Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)
1999-12-16 / 46-47. szám
14. Amerikai Magyar Szó Thursday, Dec. 16, 1999 4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4*4* C^^atadi c^Cmanacfí Fenyőág, gyertyafény a finom ételekhez Szenteste, együtt a család •■4. -' Különös Karácsony A gyorsétkeztetők és mustáros-kolbászos ebédek, mikrosütőben melegített vacsorák korszakában ritka élmény, ha az egész család együtt ülheti körbe az asztalt. Talán a karácsonyeste maradt az egyedüli olyan ünnep, amikor néhány órára mindenki felfüggeszti a rohanást, s békességben és nyugalomban a családjára figyel. A karácsonyfa és a szépen terített asztal az ünnep jelképévé vált, illő tehát megadni a módját a finom ételek fel- tálalásának. Divatba jöttek a színes, piros-zöld, karácsonyi mintás abroszok, hozzájuk illő szalvétákkal. Ám ezek akkor mutatnak jól, ha sikerül hozzájuk színben pontosan illő étkészletet találni. Akik az ünnepi estre régi, szép, márkás porcelánedényeiket tartogatják, inkább maradjanak a hófehér abrosz mellett, stílusban ez illik hozzájuk. Az asztal díszítéséhez néhány Hihetetlen, de sehol másutt a világon nincs szaloncukor a karácsonyfán. A külföldön élő magyarok otthonról küldetnek - vagy hozatnak ismerőssel - maguknak, így a szaloncukor komoly export - és vámtétellé nemesül decemberenként. Honnan került a magyar családok karácsonyfájára ez a semmi máshoz nem hasonlító édesség? Agasztronómia szakemberei szerint báró Podmaniczky Frigyes, a neves politikus és író édesanyja hazájából, német földről hozta Magyarországra a karácsonyfa állítás szokását a múlt században. Az első fel díszített fenyő mellett zajló ünnepnek híre ment, az ismerősök utánozni kezdték az új ötletet. A század közepe után írásos források szerint haladó érzelmű földbirtosok kastélyuk elé állítottak nagy karácsonyfát alapul véve családtagjaik mellett parasztjaikat, béreseiket if negajándé- kozták. fenyőág vagy borostyánlevél és pár szál szép gyertya, megfelelő gyertyatartóval, éppen elég. Ha túl sok díszt teszünk, esetleg nem férnek el az ételek. Amire figyelni kell: pontosan annyi terítéket tegyünk, ahányan leszünk, váratlan vendég esetére viszont legyen tartalékban ugyanolyan tányér és evőeszköz. A tányérok, poharak, kések és A múlt század hetvenesnyolcvanas éveiben a karácsonyfára gyümölcsöket, mézesbábokat, süteményeket, papírdíszeket akasztottak, s apró gyertyákkal világították ki. A múlt század végén kezdték a szaloncukrot készíteni. Jókai Mór írt arról, hogy családjában a karácsonyfát szaloncukorral díszítették. Apró cukorkákat, csokoládégolyókat burkoltak selyempapírba, majd színes sztaniollal vették körbe. Kezdetben a cukrászok készítették az ehető díszeket, az inasok tiszte volt működtetni a papírrrojtozó és sztaniolvágó masinákat. A századfordulótól indult meg a cukorka - és csokoládégyárakban a tömegtermelés. A háziasszonyok először idegenkedtek a gyári készítményektől, de néhány évtized alatt általánossá vált a kész díszek vásárlása. A cukrászdák a vá- lasztékotnöveltékkülönleges ízű, marcipános, zselés, gyümölcskocsonyás szaloncukrok villák legyenek hibátlanok, karcos, repedt, csorba edény, tál, üveg elrontja az ünnepi hangulatot. Papír helyett ezen az estén damasztszalvé- tákát tegyünk a táríyérok mellé. Ha túl sok a vendég és kevés a hely az asztalnál, a gyerekek ülhetnek külön kis asztalhoz - így általában jobban is érzik magukat - ám az ünnepi díszítés nekik is kijár. készítésével. Az első világháború, majd a gazdasági válság idején sokan ismét otthon kezdték sütni-főzni a karácsony- fáravalót tojáshabból, krumplicukorból, aszalt gyümölcsökből, sőt olykor sütőtőkből vagy sárgarépából alkottak a találékony háziasszonyok ehető díszeket. Ma már külsőre, ízre és csomagolásra is nagyon sokféle szaloncukor kelleti magát karácsony előtt az üzletekben. Kellemes ünnepeket