Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)

1999-12-16 / 46-47. szám

12 Amerikai Magyar Szó Thursday Dec. 16, 1999 Claire Kenneth Különös Karácsony Nagy pelyhekben hullt a hó. Szinte pillanatok alatt hófehérbe burkolta a kopár fákat és a kis parasztházakat. Az alacsony ablakból nézve most olyan volt a táj, mint egy meseillusztráció valami régi képeskönyvből. Az embercsempész, egy rossz arcú és rossz szagú em­ber dünnyögött valamit az idővel kapcsolatban: — Ha így esik a hó, na­gyon veszélyes! Nem is válla­lom.... — Nem vállalja? Hiszen már oda is adtuk a pénzt!-- Nem érdekel a pénz, nagysá­gám! Van nekem már annyi, hogy hótomig sem tudnám elkölteni. Annyi népet vittem már át.... De nem hóban. Aztán meg más baj is van, Sopronba új oroszok jöttek, akik nem teketóriáznak so­kat.... Most a konyhából becso­szogott a vénasszony és riká­csoló hangon magyarázott valamit. Horvátul beszélt, nem értettem egy szót sem, de tudtam, hogy ellenünk.... Nem volt nehéz kitalálni, néha rám nézett szúrós, el­lenséges pillantásával, néha a férjemre, aki némán, cigaret­tázva állt az ablaknál. Most különös dolog tör­tént. Férjem egyetlen mozdu­lattal magához rántott és bámulatos lélekjelenléttel betuszkolt valami ajtón. A kezét a számra tapasztotta, nehogy felsikoltsak. — Ávós őrjárat.... Idejön­nek, látom az ablakból. Mindez villámgyorsan játszódott le. Érthetetlen volt, hogyan vehette észre ezt a kamrába nyíló ajtót, mint az egyetlen eltűnési lehetőséget. Birsalma és avas szalon­na szagát éreztem a sötét­ben. A kezem egy nagy üveg­hez ütődött. Úristen, ha fel­döntöttem volna és leesik.... A csörömpölést okvetlenül meghallják. Mert már bejöttek a ház­ba, itt is voltak. Csak az ajtó választott el tőlük meg az embercsempész és a mérges vénasszony. Tudtam, hogy tőlük függ minden.... Egy kék autó állt meg itt maguk előtt, igaz? - kérdezte egy durva hang. — Igaz bizony. — És úriforma pár szállt ki, férfi meg nő és ide be- gyüttek. Mit akartak? — Bort akartak venni, de már nincs nekem. Csak pá­linka van. Claire Kenneth — Szóval elküldte őket? - kérdézte most egy másik, még durvább hang.-- El én.... — Hová? — A fenébe! Nem szere­tem az ilyen úrinépet, csak bajba kevernek. — Biztos, hogy bort akar­tak? - kérdezte most az első hang. - Nem azért jöttek, hogy átvezesse őket? Erre válaszoljon! Maga ellen már van feljelentés Sopronban! — Van az egész falu el­len, tudom.... De az én lelki­ismeretem jó.-- Jó bizony! Barack! Vigyenek egy-egy üveggel, ebbe a hidegbe az való! Hogy mi volt a válasz, azt nem hallottam. A füleim zúgtak a rémülettől, mert az ajtót most kinyitották. Az ajtót, amely mögött álltunk. Lassan, szinte kínzó las­súsággal nyomta le valaki a kilincset. Ki?... Az ávós, hogy benézzen a kamrába, vagy az ember- csempész, ő maga?... O volt. Cak félig nyitotta ki az ajtót, annyira, hogy a polcról levegyen két üveget. Olyan közel álltam hozzá, hogy szinte megcsapott a savanyú, rossz lehelete. Ha kicsit jobban kinyitja, meglát­nak bennünket. De a szoba másik végében álltak, a konyha felőli részen. Még megkérdezték, hogy van-e fél órája már, hogy a kék autó elment. Mivel úgy esik a hó, hogy keréknyomo­kat betemeti, kár utánajárni.