Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)
1999-12-16 / 46-47. szám
Thursday, Dec. 16, lüW Amermai magyar ozo 13, Különös Karácsony folytatás a 12. oldalról rendelkezésére áll és ott van a maszkmester. De én? Körülnéztem az ódivatú kis lakásban, kimentem a konyhába is. Egy padlósárgító port találtam, azzal bekentem az arcomat. Olyan sárga lettem, mint egy kínai. A szemem aljára egy kis korommal mély, fekete karikákat festettem, a világosszőke hajamat begyömöszöltem egy ócska kendő alá. Végül felfedeztem egy fogkrémet, azzal bekentem szájam környékét, mintha habozna. Olvastam egyszer, hogy az epileptikusoknak habzik a szája. — Kész vagyok! - szóltam be a szobába. - Indulhatunk! Férjem rám nézett. — Úristen! Ez te vagy? A férfi elismerő pillantást vetett rám és egy kétes tisztaságú kispárnát adott ide.- Majd erre tetszik feküdni a hátsó ülésen. Valahogy kitámolyogtam az ajtón az autóig. Egy asszony állt az utcán, rám nézett és riadtan keresztet vetett. Gondosan lefektettek az autóban, keresztben a hátsó ülésen, fejem alatt a kis kap- ricvánkos. Egész kényelmes volt. A férjem elől ült, mint a haldokló kísérője, a vezető mellett. Az első igazoltatás még Győrben történt. Még ki sem értünk a városból, máris megállították az autót. Ávósok voltak.- Kórházba viszem az elvtársnőt. Beutalás! Kifordított szemekkel bámultam rá és halkan hörögtem. Közben éreztem, hogy a fogkrém nagyszerűen habzik.- Ezt már kár bevinni! - mondta az ávós. - Mire odaérnek, vége! A következő igazoltatásnál oroszok voltak a sorompónál. Ezek is benéztek a kocsiba és nyilván ugyanezt mondhatták. Pontosan hétszer állítottak meg bennünket. Már egészen belejöttem a hörgés- be. Közben eleredt a hó. Valahol már közel Sopronhoz letértünk az útról és Széchenyi István kriptájánál befordultunk egy mellé kútra. — Itt kezd veszélyes lenni - mondta a sofőr. - Sopronba szól a beutalás és most nem abba az irányba megyünk, Kópháza balra van.... Ha most igazoltatnak, csak azt mondhatjuk, eltévedtünk.... De nem volt több igazoltatás. Beértünk Kópházára, egy kis, nyomorult, határ menti faluba. Az autó megállt az embercsempész háza előtt.- Na, tetszik látni, sikerült! - mondta a sofőr. - Innen már sétálnak át, mint a korzón.... Most tehát itt voltunk. Az arcomról már letörültem . a sárga port, de azt hiszem, anélkül is elég sápadt voltam.- Mikor indulunk már? - türelmetlenkedtem. - Mikor? Már sötét van! Az embercsempész végre elszánta magát.- Na gyerünk, nagyságám! Szerencse, hogy mikor átvedlettem Szabó Róza elvtársnővé, átcseréltem a cipőmet egy csizmára. Komoly hó volt odakint. Lassan, nesztelenül haladtunk a puha, friss havon. Még a szomszédos ház kertjéig sem értünk, mikor vad kutyaugatás kezdődött. Először csak egy komondor valahol a közelben, de utána rákezdett a többi is, pillanatok múlva mintha a falu összes kutyái kórusban vonítottak volna.- Tetcik félni a kutyától?- Persze hogy félek....- Az baj, nagyságám, mert a határőröknek is van, méghozzá olyik széttépi az embert, ha elkezd futni. Szétmarcangolja.... Már reszkettem a félelemtől, de az is lehet, hogy a hidegtől.- Hová megyünk most tulajdonképpen? — kérdezte a férjem, némi gyanakvással a hangjában. Ő már megjárta egyszer. Pontosan négy évet töltött börtönben, mert az embercsempész egyenesen a határőröknek adta át.- A komámékhoz megyünk!- Biztos, hogy oda?... Mentünk az ember után a sötétben, valami bizonytalan, rossz előérzettel. Egy kis ház előtt megállt és bekopogott az ablakon.-- Tessenek kint várni! - mondta. Hamarosan visszajött a komával. Báránybőr kucs- más, kis, karikalábú ember volt, cifrát káromkodott, mikor meglátta a nagy havat.- Ha lőnek, akkor le kell feküdni a hóba - magyarázta. — Csak ezek a nyüves kutyák ne ugatnának így! Felverik a falut! Lassan elindultunk a kertek alatt. Csak hárman, a koma, a férjem, meg én. Az embercsempész közben eltűnt, el se köszönt. Botladozva mentem a zegzugos hóbuckák között. Árkok voltak mindenütt. Attól féltem, hogy kitöröm a lábam és akkor mi lesz? Úristen, gondoltam, csak most ne, aztán nem bánom, bármi is történik velem, ha majd már átjutottunk. Még bent voltunk a faluban, az utolsó házig sem jutottunk, mikor hatalmas pukkanással rakétát lőttek ki. A következő pillanatban szinte túlvilági fényességben ragyogott minden. A kis falu, a hóborította táj hirtelen olyan világos lett, mint egy színpadi díszlet. A rakéta ezer csillogó foszlánya úgy hullott vissza a magasból, mint egy túlméretezett karácsonyi csillagszóró.