magyar szó néma Neked És nincsen rá mit felelned Meghallod-e? Dennis P. Horváth M.D. A szaloncukor története

Next

/
Thumbnails
Contents