folytatás a 13. oldalról — Lőjön agyon! Lőjön agyon! - zokogtam, szinte önkívületben. Férjem közben pénzt vett elő és átadta a másik katonának. A koma folyton azt mondogatta, hogy mi finom népek vagyunk, érdemes minket átengedni. — Menjenek Isten hírével! De gyorsan, mert jöhet az orosz járőr! Már nem emlékszem, hogyan volt erőm továbbmenni. Ez az utolsó pár száz lépés volt a legnehezebb. A férjem szinte húzott magával. Már odaértünk a nagy juharfához. Már a senki földjén mentünk, a térdig érő hóban, de ez még nem volt Ausztria. Ez még nem.... Az orosz járőr még utánunk lőhet. Könnyű célpont a fehér hóban a két sötét kabátos alak. Mert már csak ketten voltunk, a koma lemaradt. Most elkezdett esni a hó. Először csak apró pihék szállingóztak, de azután erősen megindult. Fújt a szél és kavarta a havat, már nem is lehetett látni, körös-körül csak a nagy fehérség volt, semmi más. Ilyen lehet Szibériában, a hómezőkön.... - gondoltam. Mentünk, mentünk. — Azt hiszem, ez már Ausztria -- mondta a férjem. - Kár, hogy az irányt itt nem mutatja semmi. A hóvihar egyre erősebb lett. Néha megálltunk egy kivágott fatörzsnél, én leültem, mert már nem volt erőm. Mikor újra elindultunk, nem tudtam, nem té- vesztettük-e el az irányt a hóförgetegben.... Hátha nem Ausztria felé megyünk? A határ nem e- gyenes, hanem kanyargós. Hátha visszafelé megyünk.... Már semmit sem láttunk, a hó a szemünkbe csapódott, csak törülgettük az átázott zsebkendőnkkel. Órákig mentünk, vagy csak óráknak tűnt. Már nem bírtam tovább, lerogytam és nem tudtam felkelni. A férjem úgy húzott maga után a havon, mint egy ródlit. Félig eszméletlen lehettem, már nem is tudtam, mi történik. Egyszerre magamhoz tértem. — Egy határőrt látok! -- mondta a férjem. - Egy fegyveres embert! Az ember integetett felénk. így messziről nézve lehetett orosz vagy magyar is. Tehát eltévedtünk.... Visszamentünk rossz i- rányba. A férjem felemelt a hóból és most már a karján vitt tovább. Már minden mindegy volt. Minden.... A német szó, ahogy ránk kiáltott, olyan volt, mint a megváltás. Ausztriában voltunk. Deutsckreutznak hívták a kis határ menti községet. Az iskolában volt a vöröskeresztes segélyhely, oda vittek be hordágyon. Egy apáca hajolt fölém, az arca madonnaarcnak tűnt.... Forró teát öntött a számba és lehámozta rólam a testemre fagyott ruhát. Valami szalmán feküdtem, meleg takarók alatt. — Danke schön, danke schön.... - suttogtam németül, aztán mély álomba zuhantam. Reggel korán ébredtem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol is vagyok. Körülöttem a szalmán emberek feküdtek, hátizsákok voltak mellettük. Mind menekült magyarok. Még mindenki aludt. Felkeltem. Már erős voltam ismét, minden fáradtság elmúlt. A másik teremben fenyőillat terjengett, kis ka- rácsonfákat hoztak be. Persze, hiszen ma lesz karácsony.... Ma este. A férjem az egyik hivatalos emberrel beszélgetett, aki az adatokat jegyezte be. Egy vöröskeresztes hölgy kávéval kínált és közben érdeklődött, kik vagyunk, miért menekültünk? Hosszú lett volna elmondani mindent. A börtönöket, kényszermunka-táborokat és hogy mit jelent ez a név, a- melyet viselünk.... Csak azt mondtam, hogy írónő vagyok és évek óta indexre tették, betiltották a könyveimet. — Érdekes! - mondta a hölgy. - Ezek a magyarországi kommunisták mennyire üldözik az írókat. Pár napja volt itt egy fiatal fiú, annak az anyja is híres írónő, azt rizsföldekre vitték dolgozni. — Egy fiú volt itt? Milyen fiú? Mikor volt itt? folytatjuk UNOKÁMNAK Unokám vagy, de nem érted Este imádkoztam Érted Magyarul. Nem érted, hogy édesanyám Ha valahogy is érzed talán Mit jelent Lesz még szőlő lágy kenyérrel ' Annyi könnyel, annyi vérrel Érted is. Duna-Tisza közén messze Magyar szó nincs még elveszve Áll Buda. A magyar szó néma Neked És nincsen rá mit felelned Meghallod-e? Dennis P. Horváth M.D. A szaloncukor története