- A rosseb rágná ki őket! - káromkodott a koma. — Ilyen korán kezdik ma? Máskor csak éjfélkor raké- táznak. Egy ideig vártunk a kerítéshez húzódva, azután kialudt a nagy fényesség, az utolsó csillagszóró is beleesett a hóba. Újra nekiindultunk. Még pár lépést sem tettünk, mikor megint elkezdték a rakétázást. Most már egymás után lőtték ki őket. Az egyiknek a fényessége még bevilágította a határt, amikor már jött a másik.-- Még, jó, hogy nem láttak meg! Ha csak öt perccel előbb indultunk volna, most éppen ott mennénk! A kivilágított, hófehér mezőre mutatott.- Most mi lesz? - kérdeztem. Féltem és fáztam, közben folyton a győri sofőrre gondoltam, aki azt mondta, hogy most már csak átsétálunk, mint a korzón.... Visszamentünk a házba. Itt is horvátul beszéltek, de olykor magyarul is szóltak hozzánk. A meleg levest, amit elébünk tettek, elfogadtam. Még kétszer próbálkoztunk ezen az éjszakán, de hiába. Alighogy kimentünk a házból, egymásután lőtték fel a rakétákat.- Átkozott egy éjszaka ez! - mormogta a koma. - Ilyen még nem is volt! Raz- ziázzák a határt ezek a büdös ruszkik, akik most gyüttek Sopronba. Valahogy hajnal lett.... Nem is tudom, mikor aludtam el a padkán, a kemence mellett. Halálosan fáradt voltam, pedig a nagy út még csak állt előttünk. Eindultunk.- Nem megyünk egyenesen át, hanem megkerüljük a dombot és az erdőt. Ez a terv - mondta a férjem, aki most már katonai szemszögből nézte a terepet.- Sok kilométert kell ám gyalogolni! - ellenkezett a koma. Kegyetlenül hideg hajnal volt. A hó már szinte teljesen megfagyott, csikorgott a lépteink alatt. Különben csend volt, csodálatos csend, ahogy elhagytuk a falut. Az ég még koromsötét volt, de a hó világított és egészen jól láttuk az utat, ahogy nekivágtunk az erdőnek. Szótlanul haladtunk. Elöl a koma, szaporán lépegetve az erős csizmáival, mögötte a férjem és belé kapaszkodva én. Már beértünk az erdőbe. A kopár fákról néha leesett egy nagy hócsomó, ilyenkor összerezzentem az ijedtségtől. Jó ideje mentünk már fel a dombnak, itt még erősebben fújt a hideg szél, egyenesen bele az arcunkba. Közben kezdett virradni, az ég feketesége szürkén áttetszővé vált.- Hamar világos lesz, siessünk!- Messze van még? — kérdeztem, mert már alig volt erőm és mindig feljebb vezetett az út, mindig gyorsabban kellett menni.- Hamarosan odaérünk már, nagyságám! Ott azon a nagy juharfán túl már látszik is. Az a simára kopasztott rész a senki földje. Azon túl meg már Ausztria van!- Lépjünk ki még jobban! - mondta férjem. - A fontos, hogy ne a magasfigyelő közelében menjünk, remélem, maga is tudja?- Tudom hát! Elkerüljük aztat, csak bízza rám az úr!- Rögtön odaérünk, rögtön.... - Ezt suttogtam magamban, hangtalanul, mint egy imádságot. Közben arrafelé néztem, ahol a nagy juharfa van és azon túl már Ausztria.... Már tényleg közel voltunk. Ahogy egyre világosabb lett, pontosan láthattuk a senki földjét, egy széles sávot. Ez volt a határ. Ez.... Talán kétszáz lépésnyire lehettünk vagy még annyira sem, mikor éles lövés süvített el melletünk. Aztán utána azonnal még egy. A férjem felnézett. Pontosan a magasfigyelő alatt voltunk. Két katona rohant felénk, ránk irányított géppisztollyal. Nagy szőrmekucsma volt a fejükön, oroszok.- A büdös ruszkik, elkaptak minket! Ebben a pillanatban, azt hiszem, semmi másra sem gondoltam, mint hogy hiába gyalogoltam ennyit. Hiába! Minden hiába.... Elengedtem a férjem karját és lerogytam a hóra.-Eltaláltak? Úristenem!- Nem, nem.... De jobb lett volna. Vége lenne mindennek.... A könnyeim végigfolytak az arcomon. A két katona közben odaért.- Állj vagy lövök! - kiabálták magyarul. Mégsem oroszok voltak. Két fiatal, magyar határőr. Jó arcú magyar fiúk.- Maguk itt határátlépést kíséreltek meg! Gyerünk! Megyünk a parancsnokságra!- Én nem megyek, mert nem bírok már menni! Nincs erőm.... - suttogtam.- Arra vóna ereje, hogy átmenjen a határon! Arra vóna, mi?- Arra igen! Mert a fiam után megyek.... Ha nem láthatom többé, minek éljek? Kérem, lőjön agyon! Kérem! Könyörgöm!... Szétnyitottam a mellemen a kabátot.- Lőjön agyon! Ide, e- gyenesen a szívembe, egy magyar anya szívébe, aki a fiát nem láthatja többé. Maga magyar fiú, igaz? És magának is van édesanyja, gondoljon most rá! Hogy ő térdel így, rimánkodva egy katona előtt és kéri, hogy engedje el az Úrjézus nevében! Engedjen!... Engedjen!... A fiatal katona szemében megjelent egy könnycsepp.- Ne tessék már megrí- katni! Mire való az? Mink szolgálatban vagyunk és csak a kötelességünket teljesítjük. folytatás a 14. oldalon