­— Kár.... - jegyezte meg az embercsempész. Nem tudom, mennyi ideig álltunk még a kamrába, de egy örökkévalóságnak tűnt, amire végre kijöhet­tünk. Már úgy éreztem, hogy megfulladok. A torkomat szorította valami, azonnal kinyitottam a nyakamon a kabátot. A vénasszony most már nem látszott olyan ellensé­gesnek. Sőt mintha barátsá­gosan mosolygott volna rám, beszélt is valamit, de persze nem értettem. Pedig hozzám szólt. — Mit mond a néni? — kérdeztem az embercsem­pészt. — Azt mondja, hogy ő igen vallásos asszony. A nagysága nyakában az a kis kereszt jó volna neki. Tessék odaadni emlékbe. Szó nélkül lecsatoltam a nyakamról a platinaláncot a briliánskereszttel és odaad­tam a vén boszorkánynak. Meg se köszönte. Kapzsi tekintettel nézegette, ráncos, piszkos kezében méregette, aztán az ablakhoz ment, hogy a világosságban még jobban megnézze. Hátha be­csaptam, hátha csak üvegből- van. — Nyugodt lehet, hogy briliáns! - jegyeztem meg. Most felvillant bennem annak a régmúlt karácsony­nak az emléke, amikor kap­tam. Holnapután is karácsony lesz. Vajon hol töltjük a szentestét? Szabad földön? Sikerülni fog? Ha már idáig, a határszéli faluig eljutot­tunk. Azt mondták, innen már semmi.... Csak átvezet az embercsempész. — Mikor indulunk? - kér­deztem hirtelen, de már meg is bántam a kérdést. Odakint még egészen világos volt, tudtam, hogy csak este vagy éjjel lehet.-Semmikor, nagyságám! Mondtam, hogy nem válla­lom! Tetszettek hallani a saját fülükkel, hogy ezek mit mondtak, feljelentés van már ellenem. Ha elkapnak min­ket, betesznek a vagonba, aztán visznek Oroszország­ba! Bizony, tegnap is, akiket összefogtak, már el is szállí­tották.... Kinek van kedve megdögleni Szibériában? Szibéria.... Éreztem, hogy megbor­zongok. Egyszer már elhur­coltak minket, felraktak a vagonba és azt hittük, Szibé­ria a végállomás.... De csak kényszermunkatáborba inter­náltak a rizsföldekre. Az ott átkínlódott keserves évek alatt mindig attól rettegtünk, hogy továbbvisznek. Tovább.- ... Szibériába. Most a férjem szólalt meg. A hangja végtelenül nyugodt volt és fölényes. Az embercsempész szinte ösztö­nösen vigyázzban állt előtte. — Ide figyeljen, ha maga nem vállalja, nyilván van más is Kópházán, aki ezzel foglal­kozik. Vezessen oda minket! — Igenis! De meg kell várni, amíg besötétedik! — Helyes. Megvárjuk. Hihetetlenül lassan telt az idő. A vénasszony megte­rítette az asztalt és behozott valami ételt. A párolgó, meleg leves ott állt előttem, de undorod­tam hozzányúlni, pedig kín­zóan éhes voltam már. Utol­jára hajnalban ittam egy kávét a győri állomáson. Csak úgy a pult mellett állva ittam meg, bal kezemmel fogva a csészét, mert jobb karommal a hintalovat tar­tottam. Szép, nagy hintalovat, amely karácsonyi papírba volt csomagolva, de úgy, hogy jól kilátszott belőle. Sokan megnézték, rám is mosolyogtak. Az ávósok is persze és ez volt a fontos. Csak rám néztek és rögtön láthatták, hogy karácsonyoz- ni megyünk és ajándékot viszünk a gyerekeknek. A cipőmre is vetettek egy pil­lantást, magas, tűsarkú cipő­ben voltam, nem síbakancs­ban, mint azok, akik a határ felé igyekeztek. Ki gyanakodna? Ki kép zelné azt, hogy valaki így indul neki a határnak? Van még valaki a világon, aki hintalóval akar kimenekülni a vasfüggönyön?... Nevetséges ötlet volt, de az élet legtragikusabb pilla­nataiban néha nevetségesen egyszerűvé válik minden. Mikor megmondták, hogy Győr felé mindenkit igazoltatnak a vonaton, min­denki gyanús, sokat már a Keleti pályaudvaron leszed­nek a vonatról. — Hogy mertetek ti e- gyáltalán Pestre jönni? - kér­dezte a barátunk, akihez vá­ratlanul beállítottunk.. Úgy nézett ránk, mint aki egyálta­lán nem hisz a szemének. - Pestre! Hiszen ki vagytok tiltva a fővárosból, mint ve­szélyes antikommunista ele­mek. Vagy nem? — Ez nem lényeges most. Győrbe akarunk utazni, kap­tunk egy címet. Valaki autó­val elvisz a határszélre és ott van egy megbízható ember- csempész.... — így egészen egyszerűen hangzik - mondta a bará­tunk. - Csak az a baj, hogy nem juttok el Győrig. A vo­naton mindenki gyanús ezek­nek.... Igazoltatnak és kide­rül, hogy kik vagytok! Remek fogás az ávónak! Nem egy szürke Kovács, Kis vagy Nagy házaspár. Nem! Bárdossy, a volt testőrkapi­tány és a felesége Claire Kenneth, akinek Eisenho- wertől van kitüntetése.... — Lehet, hogy szabad idejében minden ávós pont ilyen fogásról ábrándozgat? - kérdeztem. - Nem hinném, hogy igazoltatnának, ha úgy nézünk ki, mint akik kará csonyi látogatásra megyünk, megrakodva ajándékokkal. Például egy szép hintalovat ha vinnék.... Sajnos, a játéküzletek mind zárva voltak. Ki akart játékot venni néhány héttel a forradalom után? Csak pék­üzletek voltak nyitva, rémült, riadt emberek álltak sorban, visszahúzódva az oroszoktól, akik már teljesen birtokba vették a várost. Barátunk mégis elment, mégis megszerezte valahogy. Megérkeztünk Győrbe. Ahogy a kávét ittam a vasúti restiben, legszívesebben egy kockacukrot nyomtam volna a hintaló szájába.... A megadott címen egy kedélyes férfi fogadott ben­nünket. Rögtön kijelentette, hogy máris indulhatunk, az autója rendelkezésre áll. El­visz minket Kópházáig, ott letesz az embercsempész há­zánál és onnan már úgy sétá­lunk át a határon, mint a korzón.... Ez jól hangzott. Átadtuk neki a pénzt, több ezer forin­tot. Hanyagul zsebre gyűrte, aztán még hanyagabbul csak úgy odavetve megkérdezte, van-e igazolványunk, hogy a határsávba mehetünk? — Igazolványunk? Ne­künk?...-- Persze! Anélkül nem lehet menni. Ahogy kiérünk Győrből, megállítják az au­tót. Magyarok is, meg oro­szok is. Kérik az igazolványt. — Hiába kérik, ha nincs - jegyezte meg a férjem. - Minket nyilván nem enged­nek a határsávba, legfeljebb internálótáborba, börtönbe vagy kényszermunkatelepre. — Hát akkor sajnálom.... Kivette a pénzt a zsebé­ből és lassan, körülményesen leszámolta a százforintosokat az asztalra. — Legjobb, ha visszamen­nek Pestre.... — Nem megyünk, nem létezik! Találjon ki valamit, szerezzen valami igazolványt! A férfi gondolkozott, látszott hogy töri a fejét. Közben a pénzt rakosgatta, látszott, hogy sajnálja a pénzt. Jobban, mint min­ket.... Hirtelen rám nézett. — Kár, hogy a hölgy olyan jól néz ki. Nagy kár! — Miért? — Mert lett volna egy ötletem.... Tegnap vittem egy haldoklót a soproni közkór­házba. Egy nőt. A papírja itt maradt a zsebembe, ha ke­gyed nem nézne ilyen jól ki, hát azt mondanám.... Szabó Rózának hívták a nőt. Harmincöt éves, haja­don. Ez állt a papíron. Nem emlékszem már, hány perc kellett hozzá, hogy átalakuljak Szabó Rózává.... Egy szinésnőnek persze könnyű, minden eszköz a folytatás a 13. oldalon

Next

/
Thumbnails
Contents